1. Márványfoltos macskák (Pardofelis Sev.)
1. Márványfoltos macskák (Pardofelis Sev.)
Kistermetű, megnyúlt testű, rövid, kerekfejű, a ködfoltos párducéra emlékeztető mustrázatú délkeletázsiai alakok. A nemzetségnek két élő faja ismeretes.
A márványfoltos macska (Pardofelis marmorata Martin)
Márványfoltos macska (Pardofelis marmorata Martin).
Ez a macskafaj szép mustrázatával határozottan emlékeztet a nálánál természetesen sokkal nagyobb ködfoltos párducra, mellyel régebben össze is cserélték. Nagysága felülmúlja a mi házimacskánkat: hossza 100–106 cm, ebből 35–40 cm esik a farkára. A puha és dús szőrözet alapszíne agyagsárga és világossárga, vagy vörhenyesbarna közt változik, alul világosabb, de egészen a fehérig is mehet. A homlokról a fejen, nyakon és hátán át futó fekete hosszanti szalagok indulnak ki, melyek elől és hátul különböző elosztású pettyekre és foltokra oszlanak fel és csak a nyakon maradnak összefüggőek. Más, hajlott, szögletes, vagy szabálytalan foltsorok pedig ferdén haladnak lefelé a hátról a has felé. A lábak külső felületét hosszúkás, vagy kerek, sötétbarna, esetleg fekete pettyek díszítik, ezeket találjuk rendes körülmények közt a lábak belső felületén és a hasaljon is, csakhogy a pettyek igen változó nagyságúak, sőt el is tűnhetnek. A nyak alján keresztcsíkolt, a szemek fölött és alatt igen gyakran fekszik egy-egy sötét folt, az ajkakon pedig fekete csíkok. A fülek rövidek, lekerekítettek, kívülről ezüstszürkék, belül rozsdasárgák; a bozontos farok szürkés rozsdasárga, határozottan foltos és majdnem a csúcsáig gyűrűzött.
A márványfoltos macska Délkelet-Ázsia erdős hegyvidékeit lakja, a Himalája keleti részét Asszomot, Burmát, a Malakka-félszigetet, Szumátrát és Jávát, míg Borneón legközelebbi rokona, a borneói márványfoltos macska (P. badia Gray) él. Nepálban, úgy látszik, nem él márványfoltos macska. A szabadban folytatott életéről semmit sem tudunk; azonban valószínűleg fán él, mint a ködfoltos párduc, ritkán kerül. Egy szép kandúr, melyet Brehm ápolt hosszú ideig, rendesen a házimacska módjára ült. Fejét magasra tartotta, farkát pedig mancsai elé kunkorította. A leopárdra jellemző lusta fekvést nála sohasem tapasztaltam, pedig igen szelíd volt és egyáltalában nem félt a megfigyelőtől, így tehát kényelmesen kinyujtózkodott volna, ha a fekvésben élvezetet talált volna. Hangját – mondja – sohasem hallottam, ellenben gyakran hallatta dühös tüsszögését. Ennek ellenére is nehezen jött ki a nyugalmából, ebben a tekintetben határozottan az ocelothoz hasonlított. Ehhez különben egész viselkedésében is igen közel állott. Kedvenc táplálékát baromfiak képezték, utánuk következtek az apró emlősök; a marhahúst nem szívesen ette, a lóhúshoz pedig hozzá sem nyúlt. Sajnos, a hideg idő beálltával a gondos ápolás ellenére is elpusztult, mindazok őszinte szomorúságára, akik ismerték.
