I.
I.
Az oszmán hadtörténet kutatása az utóbbi évtizedekben komoly eredményeket hozott. Ez részben annak köszönhető, hogy az oszmanisták tájékozódni kezdtek az európai közép- és kora újkor történetével foglalkozó kutatás témái és módszerei felé, s olyan területeket fogtak művelés alá, ahová korábban nem merészkedtek el a szakma képviselői. Így például egyre több figyelmet szenteltek az élelem- és hadianyag-ellátás, a technikai felszerelés, a tűzfegyverek, a mozgósítás stb. kérdéseinek, és már nemcsak a timár-birtokos szpáhik, hanem más csapatok és fegyvernemek (például a hajóhad) szervezetéről és működéséről is akadt mondanivalójuk.1
1 KÁLDY-NAGY Gyula, A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára, in Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából, szerk. RÚZSÁS Lajos–SZAKÁLY Ferenc, Bp., 1986, 163–194; Caroline FINKEL, The Administration of Warfare: the Ottoman Military Campaigns in Hungary, 1593–1606, Wien, 1988 (Beihefte zur Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, Bd. 14); Gilles VEINSTEIN, Some Views on Provisioning in the Hungarian Campaigns of Suleyman the Magnificent, in Osmanistische Studien zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte. In memoriam Vančo Boškov, hrsg. von Hans Georg MAJER, Wiesbaden, 1986, 177–185; UŐ, L’Hivernage en campagne. Talon d’Achille du système militaire ottoman classique. A propos des sipâhî de Roumélie en 1559–1560, in Studia Islamica, 58(1983), 109–143, + V planches; UŐ, Du marche urbain au marche du camp: l’institution ottoman des orducu, in Mélanges Professeur Robert Mantran, publ. par Abdeljelil TEMMI, Zaghouan, 1988, 299–327; ÁGOSTON Gábor, Gunpowder for the Sultan’s Army: New Sources on the Supply of Gunpowder to the Ottoman Army in the Hungarian Campaigns of the Sixteenth and Seventeenth Century, in Turcica, 25(1993), 75–96; UŐ, Ágyúk és lőpor a 16–17. századi Oszmán Birodalomban, kandidátusi értekezés, Bp., 1993; UŐ, Párhuzamok és eltérések az oszmán és az európai tüzérség fejlődésében, in Történelmi Szemle, 34:3–4(1992), 173–198; UŐ, Az oszmán tüzérség és a magyarországi várharcok egy kiadatlan 17. századi török krónika alapján, in Studia Agriensia, 5, Eger, 1985, 173–183; Idris BOSTAN, Osmanli bahriye teşkilân: XVII. züzyilda Tersâne-i âmire, Ankara, 1992 (TTK Yayinlari, VII/101).
Mégis, ha valaki megkérdezné, hogy például 1552-ben az oszmán államnak hány katonája volt, vagy hogy a 16. században mekkora oszmán seregek harcoltak a legnagyobb magyarországi ütközetekben vagy várostromoknál, 248akkor az esetek többségében csak bizonytalan becsléseket kapna válaszul. Hogy egy jól ismert példára hivatkozzam: nagyjából ugyanazokra a forrásokra támaszkodva egyesek 70–80 000-re, mások ennek mintegy a felére, 45 000-re tették a timár-birtokos sereg összlétszámát a 16. század első felében.2 Miután az oszamnisták között ilyen alapvető kérdésben sincs egyetértés, nem csoda, ha komoly szakmunkákban olvashatunk több százezer fős oszmán seregekről, vagy olyan helyi jelentőségű ütközetekről, amelyekben tízezrekre rúgtak az emberveszteségek.
2 Ömer Lûtfi BARKAN, Timar, in Islâm Ansiklopedisi, XII/1, Istanbul, 1974, 287–290; KÁLDY-NAGY Gyula, i. m., 181.
A sok bizonytalanság mindenekelőtt az oszmán forrásanyag sajátos természetéből fakad. A korabeli bürokrácia ugyanis egymástól elkülönítve tartotta nyilván az egyes fegyveres alakulatokat, és csak elenyésző számban hagyott ránk olyan összesített elszámolásokat, amelyekből megközelítő pontossággal következtethetünk a reguláris hadsereg számszerű erejére.3 Ezért ha valaki nemcsak ilyen kivételes évek, hanem hosszabb időszakok vagy egy-egy régió létszámadatait is szeretné megismerni, az fáradságos munkával kénytelen a legkülönbözőbb forrástípusokból (központi és tartományi zsolddefterekből, pénztári naplókból, timár-defterekből stb.) összeszedegetni a szétszórt adatokat, hogy aztán bonyolult számítások és korrekciók elvégzése után kikalkulálja a birodalom vagy valamelyik vilájet haderejét.4 Ám ha a jó szerencse révén kezébe került is az összes ehhez szükséges, térben és időben illeszkedő kimutatás (legtöbbször persze nem így van), bizonyos alakulatokat még a leggondosabb munkával sem tud kielégítően számba venni. Olyan félkatonai elemek, mint például a nem várakban szolgáló azabok, akiket csak alkalomadtán (élesebb helyzetekben vagy nagyobb vállalkozások idején) szólítottak hadba, jobbára megfoghatatlanok maradnak számára.
3 Ilyenek pl. azok a központi kimutatások, amelyeket Ö. L. BARKAN tett közzé Szülejmán uralkodásának kezdetéről: H. 933–934 (M. 1527–1528) malî yilina ait bir bütçe örneg˘i, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 15:1–4 (1954), 251–329.
4 Ilyen aprólékos vizsgálatokkal állapította meg HEGYI Klára a 16. századra minden eddiginél pontosabban a budai vilájetben állomásozó oszmán hadsereg létszámát és összetételét. l. Török berendezkedés Magyarországon, Bp., 1995, 81–117 (História Könyvtár, Monográfiák, 7). A forrásokhoz és a magyarországi oszmán katonasághoz fontos még: ÁGOSTON Gábor, A magyarországi török végvárak fenntartásának néhány kérdése, in Studia Agriensia, 14, Eger, 1993, 311–333.
További – és talán még nagyobb – nehézséget okoz annak kiderítése, hogy a körültekintő becslésekkel meghatározott elvi keretszámokból az oszmán vezetés mennyit tudott mozgósítani a hadjáratokra. Megint egy ismert példával élve: bár az előírások alapján elvben tudjuk, hogy a timárbirtokos mennyi vértessel (cebelü) tartozott hadba vonulni, nincs valós képünk arról, hogy miképpen tett eleget ennek a kötelezettségének. Bizonyos adatokból úgy tűnik, hogy időnként jóval nagyobb kísérettel vette 249körül magát, mint azt a jövedelme alapján várnánk.5 Máskor meg éppen ellenkezőleg: vagy az előírtnál kevesebb vértessel jelent meg a hadban, vagy maga is távol maradt.6 Bár a timár-birtokosok hadrakelési arányai elvben vizsgálhatók az ún. szemle- vagy mustradefterek (yoklama defteri) segítségével, gyakorlatilag azonban nem sokra megyünk velük. Részben azért, mert nem ismerjük tisztességesen jelölési rendszerüket, részben azért, mert ha van is szemledefterünk, rendszerint hiányoznak mellőle azok a források, amelyekhez viszonyítva adatait értelmezhetnénk. (Ilyenkor szoktunk Ajn Ali 17. század eleji, többnyire azonban az 1580-as évek állapotát tükröző kimutatásaihoz segítségért fordulni.)7
5 A 16. század elején egy Abdülkerim nevű szpáhi 5000 akcsés timár-birtokot élvezett a boszniai szandzsákban, de a törvények szerinti 2 ember helyett 12-t tartott maga mellett. Ezt és még több hasonló esetet l. Ahmed S. ALIČIĆ, Popis Bosanske vojske pred bitku na Mohaču 1526 godine, in Prilozi za Orijentalnu Filologiju 25(1975) 171–202.
6 C. FINKEL, The Administration of Warfare, 49–63.
7 AYN-I ALI EFENDI, Kavânîn-i Âl-i Osman der Hülasa-i Mezâmin-i Defter-i Dîvân, önsöz: M. Tayyib GÖKBILGIN, Istanbul, 1979; Hadiye TUNCER, Kanunname-i Âl-i Osman. Osmanli devleti arazi kanunlari, Ankara, 1962. Ehhez annyit érdemes hozzátenni, hogy a joklama defterekből csupán mutatóban jelent meg egy-kettő, azok is inkább későiek. L. pl. Vladislav SKARIĆ, Popis bosanskih spahija iz 1123 (1711) godine, in Godišnjak Zemaljskog Muzeja, 42:2(1930), 1–99. A. S. ALIČIĆ, i. m.,; V. P. MUTAFČIEVA–Str. DIMITROV, Sur l’état de système des timars des XVIIe–XVIIIe ss, Sofia, 1968.
A timáros szpáhik még így is kitüntetett helyet foglalnak el, mert a többi alakulat mozgósítási arányainak megismeréséhez még annyi eszközünk sincs, mint az övékéhez. Bár a janicsárokról viszonylag nagy számban maradtak fenn központi és tartományi zsolddefterek, ma még sajnálatosan keveset tudunk nyilvántartási és fizetési rendszerükről, ezért igen nehéz a közülük hadba hívottak számának meghatározására. A háborús években felvett defterekben (ilyenek jobbára a 16. század végétől állnak rendelkezésünkre) számos janicsár neve felett látható a „hadjárat” (sefer) szó, de ha összesítjük az így megjelölteket, legfeljebb arról kapunk képet, hogy a defterben szereplők hányad részét vezényelték ki a hadjáratra. Tudniillik semmi fogódzónk nincs arra nézve, hogy a testület várakban állomásozó – számszerűleg időnként túlsúlyban lévő – tagjai közül hányan kerekedtek fel agáik hívó szavára, vagy hogy miképpen sikerült kimozdítani helyükből a városokban és a falvakban szolgáló vagy ott élő janicsárokat.8
8 Egy jellegzetes példa: 1596-ban, amikor a szultán hadai élén Magyarországra vonult, a központi pénztári napló egyik tétele szerint 2473 janicsárnak fizettek zsoldot (Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi [a továbbiakban: BOA], Kepeci 1875, 27.) Ez azonban valószínűleg csak annyit jelent, hogy a hadjárat idején ennyi janicsár tartózkodott Isztambulban, a többiek pedig – kivéve a várakban maradottakat, az őrszolgálatot ellátókat stb. – a szultánnal tartottak. Miután a táborban vezetett pénztári napló egyelőre nem került elő, rendkívül nehéz következtetni a bevonult janicsárok számára. Fennmaradt viszont az 1543. évi hadjárat naplója, így kivételesen az ekkori létszámokat pontosan ismerjük. L. Mehmet IPÇIOG˘LU, Kanunî Süleyman’in Estergom (Esztergom) seferi 1543. Yeni bir kaynak, in Osmanli Araştirmalari, 10(1990), 137–159.
250Források hiányában ugyanilyen kevéssé tudjuk mérni azt, hogy miképpen kapcsolódott be a hadi vállalkozásokba a várak állandó őrsége. Márpedig a magyarországi és a boszniai végvidékeken a várkatonák száma a tízezret is meghaladta, ezért kisebb-nagyobb kontingenseik alkalomadtán számottevően megnövelhették a mozgó seregek erejét. Ismerve azonban a várőrségek nagyságát és az összecsapások méreteit, legalább a létszámok felső határait meg tudjuk becsülni.
Volt azonban az oszmán harcosoknak egy olyan csoportja, amelyről még annyit sem tudunk mondani. Ez a csoport az önkénteseké. Azoké a katonáké, akiknek elsősorban a határvidék volt a hazájuk, akik saját költségükön szerelkeztek fel és vonultak hadba, akiknek egyetlen célja az volt, hogy haditetteikkel szolgálati birtokot vagy állami zsoldot (s ezáltal biztos megélhetést) szerezzenek, s hogy ilyenformán hivatalosan is tagjai lehessenek az oszmán hadseregnek. Szolgálataikat az állam mindig szívesen fogadta, amikor a határvidékeken hadi vállalkozásokba fogott. Sőt, a maga részéről kifejezetten ösztönözte őket erre, hiszen timárokat és más állásokat helyezett kilátásba azoknak, akik vitézségükkel bizonyították rátermettségüket. Ezért az önkéntesek időnként alaposan felduzzasztották a reguláris seregek számát. De hogy az ütközetekben számszerűleg mekkora erőt képviseltek, vagy hogy milyen arányban jelentek meg a lajstromozott katonákhoz képest, azt egyelőre sűrű homály fedi.
Nehezíti a tisztánlátást, hogy az oszmán adminisztráció szóhasználata az önkéntesekkel kapcsolatban nem egyértelmű. A hivatalos felhívások általában gönüllünek (bátor, önkéntes, készséges), garib yig˘itnek (szótári jelentése szerint: különös, furcsa, idegen ember, hontalan, kóbor fickó, szegény ördög, fajankó stb.), gönüllü gaib yig˘itnek vagy egyszerűen yig˘itnek (fiatalember, legény, ifjú hős) nevezik azokat az önkénteseket, akiknek jelentkezését a hadvezetés várta és bátorította.9 A gönüllü szó azonban többnyire csupán jelzője a gaib yig˘itnek; e tény és más megfontolások alapján úgy látszik, hogy míg a gönüllü az önkéntesség legáltalánosabb (annak minden formáját kifejező), ezért általában konkrét tartalmakat nélkülöző fogalma volt, addig a garib yig˘it valamivel szűkebb, és rendszerint konkrétabb értelemben volt használatos. Biztosan tudjuk például, hogy a garib yig˘it elnevezés nem terjedt ki az önkéntesség minden válfajára, hiszen például a szpáhik önként bevonuló fiait a hivatalos szemlélet sohasem sorolta a garib yig˘itek közé (ők ugyanakkor talán lehettek gönüllük). Az is kétségtelennek látszik, hogy amíg az önkéntesek egy részének korábban már volt hivatalos „munkaviszonya” az oszmán hadseregben, addig a garib yig˘itek többnyire (de nem szükségképpen) az első alkalmazásért szálltak harcba. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a gönüllü és a garib yig˘it terminust két más katonai csoportra is használták. A birodalom kulcsfontosságú várainak 251(de csak azoknak!) zsoldlajstromaiban találkozhatunk egy gönüllünek nevezett elit lovasalakulattal, melynek tagjai általában a listák első helyén szerepeltek és a legmagasabb fizetést húzták.10 Arról, hogy ezeknek mi közük volt az alábbiakban vizsgált önkéntesekhez (és miért ugyanazt a nevet viselték), egyelőre semmi érdemlegeset nem tudunk. Ugyanilyen rejtélyes a hat udvari zsoldos lovascsapat egyikének, a garib yig˘itnek (t. sz. gureba) és az ugyanígy nevezett önkénteseknek a viszonya.11 Ezekkel a kérdésekkel ezúttal nem foglalkozom, csupán az udvaron kívüli garib yig˘itek vizsgálatára szorítkozom, mert ez látszik legfontosabbnak az önkéntesség megértéséhez. Hogy biztosabban elkülöníthessük egymástól a különféle kategóriákat, és pontosabban meghatározhassuk e második értelemben felfogott garib yig˘itek kilétét, tanácsosnak látszik röviden áttekinteni azokat az „emberforrásokat”, amelyek jelentősebb számban bocsáthattak ki önkénteseket.
9 Vö. C. FINKEL, Administration, 30.
10 Halil INALCIK, Gönüllü, in Encyclopédie de l’Islam, Nouvelle édition, tom. II, Leyde–Paris, 1965, 1146; HEGYI K., Török berendezkedés, 84.
11 Ennek az udvari alakulatnak az eredete egyelőre ismeretlen. Egyik 15. századi forrásunk (Şerif BAŞTAV, Ordo portae – Description grècque de la porte et de l’armée du Sultan Mehmet II, Bp., 1947, 7, 11 [Magyar–görög tanulmányok, 27]) szerint az udvari garibok a muszlimok fiai közül kerültek ki (talán kárpótlásul a janicsárok, vagyis a keresztények gyermekeinek nyújtott előnyökért). Konstantin Mihajlovics, az egykori janicsár ugyanakkor lovas tatároknak mondja őket, nevüket pedig így értelmezi: „árvák a szolgálatban” (Memoiren eines Janitscharen oder Türkische Chronik, eing. und übers. von Renate LACHMAN. Graz–Wien–Köln, 1975, 152 [Slavische Geschichtsschreiber, 8]). Ez utóbbi híradás alapján feltehető, hogy a garib yig˘itek eredetileg valóban olyan önkéntesek voltak, akik messziről, idegenből érkeztek, hogy harcoljanak az oszmánok zászlaja alatt, s miközben egy csapatuk állandó gyökeret vert az udvarban (melyet később beillesztettek az ott formálódó lovasságba), az elnevezést továbbra is fenntartották az önkéntesek bizonyos körére.
1. Aktív vagy harcképtelen timár-birtokosok fiai
2. Mázul szpáhik és fiaik
3. Várkatonák szolgái, emberei és mázul várkatonák
4. Janicsárok fiai és rokonai, mázul janicsárok
5. Ráják és félkatonai (vagy kisegítő) szervezetek tagjai
6. A beglerbégek, szandzsákbégek és szpáhik kísérete és emberei
