A Pero-féle lázadás.
A Pero-féle lázadás.
A birtokviszonyok rendezése, a katonai és a vármegyei igazgatás berendezkedése, az egyre súlyosodó katonai terhek, főleg az ország déli vidékén tanyázó ráczok közt, általános elégületlenséget támasztottak, melynek élére Szegedinácz Péter, másként Pero, a pécskai ráczok kapitánya állott. Pero, Matulay Pál hajduböszörményi lakos közvetítésével, összeköttetésbe lépett a tiszamenti, főleg a Békés vármegyében, továbbá Sarkadon lakó és a hajdu-szabadalmak elveszte, másfelől a vallási sérelmek miatt elégületlen kálvinistákkal, a kik között Szilasy István és Sebestyén János, mint afféle öreg kuruczok, Rákóczy visszajövetelének hírét terjesztették, tőle várván sérelmeik orvoslását.
Az elégületlen magyarok 1735. április 27-én Vértesy Mihály bíró vezetése alatt, Békés-Szent-Andráson tartották utolsó értekezletüket, melyen 547Sarkadról is többen megjelentek, de az Érmellékről senki sem jött, bár a megelőző évben Pásztor András sorra járta a községeket.
Míg az értekezleten megjelentek fegyvert fogtak és csakhamar Békés és Csongrád vármegyékben kezdtek garázdálkodni, addig Pero az értekezlet napján Arad vármegyébe tért vissza, hol május 3-án Pécskán összeszedve a ráczokat, Arad elfoglalását tűzte ki czélul; de rajta vesztett, mert még mielőtt sikerült volna neki a ráczokat teljesen megnyerni, az aradi várparancsnok elfogatta.
Hiába olvasták fel Sárándon, Zsákán és Furtán Pero kiáltványát, Bihar vármegye népe nem igen hajlott a felkelőkhöz, söt a zsákaiak feljelentették az ügyet Komáromy alispán tiszttartójának, a ki egy felkelőt elfogatott.
A felkelők ezalatt egész Okányig huzódtak, majd onnan mintegy 1000 lázadó május 7-én Erdőhegy felé vonult. De a Pero elfogatásán okult ráczok, Csorba nevű rácz kapitány vezérlete alatt, még aznap Erdőhegynél megtámadták a lázadókat s azokat teljesen szétverték.
A lázadók közül Sebestyén János, Vértesy és Matulay vezérlete alatt mintegy 100-an az erdőségek oltalma alatt Telegdig huzódtak vissza. Üldözésükre a vármegye is kirendeltetett, gróf Taaffe alezredes pedig Kinizs és Margitta környékére vonult, majd egyesülvén a megyei felkelt nemességgel, május 13-án Telegd körül szétugrasztotta a lázadókat. Matulay Pál Székelyhídon és Debreczenen át menekült, de futása közben elfogatott. A telegdi csetepaté után Taaffa gróf a Hantois és Cordova-féle lovasezredekből 300 lovassal megszállotta az Erdélybe vezető hágókat, a Szilágyság felé pedig, 200 bihari felkelt nemes őrizte a Berettyó völgyét.
De azért a lázadók május 18-án ismét életjelt adtak magukról. Less és Ürögd között egy gazdag serfőzőt kiraboltak s a tettest nem sikerült kinyomozni. Május végén már nyugalom volt a vármegyében. Az időközben összefogdosott felkelőket ideiglenesen Váradon őrizték, honnan augusztus elején Budára szállították őket.
Az egybegyűlt rendkívüli törvényszék itélete következtében Perót és 4 társát elevenen kerékbe törették. Négy felé vágott testrészeik Váradon és Sarkadon az akasztófára függesztettek ki. Bihar vármegye 1736. deczember 7-én tartott bizottsági közgyűlésében foglalkozván ez ügygyel, kijelentették a rendek, hogy a legszigorúbb vizsgálat sem derített ki oly esetet, melyből a lázadás főokául a földesurak rossz bánásmódjára vagy zsarolására lehetne következtetni. (Márki Sándor. Pero lázadása, Akad. értek.)
