165. POLITIKA ÉS IRODALOM
165. POLITIKA ÉS IRODALOM
Kedves örömmel olvasom, hogy Fogaras megint követet csinált Mikszáthból. A nagynak ismert palóc tehát mívelheti tovább immorális, parlamenti firkáit. Talán már holnap írni fog szeretettel és csúfolódva Köröskényről, miként írt vala Gesztről, Dobokáról és Dánosról. Ha jól tudom, Köröskény a Polónyi faluja.
De Mikszáth mégis csak – Mikszáth. És én naivul örülök annak, hogy ő örül. Vén, önző anya-kotlója az irodalomnak. Úgy képzelem, hogy valójában le is nézi a literatúrát. De mégis vigasztalás, hogy egy Mikszáthnak majdnem annyi becsülés jut Árpád országában, mint Hoffmann Ottónak. Tudom, hogy ő e nagy dicsfényéből egy sugárnyit nem fog átengedni az irodalomnak. Hát tartsa meg mind magának. Ha nem is tetszik neki, mi örülünk az ő győzelmének.
Mert kuruc idők a mai s a következő idők. Az új rend mintha a Tinódy Sebestyénék fizetését sem akarná megadni az íróknak. Beszélik, hogy mikor az új minisztereknek valaki szemrehányást tett az írók mellőzése miatt, valamelyik, talán Kossuth, fölfortyanva mondotta: – Hát nem hivatalos jelölt Erdős Armand?
Mert a követjelöltségekről esett éppen szó.
Arisztokratikus hajlandóságú gondolkozók állítják: demokrata rezsimek rendszerint fütyülnek irodalomra és művészetre. Semmi szükségük ilyen léhaságokra. Ha ez igaz, akkor az új magyar éra határozottan demokratikusnak igérkezik.
Szegény, nagy Bródy Sándor. Ha tagadja, akkor is igaz. Örök vágya volt, palástolt, titkos vágya a képviselőség. Eszébe nem jutott soha senkinek betölteni e vágyát. Van egy öccse: fiatal, agilis, nyilván tehetséges. Mégis csak az volt a legnagyobb szerencséje, hogy a Bródy Sándor öccse. Le is ment a kerületébe agitálni Bródy Sándor. És Bródy Sándor öccse ma képviselő. Beszédes dokumentuma ez annak, hogy már megbecsülik nálunk az irodalmat. Csak éppen az írót nem becsülik még meg.
Sedan után iszonyú változásokat ért Franciaország. Végre is a köztársaság, a harmadik köztársaság maradt a placcon. És a demokrácia nevében kezdett elhelyezkedni az új rend. Akárcsak most itt nálunk Wekerle nemzeti demokráciája.
Büntetett is az új rezsim Franciaországban. Büntetni is tudott olyan jól, mint a koalíció. Ám a büntetősdi játékból kihagyta az írókat és művészeket, mert fölismerte bennük a nemzeti lélek erejének akrobatáit.
Victor Hugónak veszni kellett volna, s veszett volna is, ha a Kárpátok alatt él. Mert nagy embere volt III. Napóleonnak s főúra a császárságnak.
A demokrata köztársaság azonban csupán Victor Hugo megbecsülésére gondolt akkor, mikor viszont kegyetlenkedett III. Napóleon politikusaival. Ha Victor Hugo mágnása volt a császárságnak, legyen szenátor a köztársaságban. És Victor Hugo szenátor lőn. És megbecsüléshez jutott akkor Franciaországban minden művész és író. Még az ujságíró is.
Sokféle vélemény él Herczeg Ferencről. Úgy vagyok azonban én vele, mint Mikszáthtal. Mikszáth: Mikszáth és Herczeg: Herczeg. Elfogadta, s fejedelmekké avatta őket a publikum. Mikszáthot még csak parlamentbe jutatta az ő ravaszsága. De már Herczeg a legkegyetlenebbül proskribáltak között van. Kiheveri, tudjuk. Elegáns és gőgös ember Herczeg Ferenc. Azt is tudjuk, hogy érték már ennél nagyobb méltatlanságok is. Mégis sóhajtsunk fel: hát ilyen lesz az új rend? Európai megértését és megérzését irodalomnak és művészetnek a kutya sem várta tőle. De ennyi lelki süketség – sok. Az irodalom mégis csak meg fog élni valahogy. De ezt a kis rovást is meg kellett ám írni.
1906. május 2.
Pont
