261. KÖLTŐK KIRÁLYA
261. KÖLTŐK KIRÁLYA
A budapesti Vámház mellett egy nyafogó pólyásbabára akadtak az éjszakázó rendőrök. Ezen kezdődött a Zoltán gyerek regénye.
Evvel végződött a másik regény is. Valami vérszegény némber ostobáskodott és elbukott. A sablonos regény végén ő összekapott egy kellemetlen kis elevenséget. Elővett egy cédulát, ráírta: Zoltán, pontot tett, s vége volt az ügynek. A peches asszonyszemély pedig ment a gyárba, vagy lehet, hogy nem is ment sehova, mert művelt, jónevelésű úri leány volt. Kellemetlenség mindenkivel történhetik.
Zoltán úrfi pedig kegyes jótevőt kapott. Felnevelték, kioktatták. Csináltak belőle tudós műkertészt.
Az aszfalton kezdte az életet, s a rózsák közé jutott – hát ez elég csinos életút.
Zoltán úr pedig maga is melegházi növény volt. Ideges, sápadt, vérszegény. Nehezen tett-vett, sok balgaságot összegondolt, s verseket olvasott. Pedig különben okos gyerek volt, mint az ismeretlen apájú gyermekek egyáltalában.
S mi lett a Zoltán úr vége?… Megbolondult, azt hiszi, hogy ő a költők királya…
Hát, ha valami csodából Zoltán úr visszanyerhetné az egészségesebb eszét, így kéne neki szólni:
– Tulajdonképpen a világon én vagyok a legkárosabb ember. Két buta fiatal jóvoltából kinn találom magam az aszfalton. Senki fia vagyok. A gerincem gyenge, a vérem kevés. Nem viselnek gondot rám, rákapok a versekre. S mert az anyám és apám famíliájában valaki rászorult a hideg zuhanyra, hát én is megbolondulok. Ördög vigye – a káros embert!…
Szabadság 1900. augusztus 9.
ae.
