29. A NAGY BÖRTÖN
29. A NAGY BÖRTÖN
(Révész Béla könyve)
Az Élet és a bilincses Én nagy börtönéből – ha jól tudom – harmadikszor tör ki egy büszke és nagyszerűen akaratos rab: Révész Béla. Ha jól tudom, harmadik novellás könyve Révész Bélának: A nagy börtön, e halk, de elementáris lázadása az erőnek. Ez a bensőséges, vádaskodó, szép könyv, szenvedő és igaz írónak szép könyve, melynek itt rögtön, elöljáróban sok ezernyi olvasót kívánok.
Birkóznom kell magammal, hogy Révész Béláról, az emberről, a szűziesen szemérmesről és testi-lelki bujdosóról, sokáig barátomról, ne rántsam-e le a leplet. De inkább legyen csupa környékezés, dadogás és hézag ez a rövid írás, mintsem az ő fájdalmas tartózkodását bántsam.
Révész Béla Beethoven-lélek, ki Krisztus-parancsolta vérzéssel hurcolja meg szívét a világban, s ki hallja azt a sors-zenét, mely az Életet, e nagy hangverseny-termet bezúgja. Föltétlenül hiszem, hogy muzsika-törvények szerint lát, érez, fölfog, mesél, bont és vigasztal Révész Béla. S félek, hogy ma is még csak azokhoz hatolhat – minden kínok avas zsírjával megkent, igaz írókon kívül –, akik nagyon érzik az életet, s szomorú lelkükben nagyon össze tudnak zsugorodni.
A Révész Béla novella-témái nem a szorgos figyelés ledér gyermekei, hanem a mindenérzésből készen, egészen kifakadt történetszimfóniák. Nem mulattató és nem mulatságos író ő, de aligha avatta az írást önmaga előtt olyan szentséggé még valaki író, mint ő. Hangosan érzik ki az ő csöndes, csak a megértők számára égiháborús történeteiből, hogy írójuk titkos, keserves, sokáig visszafojtott jajongással öntötte ki őket. S hogy kik érdeklik Révész Bélát? – mindazok, akiknek élete az egész életet példázza, lehetőleg és szerető gonddal úgy kifundálva, hogy – emberek és kicsinyek legyenek.
A kicsiny, aki sokkal nagyobb a nagynál, aki kénytelen az Élet óriásokból választott harcosaival harcot vívni – ezek az ő témái, s ez a Révész Béla harctere. S ahogy Révész Béla elmondja az ő tragédiájukat, abban benne van a grandiózus csaták minden hangja, a riadótól a végtisztesség-szolgáltató trombitahangig. Könyörtelen ő ezekben az utolsó szóig kész és megszerkesztve született történetekben. Ő nem enged sugárt azokhoz, akiknek sorsuk az éjszaka, s áttöreti embereivel a sziklafalat is, ha úgy érzi, hogy szabadokká kell tenni őket. Ez a legabszolútabb tízparancsa az írásnak, de a legművészibb is.
S ahogyan ő magyarul ír, az az ő magyar és egyéni írása, néha túlterhelve zenével, olykor megdöbbentően zörejszerű és szakadozott. Jelzői olykor szinte megülik az embert és az életet, de Révész Béla résen áll, s megmenti az övéit.
Kérdés: lehet-e magyarul a differenciált, önmagában, önmaga árjában gyakran fuldokló ember számára könyvet írni? Mert ha lehet – szabadnak szabad – Révész Béla ilyen szép, halk könyvet írt azok számára, akik érzik, hogy életünk s lelkünk keserves, nagy börtön. Jobb dolog hinni, mint kételkedni, s én Révész Béláról se kritikát, se jóslatot nem mondok. Már van neki közönsége, s ez a közönség csak nőhet – nőjön az ő egészsége, minden terheltséget megkönnyítő optimizmusa s író kedve is.
Budapesti Napló 1907. november 8.
Lellei András
