Régi szabályozási törekvések.
Régi szabályozási törekvések.
Az 1613. évi XXVII. t.-cz. a Tisza és más folyók áradásai ellen való töltések készítéséről, az 1655. évi LXXXI. t.-cz. az árvíz által elsodort területek miként való visszaszerzéséről szólván, már vizi kérdéseket tárgyalnak.
Az 1715. évi LXIX. t.-cz. már szabatosabban intézkedik; a 4. és 5. §-ában foglalt rendelkezésnek gyakorlati eredménye azonban azért nincs, mert a vízkárok mérséklésére megkívántató szabályozás körüli teendőket, egészben a folyókmenti vármegyék feladatául jelöli ki. Az 1723. CXXII. czikkely az intézkedési és irányítási jogkört a helytartótanácsra bízza. A szabályozással, a só szállítása czímén, a kincstár is érdekelt. A sószállítás sok idővesztegetéssel és károsodással is jár, mert a folyók közelében ekkor még hatalmas erdők, gyümölcsösök váltakoznak, a parttal együtt, a mederbe jutó törzseik a víz folyását és a tutajok közlekedését egyaránt akadályozzák, zátonyok képződésének okozóivá lesznek.
Különösebben nagy a panasz a balparton. A mocsár és láp egyre nagyobb térséget foglal el; széleiről több község kitelepülni kénytelen. A Kraszna medre, már a domahidai határ felső széle közelében, a mocsárban vész el s tovább lefelé csak a kocsordi gerinczen és az Olcsva körüli torkolati részen bukkan ki az állandó mocsár színtje fölé. A jobbágyság más vidékre vándorol, a földesurak munkaereje egyre apad. A vármegye többszöri felíratának semmi eredménye.
Károlyi Ferencz példás ügybuzgalommal iparkodik a szomorú helyzeten segíteni; saját költségén térképet készíttet és felszólítja a vármegye nemeseit és jobbágyait a közjó előmozdítására. 1749-ben megkezdi egy csatorna építését, mely a „Sándori láp”-tól a „Csaholyi tó”-n keresztül az „Ecsedi tó”-ig s ettől az ecsedi lápba csatlakozott volna, de mivel a birtokosság semmi áldozatot sem hozott s Mária Teréziától sem kapta meg a kilátásba helyezett anyagi támogatást, 280az 1749–1751. évben a 6 km. hosszban kiásott csatorna továbbépítése elmaradt s Károlyi Ferencznek 1758-ban történt elhalálozása után, a megásott csatorna is elposványosodott. Hasonló sorsra jut az a csatorna is, a melyet a mai Pusztalaktól kezdve, Ököritó határán át, a láp keleti szélén a vármegye ásatott 1772-ben s a melyet „Vármegye árok”, később „Kis vájás” néven neveztek s a mely a mai keleti főcsatorna alsó szakaszába esik bele.
A vármegye többszöri felíratát később magukévá tették Ugocsa-, Ung-, Bereg-, Szabolcs- és Zemplén vármegyék követei s együttes fellépésük eredménye volt az 1751. évi XIV. törvényczikkely kivívása, a mely elrendeli a malomgátak széthányását, a kanyarulatok kiküszöbölését s a medrek tisztogatását. De az eredmény kevés, mert a munka a vármegye erejét meghaladó lett volna; a malomgátak erőszakos eltávolítása pedig oly kényes kérdés, a melynek megoldását a hatóság meg sem merte kezdeni.
