A TENGERI LUDAK ÉLETMÓDJA
A TENGERI LUDAK ÉLETMÓDJA
A tengeri ludak életmódja nagyjából egyezik s így itt csak az örvös ludat tárgyaljuk részletesebben.
Hazája úgy az Ó-, mint az Újvilág legészakibb vidéke. Fészkelőterülete gyanánt azt a parlagvidéket s azokat a szigeteket tekinthetjük, melyek a 60. és 80. északi szélességi fok között vannak. Izlandon csak kevés költ, míg a Spitzbergákon igen sok. Október végén, vagy legkésőbb november elején a Keleti- és Északi-tenger minden lapos partvidékét tömegesen lepi el. Ameddig csak szemünk ellát, az apály alatt kiemelkedő buckákon, homokzátonyokon ezerszámra láthatjuk őket. Gágogásuk túlkiabálja a parthoz verődő hullámok zaját. Ha fölrepülnek, csapatjuk sűrű, messzire húzódó füstfelhőhöz hasonlít s teljesen lehetetlenné teszi még a hozzávetőleges becslést is. Az apácalúd is ugyanazt a vidéket vallja hazájának, de úgy látszik, hogy általában csak szórványosan fordul elő. Ősszel Dél-Grönland, Izland, Nagybritannia, Jütland, Észak-Németország, Belgium meg Franciaország partvidékén is megjelenik. A vörösnyakú lúd tulajdonképpeni hazája Ázsia legészakibb része, de lehetséges, hogy Európa északi vidékein is költ. A Boganida folyó mellett nem ritka fészkelő, ahonnan az Ob mentén dél felé húzódik, ugyanúgy a többiek is az illető nagy folyók mentén, néha azonban a nyugateurópai partok mentén megy téli szállására, amely főleg a Kaspi-tenger környékén van. Egyesek a Fekete-, sőt a Földközi-tenger mellékén is telelnek, de leggyakrabban talán a turkesztáni szteppe-tavakon.
Az örvös lúd – életmódját csak ennek írhatom le – éppúgy a tengerpart madara, mint többi rokonai; a szárazföld belsejét csak kivételesen keresi fel. A legtöbb, beljebb a szárazföldön élő rokonánál sokkal kedvesebb, kecsesebb, békésebb és a társaságot is jobban szereti, a mellett érzékszervei is épp olyan fejlettek. A szilárd meg iszapos talajon egyaránt biztosan jár, könnyen és szépen úszik, kitünően bukik, legalább is jobban, mint akármelyik más lúdfaj; repülése is könnyebb és ügyesebb, mint a többi lúdféléké, de legtöbbször nem ékalakban, hanem csak csapatokban vonul. Hivogatója igen nehezen ecsetelhető hang, hozzávetőlegesen „knäng”-nek hangzik. Egymással rekedt és durva „krohh” szóval beszélgetnek, haragjukban pedig halkan sziszegnek.
Táplálkozásukat tekintve a tenger lúdjai abban különböznek a mi lúdjainktól, hogy a fű meg tengeri növények mellett sok puhatestűt is megesznek. Az angol partokon főleg algákkal élnek, különösen az Ulva latissimá-val. Long Izlandon táplálékuk – Giraud szerint – leginkább a Bostona marina tengeri fű, melyet az apály idején mohón leszaggatnak a vízmentes tenerfenéken s a dagály beálltával a víz felszínén szedik össze a hullámok által ide-oda sodort aratásukat. Fogságba kerülve, a szemes takarmányt is megszokják, de ha huzamosabb ideig akarjuk őket eltartani, akkor okvetlenül kell nekik adnunk egyéb növényi dolgokat is, főleg mindenféle zöld takarmányt.
Már a régebbi tengerjárók beszélik, hogy az örvös lúd a Spitzbergákon gyakori fészkelő. A cethalászok és egyéb északi sarkutazók minden szigeten, a legelhagyatottabb helyen is megtalálták a fészkét, amerre csak megfordultak. A Spitzbergák e legközönségesebb lúdjai – írja Malmgreen – nagyszámban költenek a sziget nyugati és északi partvidékén, a belsőbb szárazföldön éppúgy, mint az apróbb szigeteken, leginkább az olyanokon, ahol a dunnarécék is nagyobb számmal fészkelnek. Vízinövényekből vagy azok leveleiből jól-rosszul összecsapott fészkét gyakran közvetlenül a dunnaréce fészke mellé rakja s az ilyenkor sokszor el is foglalja azt tőle. 4–8 vékonyhéjú, fénytelen fehér vagy sárgásfehér 72×47 mm nagy tojásból álló fészekalja rendesen csak júliusban teljes. A házastársak a párosodás előtt bohókás repülőmutatványokkal tetszelegnek egymásnak, melyeket rendesen igen magasan csinálnak.
A magas északon az eszkimók és a cethalászok az örvös ludakat is üldözik. A déli partokon ősszel meg tavasszal ezerszámra lövik, Hollandiában pedig kitett csalogatóludakkal még nagyobb mennyiségben fogják. Pecsenyéje, azt mondják, jóízű, de gyakran avas mellékíze van.
A kanadai lúd (Branta canadensis Linn.)
Észak-Amerikából állítólag Európába is elvetődött már. Feje és nyaka hátsó része fekete; pofatájéka, torka, nyaka eleje fehér vagy szürkésfehér, felül barnásszürke, a tollak világosabb szegővel; melle és nyaka felső része hamuszürke, alul egyébként tiszta fehér. Elsőrendű evezőtollai feketebarnák, a másodrendűek és a 16–18 farktoll feketék. Szeme szürkésbarna, csőre fekete, lába feketésszürke. A gúnár hossza 93, szárnya 48, a kettő együtt 168, farka 20 cm. A tojó valamivel kisebb.
A hattyúnyakú lúddal egész Észak-Amerikában találkozhatunk, de az Egyesült-Államok déli országaiban már nem fészkel, mert a kultúra elől mindinkább északra húzódott vissza s most is mindig fejlebb-feljebb szorul. A középső államok nehezen hozzáférhető mocsaraiban egyébként minden évben költ még egynéhány pár, de a téli vándorút valamennyi államba elhozza őket.
Lényében, tulajdonságai és szokásai tekintetében minden tekintetben hasonlít a mi lúdjainkhoz. De „garuk gauk räh rúh rauk hurrureit”-félén festhető kiabáló hangja már inkább a hattyúéhoz hasonlít, mint a nyári lúdéhoz. Az összes megfigyelők egyaránt igen csalafinta, óvatos, rendkívül éber madárnak ismerik; legeléskor mindig állít a csapat őröket.
Tápláléka meglehetősen vegyes, de mégis túlynomóan növényi. Richardson szerint északon főleg egy olajfűz (Elaeagnus argentea) lisztes, keserű termésén él. Délebbre levő telelőhelyein a zsenge vetésen, vízinövényeken legel s a kákák gyökereit eszi.
Ahol a kanadai lúdnak az Egyesült-Államokban a legdélibb fészkelőhelye van, ott már márciusban hozzákezd a családalapításhoz. 3–9 fehér tojása 85–57 mm nagy. Fogságban 10–11-et is tojik.
Úgy az indiánok, mint a fehérek egyaránt serényen vadásszák, csalogatóludakkal százszámra fogják; húsát besózzák vagy megfüstölik, azonkívül tollát és pelyhét is felhasználják, amely sokkal jobb, mint a mi házi lúdunké. Richardson azt mondja, hogy Észak-Amerika erdős és mocsaras vidékének lakói nyáron át főleg hattyúnyakú lúdon élnek.
