ÚTHÁLÓZAT

Full text search

ÚTHÁLÓZAT
A 109/110-ben felállított ajtonyi mérföldkő szerint a hadiutak építése a tartomány megszállása után azonnal megkezdődött, és ezért a 118-as átszervezésig valószínűleg be is fejeződött. Az útvonalakat a Tabula Peutingeriana alapján jól ismerjük. Ez a helységeket – javarészben katonai táborokat – összekötő utakat és a távolságokat feltüntető térképvázlat a 3. század közepén készült. Mivel az útmaradványok feltérképezése lassan halad előre, a Tabula helységneveinek azonosítása sok esetben bizonytalan.
A Tabula a Daciát a birodalommal összekötő két dunai hídtól és Diernától írta le az utakat, amelyek Apulumba, majd onnan tovább az északi határra vezettek (9. térkép). Lederatából Tibiscumba vezetett a legnyugatibb út, amely ott találkozott a drobetai híd közelében, Diernából induló másikkal. Tibiscumból Sarmizegethusán keresztül lehetett Apulumba jutni. (E két hely között ágazott le nyugat felé a Pannoniába vezető Maros-völgyi út.) Drobetából a Vulkán-szoroson keresztül ért egy út Sarmizegethusába: ezt az utat, aminek a Kárpátokban nehéz terepen kellett keresztülvágnia, a Tabula nem is tüntette fel. Drobetából egy harmadik út az Olt-limes érintésével a Vöröstoronyi-szoroson át vitt Apulumba. Ennek egyes szakaszai ma is jól láthatók az Olt mentén. Apulumból észak felé a Tabula csak egy útvonalat ír le: ez Porolissumig vezetett.
A Tabula útjai a hadászatilag fontos átkelőhelyeket kötötték össze a tartomány fővárosával és az északi határral. Kelet-daciai útjai hiányoznak, mert azokat a területeket a 3. század közepén a katonaság már felhagyta, így az ezután készült térképre már nem kerültek rá. Az egyik kelet-erdélyi utat azonban egy későbbi forrás fenntartotta. A korábbi térképek, főleg a Tabula Peutingeriana alapján készült kompiláció, a Geographus Ravennas megőrizte egy útvonal leírását, amely Porolissumot kötötte össze a Fekete-tengerrel. Ez talán annak a Barbaricumban futó, egyébként ismeretlen fekvésű útnak a része, amelyet Traianus császár nyitott meg (Aurelius Victor, de Caesaribus 13,3).
58Egy másik, ugyancsak a Barbaricumot keresztülszelő utat jól ismerünk: ez Daciát Pannonia Inferiorral kötötte össze. A tibiscum–apulumi útból a Sztrigy torkolatánál ágazott le, és a Maros-völgyben vezetett nyugat felé. Rövidesen elérte a völgyet védő legnyugatibb tábort, Miciát (Vecel). Ezt az utat Dacia határain túl is megépítették: A Maros-völgyben vezetett a folyó torkolatáig, majd a Duna–Tisza közén át ért Pannonia Inferiorba. Vonala a Maros mentén nincsen feltérképezve, azonban Bulcson (Bulci), Arad környékén (Aradul Nou), Nagyszentmiklóson (Sînnicolaul Mare) és Németcsanádon (Cenadul German) előkerült katonai bélyeges téglák és – ásatásokkal ugyan nem hitelesített – épületmaradványok tanúsítják az út vonalát és egyúttal annak katonai ellenőrzését. A két provinciát a Barbaricumon keresztül összekötő út létezését kétségtelenül igazolja az a kb. 50 kilométer hosszú szakasza (a felszínből kiemelkedő, mintegy 5-6 méter széles úttöltés), amelyet a Duna–Tisza közén találtak meg. Baja körzetéből kiindulva vezetett Szeged felé; Csávoly, Mélykút, Tompa és Kelebia körzetében ma is jól látszik. Iránya a Maros menti út nyugati meghosszabbításába esik. Ez az út lerövidítette a nyugat felé irányuló forgalmat, valamint Pannonia és Dacia gyors összeköttetését tette lehetővé.
A Maros menti út, amelynek kronológiai kérdéseit ásatások hiányában nem ismerjük, Dacia központi vidékét, Apulumot nemcsak Pannonia Inferiorral, hanem a dunai hajóúton vagy a Duna menti limes-úton keresztül a birodalom nyugati tartományaival, a Maros–Tisza–Duna és a Dráva vagy a Száva segítségével pedig Dél-Pannoniával és Dalmáciával is összekapcsolta. Egyúttal csatlakozott az Észak-Itáliát az aquileiai kereskedelmi központon keresztül az Északi-tengerrel összekötő Borostyánúthoz. A Maros menti út kereskedelmi használatát a különféle dél-pannoniai áruk daciai, elsősorban erdélyi elterjedése, valamint a daciai vagy a Daciával kereskedők állomáshelyei bizonyítják. A Maros-völgyben nemcsak szárazföldi közlekedés folyt, hanem – az összeköttetésnek ezt a lehetőségét már a római hódítás előtt is felismerték – a folyót víziútként is használták. A Maros hajózásának emléke az Apulumban székelő hajósok egyesülete (collegium nautarum: CIL III, 1209) és a miciai hajós sírszobor.
Természetes, hogy a jazig szállásterületen keresztülvezető út biztonságáról gondoskodni kellett: ezért katonai védelem alatt állt. Ennek részleteit nem ismerjük, de bizonyítékul szolgálnak a Maros völgyében előkerült katonai téglabélyegek. Ezeket a téglákat legiós téglavetőkben állították elő, ezért arra lehet következtetni, hogy az utat és állomásait legióskülönítmények építették. Duna–Tisza közi szakaszát már a pannonia inferiorbeli hadsereg biztosíthatta. Az út vonala Bajánál délnyugatnak fordul: talán a lugiói (Dunaszekcső) tábornál kelt át a Dunán.
A Maros mente katonai leleteinek értelmezése összefügg Dacia délnyugati határának, illetve a Bánság hovatartozásának a kérdésével. Miután Daciát 59nem zárta körül mindenhol folyamatos táborsor vagy árkokból és töltésből álló sánc – a hegyek ezt szükségtelenné tették – ezért egyes területeken a tartomány kiterjedése vitatott. A határról a vélemények az időrendi kérdésektől eltekintve többé-kevésbé egységesek, kivéve a Duna–Tisza és a Maros közti területet, tehát a Bánságot. Egyesek szerint a Bánság Dacia részeként a birodalomhoz tartozott, amit a Maros menti katonai jellegű leletekkel látnak igazolhatónak: ezért a Marost limesvonalnak, erődített határnak tekintik. A Bánság régészeti leletei ezt az elképzelést mégsem bizonyítják. Katonai táborok ugyanis csak a Bánság keleti részén, a Lederatától észak felé, Tibiscumba vezető út mentén vannak, nyugatabbra nincsenek. Sem a Tisza, sem a Maros vonala nincsen táborokkal megerődítve, amint az várható lenne akkor, ha a Bánság a birodalomhoz tartozott volna. A Maros menti római leletek pedig a Barbaricumon keresztülvezető utat ellenőrző állomások maradványai. Római tárgyi leletek különben sem jelentik magától értődően a birodalomhoz tartozást. Pannonia markomann–kvád északi előterében vagy a szarmata Barbaricumban is szép számban találhatók zsákmányolt vagy exportból származó római tárgyak, és ebből nem következik az, hogy a vidék a Római Birodalomhoz tartozott. A Bánság nyugati, nagyobbik felében nincsen római lelet. Az az egy-két felirattöredék pedig, amely akár a Maros mentén, akár a Bánságban előkerült, a tartományból különféle középkori építkezésekre elhurcolt kő is lehet; hasonlóan a Duna–Tisza közt lelt római feliratokhoz. A Maros menti út nem szerepel a Tabula Peulingerianán sem: ez arra utal, hogy nem a birodalom területén vezetett.
A hovatartozás kérdésével összefüggésben vitatott a terület népessége is. Ha ugyanis a Bánság teljes egészében Daciához tartozott volna, akkor a tartomány feladása, tehát 271 előtt szarmaták nem élhettek volna ezen a területen. Ezért a bánsági szarmata leleteket általában a 3. század végére vagy még későbbre keltezik. A Bánság területén azonban jó néhány bizonyosan 271 előtti szarmata lelőhely is van: jól jelzik ezeket a szarmaták számára a rómaiak által exportált emailos ruhadíszek, kapcsolótűk. A szarmata lelőhelyek a Bánság délkeleti részétől a Tisza–Maros szöge és a Tisza felé sűrűsödnek. Ezek szarmata-jazig népességet bizonyítanak, és ezáltal azt, hogy a Bánság java része, nyugati fele nem Róma, hanem a szarmaták birtokában volt, legalábbis a 118-as átszervezést követően.
Az Apulumból Lugióba vezető út mellett továbbiakat is feltételeznek, amelyek szintén Daciát (Porolissumot) és Pannonia Inferiort (Aquincumot) kötötték volna össze. Ezeknek nyomai nem kerültek elő, létezésük valószínűtlen. A kedvező összeköttetést biztosító Duna–Tisza közti és Maros menti út a rómaiak számára szükségtelenné tett egy másik, ugyancsak a szarmata területet keresztülszelő, ám a közlekedés szempontjából összehasonlíthatatlanul rosszabb terepen futó (sokszoros folyóátkelések, erdős, mocsaras terület), nem védhető, ellenőrizhetetlen, hosszabb útvonal fenntartását. Az azonban 60lehetséges, hogy egy, a szarmaták által használt „útvonal”, amely azonban az őskori utakhoz hasonlóan nem volt megépítve, keresztülhaladt a területen.
A 118-as átszervezés utáni évtizedek nyugodt külpolitikai viszonyai kedveztek Dacia életének, a gazdasági fejlődésnek. Közel két évtizedig nem volt nagyobb háború a tartomány körzetében. Antoninus Pius uralkodása alatt (138–161) csupán általánosságban emlegetnek dák veszélyt. Ezek a dákok a tartomány északi és keleti szomszédságában élő, meg nem hódított vagy a dák háborúk után elmenekült, ún. „szabad dákok”, valamint a karpok és a kosztobókok voltak. A harcok részletei ismeretlenek; ez annak a következménye lehet, hogy a háborús veszély ekkor még nem volt jelentős. Antoninus Pius életrajza röviden megjegyzi (SHA, vita Pii 5, 4), hogy a császár a germánokat és a dákokat, valamint sok más népet és a fellázadt zsidókat helytartói és legatusai segítségével leverte. A dák háborút azáltal tudjuk keltezni, hogy a „Dacicus” győzelmi jelző i. sz. 157-ben megjelenik a császár címei között. Valóban: 156–158-ban kitűnő katonák voltak Dacia Superior és Porolissensis helytartói (Statius Priscus és Macrinius Vindex). A két tartomány hadereje nem volt elég a támadások kivédésére, mert Afrikából mór segédcsapatokkal kellett megerősíteni. Noha harcok csak Dacia Superiorban bizonyíthatók, ugyanekkor Dacia Inferior hadseregében is számítottak és felkészültek esetleges támadásokra: ebben a tartományban is voltak csapaterősítések. A Közép- és Al-Duna mentén az ellenséges mozgolódások a néhány év múlva az egész frontszakaszon kitört hosszú háború figyelmeztető jelei voltak.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi