Magyar adatok az emberszabású majmok ismeretéhez
Magyar adatok az emberszabású majmok ismeretéhez
Dr. Bartucz Lajos
Nem volna igazságos dolog, ha Brehm-nek ez emberszabású majmokra vonatkozó valóban mesteri, de túlnyomóan mégis csak németországi adatokon alapuló leírása után nem emlékeznénk meg legalább röviden a magyarországi emberszabású majmokról s rajtuk hazánkban – vagy másutt, de magyar ember által – tett megfigyelésekről is. Nem a cirkuszoknak, orfeumoknak s mindenféle mutatványosoknak több-kevesebb időre hazánkban is megfordult elég nagyszámú majmaira gondolunk itt. Hisz’ ezek, ha egy-két hetet vagy hónapot itt is töltöttek, egészben véve mégis csak „nemzetközi” majmok maradtak. Többnyire idegen tulajdonosaik és idomítóik hol az egyik, hol a másik európai városban mutogatták őket, sőt némelyik (Barnum) keresztül-kasul vándoroltatta velük szinte az egész ismert kultúrvilágot.
Azok az állatok ellenben, amelyek, akár a vadonból egyenesen, akár hosszabb-rövidebb szelidítés után, a budapesti állatkertbe kerültek, már némi joggal magyar emberszabású majmoknak nevezhetők. Hisz’ – ha nem is a saját jószántukból – de mégis csak hazánk lett második otthonuk. Hosszabb-rövidebb ideig itt élve, itt pusztultak el. Bőrükkel, csontvázukkal magyar gyüjteményt gazdagítottak. A rajtuk végzett megfigyelések pedig a magyar tudomány eredményei gyanánt könyvelhetők el.
Sajnos, hazánk szegénysége és tengerentúli kapcsolatainak csekély volta következtében ezeknek a majmoknak a száma igazán nem nagy. S ha nagy áldozatok árán mégis hozzájutottunk néha egyhez-egyhez, akkor sem gyönyörködhettünk bennük sokáig, mert ezek a meleg égöv alatt honos s különben is nagyon érzékeny és szinte emberien gondos ápolást kívánó állatok a mi szeszélyes klímánkat nem tudják megszokni. Szegénységünk pedig megakadályozott bennünket abban, hogy számukra nagyobb mesterséges – az ő természetes viszonyaiknak megfelelőbb – berendézkedéseket létesítsünk, s így a leggondosabb ápolás mellett is jó, ha néhány évig életben maradnak. A jövőben, sajnos, még kisebb a remény arra, hogy állatkertünkben emberszabású majmokban gyönyörködhessünk. A most ott élő hatalmas orangot, Góliát Pétert, már megtámadta a pusztító kór s örülhetünk, ha a különben is 45 év körül járó állatot még egy-két évig életben tarthatjuk. Újabb emberszabású majmok beszerzése pedig szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Az érdekelt kormányok ugyanis e ma már meglehetősen ritka állatok teljes kiveszését az által iparkodnak meggátolni, hogy vadászásukat és fogságba ejtésüket szigorúan eltiltották. Annál inkább kívánatos tehát, hogy minden reájuk vonatkozó adatot a jövő számára megmentsünk s ebben a megmentésben mi, magyarok is részt vegyünk.
Az emberszabású majmokra vonatkozó magyar megfigyelések azonban nemcsak a budapesti állatkert példányaira, hanem – legalább is, ami a csimpánzot illeti – a vadonban élőkre is kiterjednek. Afrikai vadászatai és a Magyar Nemzeti Múzeum részére végzett gyüjtőutazásai által messze hazánk határain túl is tiszteletreméltó nevet szerzett derék honfitársunkat, Kittenberger Kálmánt illeti itt az érdem. 1913 május havában azzal a kitűzött céllal indult el negyedik afrikai útjára, hogy ott az emberszabású majmokat tanulmányozza. „Mily rajongó vágyakozással gondoltam arra, – írja Kittenberger mult évben megjelent hatalmas könyve előszavában – hogy ott, az emberszabású majmok hazájában kileshetem majd az őstermészet némely féltve őrzött titkát, megértem a sejtve hallott hangokat…” Azonban „fájdalom, – írja később – mikor már szinte mindennap figyelhettem a tségók tevését-vevését, kiütött a világháború és ezzel negyedik gyüjtő-vadászexpedícióm be is fejeződött és a hozzá fűzött remények, a csimpánz és a gorilla életmódjának tanulmányozása, valamint egy-két példány múzeumi célból való lelövése, semmivé foszlott”. Mégis Kittenberger Kálmán az első magyar ember, aki a csimpánzoknak a vadonban való életmódjáról saját megfigyelés és a helyszínén szerzett értesülések alapján adatokat közöl. Sőt sikerült két példányt el is ejtenie. Egyiket 1914-ben, a másikat 1926-ban lőtte s utóbbinak bőre a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába került.
Feketearcú csimpánz. Lőtte a Bugoma őserdőben (Albert Nyanza mellett, Uganda) 1926. márciusában Kittenberger Kálmán. Az állat a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona.
Végül azt se feledjük, hogy valaha hazánk területén is éltek majmok, nem ugyan a mai emberszabásúak, de azonak egykori ősei. A híres pikermii faunába tartozó Mesopithecus pentelici maradványait hazánk területéről Pethő Gyula és Kormos Tivadar mutatták ki. Az előbbi Baltavárról az utóbbi Polgárdiról. Ugyancsak Kormos Tivadar Csarnótán a gibraltári török majommal (Inuus ecaudatus) rokon kihalt keskenyorrú majomfaj állkapcsát találta. A Dévényújfalu-környéki harmadkori rétegekből előkerült majomfogakban pedig Abel a Griphopithecus Suessi és a Dryopithecus Darwini maradányait ismerte fel. Ez utóbbit Schwalbe a gorillák, Gregory pedig a csimpánzok ősének tartja.
Ami a magyarságot illeti, úgy látszik, őseink elég korán tudomást szereztek a majmokról, sőt közelebbi kapcsolatba is juthattak velük. Nemcsak „majmol”, „majmos”, „majmoskodik”, „majmoz”, „majomkodik” stb. szavak elterjedt volta, hanem a török eredetű „majom” (majmun) szavunk régisége is e mellett szól. Sőt helyneveink között is van Majom nevű. Mezőtelkes régi neve például Majom volt s Gömör megyében Majom nevű helység létezését már 1592-ből való oklevél tanusítja. De bejutott a majom magyar nemesi címerbe is. Zsigmond király ugyanis egyik dunántúli nemes családnak majmot adott címerjelvényül. Ezek az adatok azonban mind a közönséges majmokra vonatkoznak. Hogy az emberszabású majmokról mikor szerzett a magyarság tudomást s hogy mikor került az első ilyen majom hazánkba, nem tudjuk. Miskolczy Gáspár azonban 1702-ben már említést tesz róluk: „mint valami értelem nélkül való vademberek vagy ember-majmok”.
Gorilla tudomásom szerint sohasem élt a budapesti állatkertben, ha csak az fiatal példány nem, amelynek koponyája a 80-as években az Iszlay-féle gyüjteményben volt, s amelyet 1887-ben Török Aurél írt le először. Valószínű, hogy az Iszlay-féle gyüjtemény csimpánz- és orangkoponyái is az akkor még részvénytársasági alapon működő állatkertből kerültek oda. Különben Iszlay gyüjteményében egész csomó közönséges és félmajom koponyája is volt úgyhogy Török Aurél szerint akkor „ilyen gyüjtemény magánosok birtokában az egész művelt világban is ritkította párját”. Úgy tudom, hogy e koponyák nagyobb része később az I. sz. anatómiai intézet birtokába, kisebb része pedig az embertani intézet gyüjteményébe került. Meglepő különben, hogy e koponyákról, azok eredetéről s az állatkert akkori emberszabású majmairól semmiféle részletesebb közlemény nem jelent meg. Francé (1898) közleményéből azonban megtudjuk, hogy a budapesti állatkertben a 80-as években már voltak emberszabású majmok. Egy fiatal orangot, amely valószínűleg 1898-ban pusztult el, le is rajzolt. Ez kitömve a műegyetemi állattani intézetbe került. Hitelesebb adatokkal tulajdonképpen csak 1907 óta rendelkezünk, amikor az állatkertet a főváros vette kezelésbe. Az állatkert igazgatóságának szíves felvilágosításai révén megtudtam, hogy az azóta eltelt 20 év alatt 4 csimpánz és 5 orang élt az állatkertben. Némelyikükön igen érdekes megfigyeléseket végeztek, úgyhogy érdemes róluk kissé részletesebben is megemlékezni.
Az első csimpánzokat, egy fiatal hímet és nőstényt, Ádámot és Évát 1911 májusában vásárolta Lendl igazgató. De csak egy évig bírták ki klímánkat. 1912 májusában hurutos tüdőgyulladásban mindkettő elpusztult. Raitsits Emil állatorvosi főiskolai tanár volt a kezelőorvosuk, aki a „Természet” XVI. évfolyamában a következőket írja róluk:
„Éva, mint a gyengédebb nem méltó képviselője, sokkal kedvesebb, bizalmasabb és ragaszkodóbb volt a pajzán kedvű, de ellenségesen viselkedő életpárjánál. Míg Éva a ketrecbe belépővel szemben bizalmatlanul sohasem viselkedett és hamarosan megbarátkozott, addig Ádám, talán féltékenységtől sarkalva, lehetőleg tisztes távolból, végtagjaival mérgesen topogva hallatta hangját.”
A fogzás idején „időnként ujjukkal a szájukba nyúltak, mintegy mutatni akarták, hogy hol fáj”. Minthogy a foghúson fekélyek keletkeztek, orvosi beavatkozásra került a sor. „Éva viselkedése velem szemben – írja Raitsits Emil – az ismételt műtét végrehajtásának ellenére nem változott. Közeledésemkor mindig barátságosan nyujtotta elülső végtagját, míg ezalatt Ádám éktelen lármával tisztes távolban biztonságba helyezte magát. Egy alkalommal a kezelés után meg akartam békíteni az ellenségesen viselkedő Ádámot, s feléje nyujtottam egy ropogós zsemlyét. Ádám hirtelen elkapta ugyan kezemből a zsemlyét, de felkúszott gyorsan a ketrec magasabb polcára, ahonnan azután felém dobta mérgesen kedvenc falatját. A majompár meggyógyult. Ádám sohasem felejtette el orvosi mivoltomat s mint rakoncátlan gyermek a doktor bácsit, úgy ő is lehetőleg ellenséges érzülettel és bizalmatlansággal fogadott. Éva azonban szívesen látta látogatásomat és amikor felé közeledtem, nyakamba csimpaszkodott. Éva evvel a ragaszkodó viselkedésével a hála legelemibb tanujelét adta.”
Miután a két kis virgonc majom elpusztult, 1914 április havában Lendl igazgató ismét vásárolt két fiatal csimpánzot. Az előbbiek mintájára ezek is az Ádám és Éva nevet kapták. Úgy látszik, hogy a betegség csírája már előbb bennük volt, mert Ádám másfél hónapra általános gümőkórban elpusztult. Ugyanez lett a végzete 8 hónap mulva a kis Évának is. Pedig a 3 éves kis nőstény csimpánz nagy reményekre jogosított. Alig 3 hónapi ittlétel után már dédelgetett kedvence volt az állatkert publikumának. Július közepén már zsinóron sétáltatták az állatkertben. „Éva rettenetesen tud örülni a fáknak, a lomboknak – olvassuk a „Természet” mellékletében – s gyakran hallat olyan hangokat, amilyeneket azelőtt sohase lehetett tőle hallani. A megelégedés és jókedv hangjai ezek. A közönség között vígan járkál ápolójával együtt, s ha olyat lát, aki gyakrabban foglalkozott vele, vidáman feléje nyujtja kezét.”
A fiatal állatok számára Lendl igazgató ú. n. „állatovodát” állított fel, melyben a kicsinyek kedvük szerint játszadozhattak a friss levegőn. Séta után Éva is ide került s „a kis állatok között nagy bátorságot tanusított. A kis oroszlánokat állandóan felpofozta ha közelébe kerültek.” A gondos kezelés alatt láthatóan nőtt, sőt hízott is a kis csimpánz.
Lendl igazgató, hogy a tanulékony kis majom megmaradást még inkább biztosítsa, játszótársat iparkodott szerezni neki. A lipcsei állatkerttel folytatott tárgyalásai eredményre is vezettek s már alig várták a napot, amikor kis pajtása, egy másik fiatal csimpánz, megérkezik. Ám július végén kitört a világháború s Éva pár nélkül maradt. Sőt csakhamar újabb bánat is érte, mert kedvelt ápolóját behívták katonának. „Évi nagyon búsult. Három-négy napig nem akart enni, nem akart játszani. Mindenkihez goromba és illetlen volt és sokszor búslakodott, úgyhogy az állat állapota sok gondot okozott az igazgatóságnak. Többszöri próbálgatás végre arra az eredményre vezetett, hogy a majomház szakácsnéjára bízták Évit. Úgy látszik, hogy ez a változás ismét kedvére volt a kedves kis csimpánznak, mert azóta láthatóan felélénkült. Most már minden délelőtt, amikor a kertbe kivezetik örül s vidáman hintázik.” … Séta közben megtette, hogy felmászott egy-egy fára s onnan incselkedett a közönséggel. Sőt „ki is választott magának egy szép lombos fát, mert valahányszor kiviszik a kertbe, mindig ugyanarra a fára mászik fel”.
Hogy a kis csimpánznak minél több szórakozása legyen, szeptemberben biciklit vétetett számára Lendl igazgató. „Évi azonban nagyon bizalmatlanul fogadta az előtte szerfelett gyanús szerkezetet és sehogy sem akart ráülni. Különösen a kerekek forgása fokozta gyanakodását. Ha kényszeríteni akartuk, hogy a biciklire ráüljön, olyan lármát csapott és olyan sivítást vitt véghez, hogy összeszaladtak az emberek.” Többszöri hiábavaló kísérlet után bent hagyták a biciklit Évi ketrecében, abban a reményben, hog így talán majd megszokja. „Évi néhány napon át oda sem nézett a biciklire s egyáltalán nem törődött vele. Egy szép napon reggel, legnagyobb csodálkozásunkra, teljesen összezúzva, összetörve találtuk a biciklit ketrecében. Úgy látszik, álmodott valamit róla, valami rosszat, tehát amikor reggel felébredt nekiment és összetörte. Ez az esemény azonban nem kedvetleníti el az állatkert igazgatóságát, hanem majd, ha Évi még jobban megokosodik, újból teszünk vele kísérletet.”
Erre azonban – sajnos – már nem kerülhetett sor, mert decemberben Évi eltávozott az élők sorából. Azóta nem is volt az állatkertnek újabb csimpánza.
Nem kevésbbé érdekesek hazánk fiának, Kittenberger Kálmán-nak Afrikában, a csimpánzok hazájában végzett megfigyelései.
„A tulajdonképpen Uganda kibiráiban nem találtam fel a tségót – írja Kittenberger – és erre vonatkozó kérdéseimre a feketék az unyorói két nagy őserdőt, Bugomát és Budongót jelölték meg a „kitéra”k hazájának. (Kitéra – bunyora neve a tségónak; a szafári emberei „szokó”-nak, „szokómotó”-nak nevezik.)”
„A kitérák jelenlétének első nyomait nem a nagy eső-őserdőben, hanem egy kis patak meglehetősen keskeny galéria-erdejében találtam, a nélkül, hogy tudtam volna akkor, hogy azok a csimpánzoktól erednek. A galéria-erdő fáin, közel egymás mellett, meglehetősen nagy számú, kisebb-nagyobb ragadozómadár fészkeit láttam. Kissé csodálkoztam a dolgon, mert kolóniákban fészkelő ragadozó madarakat nem ismerek és embereim közül egy sem világosított fel – bizonyára nem is tudták –, hogy azok a letört gallyakból összetákolt, lapos fészkek a kitérák alvófészkei. Megtévesztett az a körülmény is, hogy ez a hely egy meglehetősen nagy kávéültetvény mellett volt és meglehetősen messze a nagy Budongó-őserdőtől. Én az ültetvényes barátom vendége voltam és egy hajnalban csodálkozva és kissé kételkedve hallottam az öreg nyoró éjjeli őr jelentését, hogy éjjel a kitérák kiabálását hallotta. Nekem aztán tovább kellett mennem. Csak jóval később, egy-két hónap mulva tudtam meg, hogy amit a kis galéria-erdőben orvmadarak fészkeinek véltem, azok egy kis csapat csimpánz alvó-fészkei voltak, és azt is, hogy ebben a csapatban csak nőstények és fiatal állatok lehettek, mert a vén hímek fészkei sokkal nagyobbak és soha sincsenek oly magasra építve, mint azok voltak. Tehát, az öreg éjjeli őr igazat mondott.”
Azt is tapasztalta Kittenberger, hogy nappali pihenőre is összetákolnak ily nyughelyeket. 1914. évi gyüjtőútja alkalmával két kitéra mindig az expedíció lakóhelye körül, levő fákra rakta fészkét.
Több ízben alkalma nyílott Kittenberger-nek arra is, hogy a csimpánzok hangját megfigyelje.
„Már jó ideje tanyáztam Bugoma-őserdő mellett, – írja egyik helyen – mikor egy hajnalban nagyobb távolból hozzám hallatszott a kitérák kiabálása. Ez, a szavakkal nagyon nehezen visszaadható, inkább emberi, mint állati, fokozatosan emelkedő hangzavar nagyon mély benyomást tett rám. Később gyakrabban volt alkalmam hallani, leginkább alkonyat felé és hajnalban, körülbelül akkor, mikor a colobus-majmok kórusa is hallatszott. A csimpánz-”góma”-nál (góma = tánczene, ének) gyakran dobolást is hallottam, mi onnan eredt, hogy egy üres fatörzset ütögettek tenyerükkel. Ez a dobolás szerintem mindig valami indulat kitörését jelzi.”
Utolsó kirándulása alkalmával, 1926 március 19-én, esős időben indult gyüjtőútra. „Mikor az eső szűnni kezdett – írja Kittenberger – különös hangok hallatszottak felénk. „Kitéra”, volt az általános megállapítás embereim részéről, bár jómagam még olyszerű hangot sohasem hallottam csimpánzoktól... Vagy három órai üldözés után egészen közel jutottunk hozzájuk. Minden fa mozgott és visítás, sikoltozás, morgás, dobolás hallatszott minden oldalról felénk. Ez a „háhó-haj-háj”-ozás még erősebb lett, mert időközben felhőszakadásszerű záport kaptunk.” Majd azt írja, hogy mikor az egyik hímet lelőtte, „erre tört ki csak aztán a pokoli hangzavar! Leírhatatlan, hogy hányféle hangon kiabált, rikoltozott felém a megrémített és feldühösített tségócsapat, miközben egyre gyakrabban szólt a dühös dobolásuk.”
A legnagyobb csapat, amit látott, hozzávetőleges becslés szerint 60–80 darabból állhatott.
„Bugoma-őserdőben nagyon kóbor életmódot folytatnak a kitérák. Egyes erdőrészekből hónapokon át hiányzanak majd hirtelen megjelennek és napokig ott tanyáznak, ahol az éppen akkor érő vadgyümölcsben vagy nekik kedves hajtásokban dúslakodhatnak.”
„Nyomaik után járva, azt tapasztaltam, hogy ők inkább a földön élik át a nap legnagyobb részét, mint a fák koronáin. Menekülésük közben is inkább a földön mozognak, mint a fákon, kivált az öreg állatok. Menésük és futásuk közben kezükkel az útba eső sűrű aljönvényzetben ügyesen nyitnak utat és mondhatni, a legritkább esetben szaladnak mind a négy lábon. Ezt nagyon jól lehetett látni a galéria-erdők mocsaras, vad datolyával benőtt helyein.”
Kittenberger teljesen ártalmatlan állatnak festi a csimpánzokat: „úgyszólván semmi kárt sem csinálnak az ültetvényekben” s az emberre sem igen veszedelmesek.
Kiemeli nagyfokú kíváncsiságukat. „Az első kitéra, melyet láttam, egy fatörzs elágazása között kandikált ki rám. Az értelmes, majdnem emberi arc annyi kíváncsiságot tükrözött ki magából, hogy szinte kérdezni látszott: ,hát te miféle szerzet vagy?’ Több mint negyedóráig néztünk így farkasszemet, majd aztán, hogy mozgását is megfigyelhessem, feléindulva rákiabáltam, mire a kíváncsiskodó lassan lejjebb csúszott a fatörzsön, majd egy-két hatalmas saslengéssel ágról-ágra tornászva magát a földre került és csakhamar eltűnt a sűrű aljnövényezet borította őserdőrészben.”
Máskor meg azt írja: „Végre megpillantottam a tségó-csapat egynéhány tagját. Leginkább fiatal állatok és nőstények voltak. Mozgásuk teljesen elütő volt a többi majmokétól. Azoknak a merész, repülésszerű ugrásait, ahogyan a colobusz vagy cerkófmajok egy fa koronájáról a másikra vetik magukat, egyáltalán nem észleltem náluk. A vastag faágakon két hátsó lábon járkáltak, miközben karjaikkal egyesúlyozták magukat, vagy pedig néha a lombozatba kapaszkodtak.”
Ebből a csapatból lőtte Kittenberger a fentemlített hímet. „Sajnálattal láttam, – írja tovább – hogy kissé elhamarkodva lőttem, mert mikor a mellbelőtt még néhányszor az ágakba kapaszkodva a földre zuhant, egész közelről megpillantottam egy vén hímet egy egész fiatal fa koronáján. Mikor a majdnem gorillányi állat meglátott, lelendült a fáról, miközben majdnem a fél koronáját letörte annak és aztán a földön menekült tovább.”
Egy darabig követte és figyelte a menekülő állatokat: „az öreg állatok ilyenkor mind leszállnak a fákól és a földön menekülnek tovább, míg a fiatalok a fákon tornásznak el a veszély elől. Egy-két egész fiatal állatot – úgyszólván babyt – a legmagasabb fák koronáinak csúcsán fedeztünk fel, hol mozdulatlanul egy-egy ágba csimpaszkodtak. Kirongózim szerint, a menekülő kitéramamák ilyenkor visszahagyják az egészen apró kicsinyeiket, hogy aztán a veszély elmultával visszatérjenek értük. Most még inkább bántam, hogy nem kértem ki a speciális egedélyt egy-két csimpánz lövésére és fogására, mert azt hiszem, ilyen fiatal állatokat sikerült volna megfogni, ha az ágat ellőtte volna alattuk az ember.”
Az emberszabású majmok lelövését különben Kittenberger nem annyira vadászatnak, mint inkább emberölésnek tartja: „Lövésük nem mulatság, mert a meglőtt majom halódása annyira emberi, hogy nagy időre elmegy az ember kedve majomra lőni.”
Valóban nagy kár, hogy Kittenberger értékes megfigyeléseit és eredményes gyüjtőútját nem folytathatta.
Az emberszabású majmok közül az orang volt a budapesti állatkert leggyakoribb lakója s így érthető, ha megfigyelési adattal is reávonatkozólag redelkezünk a legtöbbel. Itt persze csak az új állatkertben élt orangokról beszélünk, minthogy a régiekről alig van hiteles feljegyzés.
Az első orángot 1911 novemberében vásárolta az új állatkert. Ez Jella volt, a 4 éves nőstény orang, amely a budapesti állatkert összes emberszabású majmai között a leghosszabb ideig, t. i. 1911. nov.-től 1914. febr. 24-ig élt. Raitsits szerint Jella azonos Perzina Ernő Thekla nevű majmával. Ez az orang jókedélyű és jóindulatú volt.
„Ahányszor ketrecébe léptem – írja Raitsits – Jella elülső végtagját felém nyujtva az orángutánokra jellemző arcfintorítással üdvözölt és kezemet szájához emelte és összecsúcsosított ajkával érintette. Kezet csókolt, gondolhatta mindenki, aki ezt a jelenetet látta. Pedig dehogy csókolt kezet. Eszeágában se volt, sőt kezemet oly erősen szorította és hüvelykujjának körmét a kezem lágy részeibe mélyesztette, hogy alig tudtam e barátságos kézfogástól menekülni. Aki jobban megfigyelhette e jelenetet, az észrevehette, hogy Jella megszagolta kezemet és csak azután érintette összecsúcsosított ajkával vagy nyelvével, majd újból orrához emelte és így szaglászott. Így derült ki, hogy az állítólagos kezet csókoló Jella a jód szagát kedveli, amelytől kezem a folytonos jódos orvoslások miatt sohasem volt mentes. Jella egyébként minden állat iránt érdeklődött, így a kézszagolgatás után előszeretettel vette ki zsebemből parfűmözött zsebkendőmet, amelyet rendszerint megszagolgatás után szétterítve a fejére borított.”
Jella, mint az orangok általában, néma volt, hangját sem kezelőorvosa Raitsits, sem az ápolószemélyzet nem hallották soha.
1912 szeptemberében Lendl igazgató egy kétéves hímorangot hozatott Jellának játszótársul. A kis Péter azonban – így nevezték a hímorangot – 5 hónap mulva féregnyúlványgyulladásban elpuszult. A háború alatt s utána még jóideig nem is volt orang az állatkertben. 1928 júniusában azonban sikerült az állatkert igazgatóságának egész orangcsaládot vásárolni. A család a 40–45 éves Góliát Péterből, a 30–35 éves Góliát Idából s a 20 hónapos kis Góliát Pistából állott. Ida és a kis Pista úgy látszik már betegen érkezett meg, mert az előbbi csak két hónapig, az utóbbi pedig 4 hónapig élt itten s ez alatt az idő alatt is folyton betegeskedtek, Ida kevésvérűségben pusztult el.
Péter még életben van, de már sokszor betegeskedett s aligha fog sokáig élni.
Ezen az orangcsaládon Raitsits Emil állatorvosi főiskolai tanár végzett érdekes megfigyeléseket, amiket a Természet XXIV. évfolyamában ismertetett. Az ő cikkéből vesszük az alábbi bennünket közelebbről érdeklő részleteket.
A szóban forgó orangcsalád az ú. n. szumátrai orang (Pongo pygmaeus abeli Clarke) képviselője. A hím hatalmas példány. Magassága talpától a feje tetejéig 150 cm, karjának hossza 120 cm, karöle pedig 280 cm. A nőstény kisebb, gyengébb és soványabb volt, s a 20 hónapos Pistának már szembetűnő légzacskója és mérsékelt fejlődésnek indult pofaduzzanata volt.
Raitsits az állatkert orangjait óvatos, sőt meglehetősen félénk állatoknak írja le. „A hím orang nem félt ugyan minden embertől, de igen gyakran megtörtént, hogy az idegen közeledővel szemben elővigyázatosabb volt s ilyenkor ketrecének belsejébe húzódott vissza.” Ugyanezt tette, ha valami szokatlan jelenséget észlelt. „A környezetében minden történésre szerfelett figyelmes, úgyhogy arckifejezésével, valamint mozdulataival azonnal elárulja a szokatlant. A nagy fehérszakálas férfiaktól félve visszahúzódik.” Ida, a nőstény orang, miután egyszer csellel lefogták, hogy vért vegyenek tőle, többé nem volt rávehető, hogy karját a rácson kinyujtsa, még akkor sem, ha legkedvesebb falatját mutatták neki.
Péter, mint a legtöbb hím orang, alattomos is volt, a ketrecéhez közeledők felé váratlanul odasujtott. Ha meg valaki benyúlt ketrecébe, úgy tett, mintha oda sem figyelne, majd hüvelykujjának hatalmas körmével váratlanul odakapott. Védőösztönének úgy Péter, mint a kis Pista, akkor adta jelét, amikor a fentemlített esetben a nőstény orangot lefogták, hogy vért vegyenek tőle. „Amint Ida, a mérsékelt erőszakos fogást megérezte, mély, tompa rekedt hangon egyet ordított”, mire Péter és a kis Pista nyomban segítségére rohantak s Ida karját, melyet 3 ápoló fogott, olyan erős rántással szabadították ki, hogy a beteg nőstény tehetetlenül a földre zuhant.
Az orangok tápláléka az állatkertben fehér búzakenyér, szemeskukorica, cseresznye, szőlő, szilva, banán, narancs és tojás volt. A kétszersültet nem ették meg. Raitsits megfigyelései szerint a gyümölcsök kemény magvait nem nyelték le, hanem kiköpték. Ugyanígy tettek a gyümölcshéjával és rostos belső részeivel. Péter ügyesen tudta a narancsot lehámozni.
Érdekes volt viselkedésük, amikor először kaptak nyerstojást. „Úgy látszott, hogy Péter orangunk előtt a tojás nem volt ismeretlen – írja Raitsits –, mert azt azonnal fogai között megropogtatta és a héján lévő repedésen keresztül a tojás tartalmát nagy élvezettel kiszopogatta. Pista orangkölyök másként cselekedett. A tojást előbb megszagolgatta, majd fogai közé fogta és felharapni próbálgatta. Az első alkalommal ezt oly ügyetlenül, oly nagy erővel hajtotta végre, hogy a tojás híg tartalma tenyerébe ömlött. Arcvonásai az elképedést árulták el és tenyerét szétterpesztette. Hasonlóképpen cselekedett, mint a torkos gyermek, amikor torkoskodása közben kacsóit nyúlós-tapadós anyaggal bekeni. Tojástól tapadós kezével dehogy nyúlt volna valamihez. Csak tiszta, be nem kent ujjaival kapaszkodott és ha mégis tojásos kezét segítségül használta, úgy csak a még száraz ujjának végével támaszkodott meg. Tenyerét időközönként ajkához emelte és a rákent tojást kóstolgatta. Amint a tojás ízére rájött, a legkedvencebb falatjait is otthagyta és azonnal a tojásevéshez fogott. Az angolkór ellen adagolt napi egy-két tyúktojást oly művészettel harapta fel, hogy a tojáshéjának repedésén keresztül szemhunyorgatás közben a tojás híg tartalmát az utolsó cseppig a legnagyobb élvezettel kiszürcsölgette.”
Ivásuk módjáról azt írja Raitsits, hogy mindig csak „egy pofára valót szívtak szájukba, melyet azonnal sohasem nyeltek le. A szájukban lévő folyadékkal néha több percen keresztül fogaikat, illetőleg szájukat öblögették”, s csak azután nyelték le.
Minthogy Ida sokat betegeskedett, a kis Pistát inkább az öreg hím dajkálta. Kenyérirígységét azonban kedvenc kölykével szemben sem tudta elfojtani. Ha hamarabb készen volt az evéssel, mint a beteges Ida és a kis Pista, lelkiismeretfurdalás nélkül elvette tőlük a kedvenc falatot. Sőt megtörtént, hogy a már félig kiszopogatott tojást a kis Pistának még a szájából is kivette.
Az orángok az irodalomban általában, mint néma állatok szerepelnek. Ezt Raitsits is megerősíti, de csak a fogságban tartott felnőtt állatokra vonatkozólag. A kis Góliát Pista e tekintetben úgy viselkedett, mint a többi emberszabású majomkölyök szokott. Ha az ápoló személyzet valamely kívánságát azonnal nem teljesítette, „hátára vetette magát és éles, sivító hangon ordított. Az elkényeztetett gyermekhez hasonlóan cselekedett, mikor rögtön nem azt a falatot adják neki, amelyet éppen megkíván. A rakoncátlan, sivítása közben toporzékoló orangcsemete viselkedését az orang szülők minden hang nélkül eltűrték... Családi életük intimitása is hangtalanul, becézgetés nélkül folyt le”. Raitsits valószínűnek tartja, hogy „az orangok az ember jelenlétében hangot csakis közvetlen veszély alkalmával hallatnak”. Ezt a véleményét Ida, a nőstény oráng igazolta is. A különben mindig hallgatag állat ugyanis, amikor vérvizsgálat céljából lefogták „azonnal mély hangon bőgött”. A szabadban élő állatokra vonatkozólag az a véleménye, hogy „ez az a állatfaj az őserdők rejtekében hangját csakis akkor hallatja, amidőn teljes biztonságban érzi magát.” Többször megfigyelte ugyanis, hogy Péter, az idős hím orang a déli órákban vagy délután 5–6 óra között énekelt: „a távoli mélységből származónak tűnő, tompa színezetével kongva hangzó bugyborékolásszerű hangot” hallatott, miközben „a gégezacskó szemmel láthatóan erősen remegett, a légzacskó fokozatosan felfúvódott”. Amikor azonban az állat a közelben haladó vonat zakatolását meghallotta, éneklését hirtelen abbanhagyta. Véleménye szerint a gégelégzacskók kapcsolatban állanak a hangadással. „Abban az esetben, ha a körülötte lefolyó szokatlan jelenség erősebb gyanút kelt benne, úgy gégezacskója minden hangadás nélkül fokozatosan felfúvódik. Amint a különleges és gyanút keltő jelenség megszűnik, vagy ha meggyőződött annak ártalmatlanságáról, úgy a gégelégzacskó rendes nagyságára minden hang nélkül lelapul”. Ezt úgy magyarázza Raitsits, hogy a veszély közledtekor a hím orang gégelégzacskójában az esetlegesen szükségelt vészjel leadására szolgáló hang előidézésére szükséges levegőmennyiséget összegyüjti, a gégezacskók felfúvódnak és amint a veszély megszűnik, úgy a légzacskó újból eredeti nagyságára apad le”.
Raitsits tapasztalatai szerint az öreg hím orangnak nemcsak a vészjeladásra, hanem a bánat, vágyakozás kifejezésére is van hangja. Nagyon érdekesek erre vonatkozó megfigyelései.
„Nem sokára bekövetkezett a szomorú végzet és nőstény orangutánunk elhagyta az élők sorát. Ettől a pillanattól kezdve hím orangunk rendszeres éneklésbe fogott. Minden délután 4–6 óra között, rendszerint az esti etetés után legtöbbnyire egy szakaszban 2–5 percig tartó vágyakozó hangja megremegtette a majomház üvegfalát. Hím orángunk a közönséggel szembefordultan karjait felfelé kiterjeszti és minden alkalommal kezdetben a leírt bugyborékoló hangon kezdi meg éneklését, miközben a gégezacskótájék remegése és a légzacskók fokozatos felfúvódása volt észlelhető. A rendszerint egyfolytában hangzó mély, bugyborékolásszerű hang minden átmenet nélkül hirtelen a szarvas bőgéséhez hasonlatos, de annál élesebb hangban folytatódik. Éneke közben fejét magasra tartja és látszólagosan önfeledt állapotában ajkait hegyesen felcsúcsosítja. Amikor élesen bőgő akkordjait fújja, igen szembetűnően észrevehető a gégelégzacskók erőteljes összehúzódása. Az ének végén a meglazult bőrredő alatt csak ökölnyi nagyságú a légzacskó. A hím orangutánunk vágyakozásának hangját, sajnos, hamarosan a bánat hangja váltotta fel”.
Szem és fültanúja voltam annak a jelenetnek – írja Raitsits –, amidőn 20 hónapos csemetéje elhullott. Amikor már fiatal orangutánunk kiterítve feküdt, a hím orang a vágyakozás kifejezésénél sokkal keservesebb éneklésbe fogott. A gyászének 5 percnél hosszabb ideig is eltartott. Mindnyájunk szívét, akik ennél a szomorú cselekménynél jelen lehettünk, mélységes bánat érzése hatotta át. A bánatos éneklést a következő három napon keresztül a nap minden szakában folytatta, a gyász, az elhagyatottság első napján majdnem szünet nélkül, ezt követőleg mndinkább ritkábban énekelt. Most már csak elvétve hallatja hangját a déli órákban, de minden este álomdalának éneklését nem felejti el”.
Kívánatos volna, hogy úgy Góliát Péteren, mint a jövőben esetleg még az állatkertbe kerülő emberszabású majmokon még behatóbb s minden irányban kiterjedő tudományos vizsgálatok végeztessenek.
