II.
II.
Az „emberforrások” áttekintése után ideje feltennünk a kérdést: kik is voltak azok az önkéntesek, akiket az oszmán bürokrácia a garib yig˘it elnevezéssel illetett? Tudomásom szerint erre a kérdésre a szakirodalomban eddig csak K. Röhrborn próbált érdemben válaszolni. Szerinte a garib yig˘it (az ő értelmezésében: „Aussenseiter”) mögött a gazdag ráják fiait kell keresnünk, mert csak ők voltak képesek arra, hogy lovat, öltözetet és fegyvert szerezzenek be, ami nélkül nem alkalmazták őket.59 Röhrborn azért jutott erre az eredményre, mert – helyesen – észrevette, hogy a szpáhifiúkat nem számították a garib yig˘itek közé, azonkívül Ajn Ali értekezéséből úgy tűnt neki, hogy ez a 17. század eleji szerző a garib yig˘itet a rájával azonosította. A kérdéses – fentebb részben már idézett – passzus 265a következőket mondja: „Tilos a rájának lóra ülni és kardot kötni. A katonák közül (asker taifesinden) a bátor szívű garib yig˘itek beállnak szolgának a beglerbégekhez és a szandzsákbégekhez, a határvidéken tartózkodnak és végvidéki javadalomhoz jutnak (serhad dirlig˘ine geçer). Mikor a határvidéki szolgálatban bizonyítanak, az ottani beglerbégek és szandzsákbégek jelentést tesznek és defterbe foglalják vitézi tetteiket (yoldaşliin), és szolgálatuk fejében a végvidéki illetménykeretből a törvény szerint timárt kapnak.”60 Ezt a szöveget egy közbeiktatott mondat után követi az a részlet, amely a rája timárhoz jutásának feltételeiről szól és nagyjából ugyanezeket a megállapításokat tartalmazza.61
59 K. RÖHRBORN, i. m., 89–95.
60 AYN-I ALI EFENDI, i. m., 72.
61 L. fentebb a 257. oldalon.
Az Ajn Ali által leírtak nem támasztják alá Röhrborn álláspontját. Ajn Ali ugyanis világosan elkülöníti egymástól a garib yig˘itet és a ráját, még akkor is, ha végül mindkét csoport számára ugyanazt az utat jelöli ki a timár-birtokossá váláshoz. Már ez is arra ösztönöz bennünket, hogy a garib yig˘itekben ne csak rájákat lássunk, noha kétségtelen, hogy azok is lehettek közöttük. Ugyanerre mutat annak a timár-rendszerrel kapcsolatos törvénykönyvnek (kanunname) egyik részlete is, amelyik valószínűleg a 16. század második felében keletkezett. Ez a szöveg a kilidzs-timár fajtáit határozza meg, és a kezdő (ibtida) kilidzsekre jogosultaknál csupán két kategóriát különböztet meg: szpáhi-fiúkat és garibokat.62 Ebből az következik, hogy a szöveg összeállítója valamennyi önkéntest a garib fogalmába gyömöszölte be, mert kizárt, hogy a ráján kívül egyetlen más kategóriát se vett volna figyelembe a fentiekben bemutatottak közül. Egyébként elvileg is elképzelhetetlen, hogy az eddigiekben megismert sokféle önkéntes ne jelent volna meg valamiképpen a javadalomhoz jutás lehetőségeit taglaló források terminológiájában is. Mindezek alapján nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a garib yig˘it fogalma mindazokat az önkénteseket magába foglal(hat)ta, akik eredetük szerint nem tartoztak a sorait egyre inkább összezárni igyekvő hagyományos szpáhiréteghez (kadimî sipahi) és a mindig külön kezelt janicsárokhoz (illetve általában az udvari zsoldosokhoz).
62 A. AKGÜNDÜZ, i. m., 487, 515. A kiadó szerint ez a kánunnáme szolgált volna forrásul Ajn Alinak is. Benyomásom szerint nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia a különféle szövegek egymáshoz való viszonyát.
Ezt a következtetést konkrét adatokkal is alá tudjuk támasztani. 1551–52-ben ismét nyílt háború robbant ki az Oszmán és a Habsburg Birodalom között Erdély birtoklásáért. 1552 tavaszán az oszmán főerők Kara Ahmed vezetésével a Temesköz elfoglalására indultak. Ugyanekkor a burszai és a tekei szandzsákbég azt a parancsot kapta, hogy a moldvai és a havasalföldi vajdákkal keletről támadják meg Erdélyt, hogy megosszák az országrészt védő Habsburg-magyar erőket. Ezt a diverziós hadmozdulatot 266az érintettek meglehetősen lagymatagon hajtották végre, s hamarosan el is hagyták a hadműveleti területet. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy a Temes-vidék várai ne kaphassanak segítséget és július végére oszmán kézre kerüljenek. A Moldvába, illetve Havaselvére visszahúzódott török és oláh csapatokat a Porta augusztus elején újabb erdélyi betörésre utasította, és elrendelte, hogy soraikat önkéntesekkel egészítsék ki. Az erről szóló 1552. augusztus 10-i parancsban a következőket olvashatjuk: „Rendelet a szilisztrai, a nikápolyi, a vidini szandzsákok és Rumélia más kádijainak: megparancsoltam, hogy Behrám […] burszai szandzsákbég a moldvai katonákkal, Szinán […] tekei szandzsákbég pedig a havaselvei katonákkal menjen portyára (akin edüb), égesse fel, rombolja le, dúlja fel, rabolja ki, pusztítsa el és hajtsa rabságba Erdélyországot. Parancsolom, hogy amikor [a rendelet] megérkezik, valamennyien kiáltassátok ki és tegyétek közzé bírósági körzeteitekben, hogy azok a bátor legények, akik a portyákban és a hitharcban örömüket lelik (akindan ve gazadan safasi olan yig˘itlerden), menjenek vagy Moldvába, a nevezett burszai béghez, vagy Havaselvére, az említett tekei béghez, gyülekezzenek össze, tegyenek szert gazdag zsákmányra, pusztítsák el és fosszák ki az átkozott hitetlenek országát, és folytassanak hitharcot. Gondosan intsd őket és hozd tudomásukra, hogy az akindzsik, a dzsebelük és mások közül (akincilardan ve cebelülerden ve gayriden) mindenki a saját irányába eső szárnyról vagy a burszai bég mellé, vagy a tekei bég mellé menjen, vele együtt vonuljon hadba és vitézkedjék (yoldaşlikda bulunalar). Azok a bátor legények, akik a nevezett hadjáratban megmutatják vitézségüket, az említett [bégek] előterjesztése alapján uralkodói kegyként javadalomban (dirlik) is részesülnek. Ennek megfelelően [az önkéntesek] felszerelkezve és fegyveresen jelentkezzenek (yat ve yarag˘lariyle), és vegyenek részt a szolgálatban és a hitharcban.”63
63 TSMK, Kog˘uşlar 888, 363b. A szilisztrai és a nikápolyi kádiknak egy nappal korábban külön is írtak egy csaknem azonos szövegű rendeletet, amelyben valamivel világosabban fogalmazták meg, hogy kikre számítanak önkéntesként: „…az akindzsik, a dzsebelük és mások közül bárki, aki akar, menjen Moldvába a nevezett burszai béghez”; l. Kog˘uşlar 888, 360b.
Ha az idézett parancsban dzsebelünek nevezett katonákat a bégek és a szpáhik szélesebb értelemben vett kíséretével azonosítjuk (olyanformán, ahogy fentebb körvonalaztuk), a „másokat” (gayriden) kifejezés mögé pedig a vállalkozó szellemű rájákat is odaértjük, akkor jogosult azt mondani, hogy az oszmán adminisztráció az előzőekben sorra vett önkénteskategóriák többségét beleértette a garib yig˘it fogalmába. De ha ez az irat és a belőle levont következtetés nem tűnne elég meggyőzőnek, akkor olvassuk el azt a rendeletet, melyet 1576. január 23-án küldtek a temesvári beglerbégnek, és egy csapásra eloszlanak maradék kételyeink. A szultáni tanács ebben az iratban azért rótta meg a temesvári pasát, mert 267az folytonosan kezdő timárra terjesztett fel mázul várkatonákat (agákat és közembereket), mégpedig éppen azzal a megokolással, hogy az illetők mázulok, vagyis pillanatnyilag állás nélkül vannak. A tanács ezt az eljárást helytelenítette, és arra utasította a béget, hogy „a továbbiakban ne terjeszd fel kezdő timárra (ibtidadon timara) azokat, akik agaságból és zsolddal [járó állásokból] lettek mázulok. Az efféléket, amennyiben a harcokban vitézkednek, a garib yig˘itek közé számítsd (garib yig˘it kismindan bilüb), és mint olyanokat terjeszd fel kezdő timár adományozására vonatkozó kérelemmel. Olyan címen, hogy az illetők zsoldos katonákból lettek mázulok, ne terjeszd fel őket.”64
64 MD 27, 218/499.
Ennél világosabban aligha lehetne megfogalmazni az oszmán kormányzat álláspontját. A szultáni udvar számára a státuscsoportnak is tekintett „régi” szpáhirétegen (ideértve a szpáhi-fiúkat és a mázul szpáhikat is), valamint a jogilag szintén külön kategóriába tartozó janicsárokon (illetve általában az udvari zsoldosokon és azok fiain) kívül minden olyan önkéntes katona, aki be- vagy visszakerülni kívánt a szultáni hadsereg kötelékébe, potenciális garib yig˘itnek számított.65 A garib yig˘itnek nevezett önkéntesrendszer ugyanakkor nemcsak lehetőség volt az érintettek számára, hanem kötelezettség is, a 16. század közepétől hivatalosan az egyetlen út, amelyen át a hadszervezetből kiesettek vagy az oda igyekvők célhoz érhettek. Az udvar ezzel az elrendezéssel két legyet ütött egy csapásra. A javadalomszerzés lehetőségének megcsillantásával mozgósítani tudta azokat a rendkívüli embertartalékokat, amelyek a rendszer túltelítettsége miatt állás és javadalom nélkül maradtak. Ugyanakkor azzal, hogy az önkéntesek seregét jobbára csak ezen az egy csatornán keresztül volt hajlandó beengedni „szolgálattevői” közé, elvben biztosította ellenőrzését a folyamat felett és a várományosok kiszolgáltatottságát az állammal szemben. Azért csak elvben, mert a protekcionizmus, a személyi kapcsolatok természetesen mindig keresztezték a szultáni udvar elképzeléseit (annál is inkább, mert a főméltóságok maguk is patrimoniális elvek szerint alakították személyi politikájukat). A jutalmazás ilyetén szabályozása, vagyis az, hogy javadalmat mindenekelőtt az állam önkéntes katonai szolgálatával és harci érdemekkel lehetett szerezni, mégis alkalmas volt arra, hogy a hatalom mindenkor hozzájusson azokhoz az emberi és anyagi erőforrásokhoz, amelyeket a pillanatnyi helyzet igényelt, de amelyeket a maga eszközeiből nem tudott volna maradéktalanul biztosítani.
65 Ezt a kategorizálást alátámasztja egy 1575. július 17-i rendelet is, amely szpáhifiúk, udvari zsoldosok fiai, garib yig˘it sorrendben számlálja elő a hadjáratra várt önkénteseket (eg˘er sipahi zadeler ve eg˘er kapum kullari oullari ve eg˘er dirliksiz garib yig˘itler); l. Mustafa AKDAG˘, Yeniçeri ocak nizaminin bozuluşu, in Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih-Cografya Fakültesi Dergisi, 5(1947), 302.
268Az önkéntesek felfogadásának módjáról forrásaink rendszerint nem árulnak el sokkal többet, mint amit a fentebb idézett szultáni rendeletből megtudhattunk. Az erre vonatkozó utasításokkal néha a hadjárat főparancsnokát (serdar), néha valamelyik béget, legtöbbnyire pedig a hadműveleti térséggel határos tartományok kádijait kereste meg az udvar. Az illetők ezután kikiáltók révén tájékoztatták a lakosságot a lehetőségről és a gyülekezőhelyekről. Az utóbbiakon jelentkező önkénteseket jegyzékbe vették.66 Erre felkerülni azonban csak azoknak volt esélyük, akik lóval és megfelelő felszereléssel jelentkeztek. A rendeletek az önkéntesekkel kapcsolatos elvárásokat rendszerint a következőképpen fogalmazzák meg: legyenek „harcra alkalmas, ló és ruházat [beszerzésére] képes, rátermett legények” (cenge yarar ata ve tona kadir yarar yig˘itlerden).67 Időnként, rendkívüli hadihelyzetekben, eltekintettek néhány feltétel, például a ló meglététől, de akkor is csak rövid időszakokra.68 Bár a fegyverzetről a forrásokban kevesebb szó esik, ám ahogy az a fentiekben idézett rendeletből is látható, az önkéntesnek nyilvánvalóan ezzel is rendelkeznie kellett.69 Mindez ismételten aláhúzza, hogy az önkéntesek java része valószínűleg a katonai rétegből vagy az annak holdudvarában élő csoportokból került ki, hiszen elsősorban ők lehettek képesek előteremteni a nem csekély összegekbe kerülő lovat, ruhát és fegyvereket.
66 Erre utalnak a yazub (összeírni), defter olunub (defterbe foglalni) kifejezések; l. C. FINKEL, The Administration, 30. és MD 53, 602/213. (1584. december 7.)
67 MD 53, 606/214. (1584. december 7.) Érdemes megemlíteni, hogy az akindzsik kiegészítéséről szóló rendelet éppen ilyen feltételeket támaszt azokkal szemben, akik az elhaltak és öregek helyébe lépnek: anlarun yerine ata dona kâdir akina yarar yoldaş yig˘itlerden yazub tekmil edesin (l. Ahmet AKGÜNDÜZ, Osmanli kanunnâmeleri ve hukûkî tahlilleri. VI. Kitap. Ikinci kisim, Istanbul, 1993, 392–393. Szülejmán kora).
68 C. FINKEL, i. m., 30–31.
69 Megerősíti ezt az előbb (a 65. jegyzetben) idézett utasítás, amely a ruházat és a ló mellett a fegyvert is megköveteli az önkéntestől: a perzsiai hadjáratra dirlikden ve ulufe ve timardan sefalu olan atli ve tonlu ve müsellah yig˘itler jelentkezését várja; l. M. AKDA, Yeniçeri ocak nizaminin, 302.
De hogy a zsákmány és a hitharc áldásaiból a szegényebbek (és a ráják) se maradjanak ki, arról vallási alapítványok segítségével maguk az állam nagyjai is igyekeztek gondoskodni. A befolyásos Szokollu Musztafa budai pasa 1573-ban alapítványt tett, s ebbe – számos ingatlan és ingóság mellett – több száz fiatal kancát kötött le a Bajram Salu nevű falu (Ruszi Kaszri kerület) és a Becskerek város (csanádi szandzsák) határában tartott méneseiből. Az alapító okirat ennek célját a következőképpen határozta meg: „…ha a […] muszlim gázik és […] a hitharcosok közül valakinek nem volna lova és az alapítványi kancáktól származó lovat kérne, hogy a rossz származású hitetlenek ellen hitharcba menjen, akkor a bíró és az alapítványi felügyelő véleménye alapján adjanak egy 269jó lovat annak a gázinak, hogy az igaz vallás terjesztése érdekében arra ülve hitharcot vezessen […] A ló és az azt átvevő gázi nevét és személyleírását vezessék be a gázik regesztrumába…”70 Az ilyen „célirányos” támogatáson túl a kormányzat azzal is segítette a lovak iránti kereslet kielégítését, hogy szigorúan tiltotta kivitelüket az országból.71
70 Ibrahim ATEŞ, Vakif ve vatan savunmasi, in Vakiflar Dergisi, 20(1988), 713.
71 Tilos lovat eladni Iránba (1565. november 27.): Ahmet MUMCU, Hukuksal ve siyasal karar organi olarak divan-i hümayun, Ankara, 1986,2 115:209. j. Az Isztambulból hazatérő erdélyi követek nem vihetnek ki magukkal lovat, fegyvert és más tiltott árut (1574. október 31.): MD 26, 391/843, 296/859.
A gyülekezőhelyeken lajstromba vett önkénteseket alkalmilag kinevezett parancsnok(ok) (baş ve bu vagy serdar) vezették fel a hadműveleti területre vagy azok közelébe. Itt aztán – egyes adatok szerint 10 fős egységekben, egy-egy bölükbaşi parancsnoksága alatt – szükség szerint osztották szét őket a csapatok között. A harcban jeleskedő önkénteseket általában a kiválóan küzdő szpáhikkal és más reguláris katonákkal együtt terjesztették elő az udvarnak. A javadalomra vagy jövedelememelésre vonatkozó ajánlást arznak, a jutalmazásra javasoltak ehhez mellékelt listáját pedig egyszerűen defternek, néha „vitézségdefter”-nek (yoldaşlik defteri) nevezték.72 Ezeket az iratokat Magyarországon általában a beglerbégek és a szandzsákbégek, a belső (balkáni) területeken pedig az alajbégek állították össze.73 A hadjárat főparancsnoka maga is rendelkezett (nem mindig pontosan) meghatározott keretekkel. 1552-ben például, mint említettük, Ahmed pasa összesen 100 000 akcsényi emelésre tehetett javaslatot, amit az udvar csekély változtatásokkal el is fogadott. Az előterjesztésekkel a bégek sokszor nem várták meg a hadműveletek befejezését, hanem már menet közben beküldték ajánlásaikat az udvarba. Néha az a benyomása támad az embernek, hogy alig kötötték ki a lovakat az istállókból, a bégek máris kezdték összeállítani és útnak indítani a kiemelkedő teljesítményt nyújtók (vagyis többnyire klienseik) listáját. Ugyanakkor a gyors cselekvést indokolhatta, hogy az igazolatlanul távol maradókat és az elesetteket mielőbb helyettesíteni kellett. A hadjáratokon rendszeresen elvették és másoknak adták az effélék birtokait (ami ilyeténképpen újabb ösztönzést jelentett az önkéntesek hadának).
72 Az utóbbi: TSMK, Kog˘uşlar 888, 415b. (1552. szeptember 2.)
73 DÁVID Géza, A Simontornyai szandzsák a 16. században, Bp., 1982, 31–32. Hozzájuk időnként a vazallus államok fejedelmei vagy magasabb rangú tisztségviselői is csatlakoztak, pl. az erdélyi vajda, a tatár kán stb. A tatár kán tömeges előterjesztései 1600-ban: BOA, Kepeci 255.
A beajánlott önkénteseket a szultáni udvar – előzetes ígéretének megfelelően – többféleképpen jutalmazta. Egyeseknek zsold-timárokat, másoknak várkatonai állásokat, megint másoknak ún. kezdő timárokat 270adományozott.74 Az önkéntesként mutatott harci teljesítmény „bérét” azonban túlnyomóan az utóbbi formában fizették ki. A garib yig˘itek kezdő timárjainak értéke (évi jövedelme) elvben különbözött az egyes beglerbégségekben, mégis úgy tűnik, hogy a 16. század legnagyobb részében Anatóliában és Ruméliában általában 3000 akcsét tett ki. A közjanicsárok – privilegizált helyzetükből következően – ennek háromszorosát, 9000 akcsét kaptak kezdő timárként.75 Ha a helyzet úgy kívánta, a kormányzat alaposan ráígért az átlagos jutalmazási keretekre. 1585-ben azzal kecsegették az iráni hadjáratra hívott önkénteseket, hogy míg a lóval megjelenők a szokásos 3000 akcsés, addig a szolgával is rendelkezők 5000 akcsés timárokra számíthatnak, illetve mindenki előtt nyitva áll az út akár a ziámet-birtokhoz is.76 A megadományozottaknak azonban számos – és az idő haladtával egyre nehezebb – akadályon kellett átvágniuk magukat, amíg ténylegesen birtokba vehették a számukra megítélt javadalmat. Először is meg kellett szerezniük az udvartól a kiutalást elrendelő „nemes parancsot” (hükm-i şerif), amivel az adományozási procedúra elindulhatott (ennek első fázisaként e parancsok rövid kivonatait bejegyezték az ún. ru’us-defterekbe). Ehhez azonban ajánlatos volt személyesen Isztambulba menniük, ami nemcsak költséges vállalkozás volt, hanem a harci morálra is rossz hatást gyakorolt. Amikor ugyanis az udvartól visszaérkeztek az első jelzések arról, hogy a díván az ajánlásokat kedvezően fogadta, a beterjesztettek hajlamosak voltak csapot-papot otthagyva a fővárosba „rohanni”, hogy az elsők között írassák meg hükmjeiket. 1552-ben a szultáni tanács úgy kívánta elejét venni a fejetlenségnek, hogy a budai beglerbég előterjesztésére válaszolva meghagyta: „Figyelmeztesd a vitézségdefterben feljegyzetteket, hogy szerezzék be hükmjeiket. De megtiltom, hogy a sereget bárki is otthagyja és útnak induljon. Hükmjeik kiállíttatására küldjenek el egy megbízható embert, maguk pedig maradjanak ott a szolgálatban és a seregben!”77 Szerencsésebbek voltak azok, akik olyan 271hadjáraton tüntették ki mgukat, ahol a szultán vagy a nagyvezír parancsnokolt. A nagyvezírnek ugyanis megvolt a joga, hogy a vele utazó kancellistákkal helyben kiadassa a hükm-i şerifeket. Így tett például Szinán nagyvezír 1593. október 4-én, amikor Veszprém alatt elkezdte kiosztani a távolmaradók timárjainak eladományozásáról szóló parancsokat.78
74 Az általam ismert anyagban nincs nyoma annak, hogy kiemelkedően harcoló katonákat az udvari garib yig˘itek közé vettek volna fel, mint azt Halil INALCIK írja (Gönüllü, in Encyclopédie de l’Islam, Nouvelle édition, II, Leyde–Paris, 1965, 1146).
75 Az ibtida-timárok nagyságára: A. AKGÜNDÜZ, Osmanli kanunnâmeleri, 4. Kitap, 487, 515. Ugyanez a janicsároknál: Ahmed AKGÜNDÜZ, Osmanli kanunnâmeleri ve hukûkî tahlilleri, 7. Kitap/II: II. Selim devri kanunnâmeleri. I. Kisim: II. Selim devri merkezî ve umûmî kanunnâmeler, Istanbul, 1994, 247–248, 276–277. Hat garib yig˘it 3000 akcsés kiutalást kap Anatóliában: MD 1, 21/59. (1554. augusztus 17.)
76 M. AKDAG˘, Yeniçeri ocak nizaminin, 302.
77 TSMK, Kog˘uşlar 888, 415b. (1552. szeptember 3.). Az 1592-ben Boszniában harcoló oszmán katonák valóban e parancs szellemében jártak el: Ramazán prizreni szandzsákbéget bízták meg parancsaik beszerzésével és a berátjaikért fizetendő illetékeket is vele küldték be a fővárosba. Ramazán azonban elmulasztotta teljesíteni feladatát, ráadásul elsikkasztotta bajtársai pénzét, akik ezért panaszt tettek ellene a dívánban. L. MD 70, 156/306. (1593. január 11.)
78 BDK, Veliyüddin 1970, 9b.
A hükm-i şerif kézhezvétele azonban csupán annyit jelentett, hogy az önkéntes hivatalosan, papíron is jogosulttá vált egy 3000 akcsés javadalomra. Tényleges birtokos akkor lett belőle, ha a szultáni rendelet alapján a területileg illetékes beglerbég utalványban (tezkere) tudatta a szultáni tanáccsal, hogy talált üres szolgálati birtokot, s azt az illetőnek odaadományozta. Ekkor a tezkere alapján az udvarban adományozási diplomát (berat-i hümayun) állítottak ki a várományos nevére (ha az záros határidőn, azaz hat hónapon belül folyamodott érte), és az adományozással kapcsolatos adatokat (a birtok fekvése, értéke, előző birtokosa, az adományozás dátuma stb.) bevezették a timárokat nyilvántartó ruznamçe-defterekbe. Az önkéntes csak ezek után vehette birtokba megszolgált javadalmát.79 Eddig eljutni azonban nem volt könnyű, különösen a 16. század második felétől, amikor a birtokok iránti kereslet a sokszorosára nőtt annak, mint amit a meglévő birtokállományból ki tudtak elégíteni. Az önkéntesek ezért erős versenyben álltak más csoportokkal, ráadásul többekkel szemben eleve hátrányos helyzetből indultak. Az udvar ugyanis, miközben nem fukarkodott a kezdő timárokra szóló hükm-i şerifek kiadásával, a tényleges birtokbaadásnál előnyben részesítette az udvari zsoldosokat és a mázul szpáhikat.80 Amikor tehát üresedés mutatkozott valahol (a század második felében gyakorlatilag csak „leeső”, düşenden birtokra lehetett számítani), valóságos „hadseregek” vetették rá magukat, és csak annak volt esélye hozzájutni, aki megfelelő hatalmi-személyi háttérrel rendelkezett. Nem véletlen, hogy a 16. századi timár-nyilvántartások tele vannak a „sikerületlen” (müyesser olmayub) birtokbavételi kísérletekről szóló történetekkel.81
79 E procedúra (amely a 16. század első felében még egyszerűbben, kevésbé központosítottan zajlott és később sem vált teljesen egységessé) egyes szakaszairól írt K. RÖHRBORN, Untersuchungen, 34–40, 49–64. Vö. C. RÖMER, Festungsbesatzungen, 59–67.
80 MD 26, 116/300. (1574. július 27.)
81 A tömeges kereslet hatása megmutatkozott abban is, hogy a javadalmazottak egyre kevésbé voltak képesek névértéken hozzájutni timárjaikhoz, ezért jóval kisebb birtokokkal is beérték; l. DÁVID G., A Simontornyai, 24.
Úgy látszik, mindez nem szegte kedvét az önkénteseknek, mert rendszerint nagy számban sereglettek össze a különböző hadi vállalkozásokra. Különösen a hosszabb békeidőszakok vége szakadtával tódultak a táborokba tömegestől, harcra és zsákmányra éhesen. Pecsevi szerint a tizenöt éves háború kezdetén annyi önkéntes (mázul és zsákmányleső) gyűlt össze, 272hogy létszámuk elérte a ruméliai reguláris katonákét.82 A parancsnokság néha még az előzetes haditerveket is módosította a váratlan túljelentkezés miatt. 1552-ben a Temesvárt elfoglaló Ahmed pasa azért indíthatott „két-három” portyát Szolnok és Várad környékére, mert „az akindzsik és az önkéntesek közül sokan jöttek”.83 Bár ezek az adatok sokat sejtetők és alkalmasak arra, hogy általános benyomásokat keltsenek, mégis keveset árulnak el a reguláris és az önkéntes katonák valóságos arányáról az egyes hadjáratokon. Nyilvánvaló ugyanis, hogy más részvétellel kell számolnunk a háborúk kezdetén és végén, illetve a nyílt háborúk és a hivatalos békék időszakában. Statisztikai vizsgálatra alkalmas források azonban nemigen állnak rendelkezésünkre. Ezért tűnik rendkívül érdekesnek az a mindössze négylapnyi előterjesztés, amely az 1575. évi erdélyi belháborúban résztvett oszmán katonák jutalmazására tett javaslatokat tartalmazza.84 Úgy tűnik, hogy ennek alapján – nagy óvatossággal – következtetni lehet bizonyos arányokra. A forrás segítségével ugyanakkor közelebbről is betekinthetünk a központi adminisztráció munkájába, és megfigyelhetjük, hogy miképpen járt el akkor, amikor harci érdemeket jutalmazott. Mielőtt azonban ezt tennénk, röviden szólnunk kell még arról a háborúról, amelynek ez a dokumentum a létrejöttét köszönheti.
82 C. FINKEL, i. m., 44.
83 TSMK, Kouşlar 888, 445b. (1552. szeptember 18.)
84 BOA, MM 675, 1–4.
