III.
III.
1571. március 14-én váratlanul meghalt János Zsigmond, a szultáni udvar bizalmát élvező Szapolyai-dinasztia utolsó sarja. A megüresedett uralkodói székért ketten versenyeztek: Báthory István váradi kapitány és Békés Gáspár, az elhunyt uralkodó tanácsosa, bizalmasa és diplomatája. Békést, aki fél évvel korábban Speyerben ura nevében titkos egyezményben ismerte el a Habsburg uralkodó fennhatóságát, Miksa császár támogatta. Báthory a Porta jelöltje volt, a szultáni tanács már előre kiállította a nevére szóló szerződéslevelet (ahdname). Az erdélyi rendek, ragaszkodva a fejedelemválasztás szabadságához, még a szerződéslevél felolvasása előtt voksoltak, de nem mervén ujjat húzni a Portával, Báthoryt emelték az uralkodói méltóságra. Báthory a speyeri szerződés értelmében Erdély vajdájának címezte magát, és titkon hűségesküt tett Miksának. Török oldalról szintén erdélyi vajdának ismerték el, s nyilvánvalóvá tették, hogy hatalma a szultán kegyétől függ.85
85 SZÁDECZKY Lajos, Kornyáti Békés Gáspár 1520–1579, Bp., 1887, 26–37; SZILÁGYI Sándor, Erdélyi országgyűlési emlékek, II, Bp., 1876, 389–445; NAGY László, Báthory István a magyar és az egyetemes történelemben, in Báthory István emlékezete, Bp., [1994], 20–22.
273Békés Gáspár nem tudott beletörődni vereségébe; pártot szervezett Erdélyben és Magyarországon, megszerezte a király támogatását, és Báthory uralmának megdöntésére tört. Bár Miksa a töröktől félve nem állt ki nyíltan mellette, igyekezett erősíteni Békés erdélyi pozícióit, s eltűrte, hogy kassai és szatmári kapitányai anyagi és katonai segítséget nyújtsanak a szervezkedéshez. Báthory és Békés ellentétei 1573-ban nyílt összecsapássá fajultak, amelyből egyelőre a fejedelem került ki győztesen: elfoglalta Békés legfőbb birtokait, és menekülésre késztette vetélytársát. Békés azonban nem adta fel, sőt, vállalkozásához megkísérelte elnyerni a Porta hozzájárulását is. 1574 májusában Miksa tudtával követet küldött Isztambulba, s a szultánnak az eddigi erdélyi adó kétszeresét, a nagyvezírnek pedig 40 000 aranyat és egy értékes gyűrűt ígért, ha Báthory helyett őt ismerik el Erdély urának. Az oszmán vezetés korábban többször is látványosan elkötelezte magát Báthory mellett (1572-ben például elfogadta, hogy családján belül öröklődjék a vajdai cím), Békés ajánlatából most mégis igyekezett hasznot húzni: megpróbálta kicsikarni Erdély adójának felemelését. A nagyvezír ezért színleg bátorította Békést, igaz, egyúttal azt követelte tőle, hogy utazzék Isztambulba. A pártütő főúr azonban erre nem volt hajlandó (attól tartott, s jó okkal, hogy ott lefoghatják és kivégezhetik), ám a követének adott válaszokból arra következtetett, hogy a Porta végső soron nem ellenzi az Erdély elleni katonai támadást. Ezért bár az erre vonatkozó írásos hozzájárulást nem kapta meg, 1575 tavaszán mozgósította híveit, és június elején elindult Erdélybe. Seregének létszáma kezdetben jóval meghaladta a kissé megkésve készülődő Báthoryét, ráadásul számíthatott a központi hatalom ellen lázongó székelyekre is.86
86 SZÁDECZKY L., i. m., 37–56. A Békés-féle szervezkedés hátteréről újabb adalékokkal szolgál: SZAKÁLY Ferenc, Egy hódoltsági parasztpolgár, aki beleavatkozott a nagypolitikába, Nagymarosi, majd nagyszombati Trombitás János, 1559–1592, in Mezőváros és reformáció, Bp., 1995, 219–222, 280–286.
Ebben a válságos helyzetben a Porta (a szultáni szerződéslevelek pontjainak megfelelően)87 végre egyértelműen kiállt az általa (is) kreált fejedelem mellett. Igaz, az oszmán uralkodó már korábban, 1574. július 7-én azzal nyugtatta Báthoryt, hogy Békés mozgolódása miatt utasította a budai és temesvári bégeket: ha Báthory kéri, külön parancs nélkül siessenek a segítségére. Ugyanakkor megengedte a vajdának, hogy török zsoldosokat 274toborozzon Buda és Temesvár vidékén.88 Ennek ellenére az isztambuli udvar (és Musztafa budai pasa) ezután is kettős játékot folytatott, s mint Murád szultán kertelés nélkül megírta Báthorynak és az erdélyi rendeknek: végül is azért ejtette Békést, mert az elsősorban nem a Portára, hanem Bécsre támaszkodott, nem jött el Isztambulba, és az ő engedélye nélkül indította el hadait.89 Mikor azonban az események idáig fejlődtek, a szultán határozottan megparancsolta a két pasának és a temesvári vilájet bégjeinek, hogy küldjenek csapatokat Báthoryhoz, s ha szükségesnek látszik, maga a budai pasa védje meg „Erdélyországot, kit az én ősöm és atyám bírtak, […] ki is most az én birodalmamba vagyon, és az országbeliek nekem adót adnak”.90 Egyidejűleg utasította a moldvai és a havaselvei vajdákat, hogy „mindenik 5000 emberrel” siessen Báthory mellé.91 A nagyvezír ugyanakkor azt tanácsolta a fejedelemnek, hogy ha nem érzi magát elég erősnek, húzódjék be valamelyik erős várba, „míg elérkezik az temesvári és budai, és az két oláhországi segítség”.92
87 Murád szultán 1575. április 15-i ahdnáméja a következőket jelenti ki: „Ha pedig reá támadván az ellenség, ő (ti. a vajda) fényes portánk segítségét szükségesnek ítélné, a végek pasái és bégjei vagy személyesen vagy hadküldés által Erdélyországot s annak részeit minden kár elől óvják meg, s az ellenséget haladék nélkül verjék vissza…” L. SZALAY László, Erdély és a Porta 1567–1578, Pest, 1862, 202. Vö. VERESS Endre, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése, l. 1556–1575, Kolozsvár, 1944, 320: 358. sz.
88 MD 26, 71/182 és 183. Részben ugyanez: SZALAY L., i. m., 179–180.
89 SZALAY L., i. m., 225–228. Ezzel összhangban állnak azok az isztambuli Habsburg követtől származó hírek, melyek szerint a törökök bizonyos körülmények között elfogadták volna Békés vajdaságát. Vö. SZÁDECZKY L., Kornyáti Békés Gáspár, 54.
90 SZALAY L., i. m., 225–228.
91 SZALAY L., i. m., 227–229.
92 SZALAY L., i. m., 228–229.
Báthory és Békés seregei végül 1575. július 8-án a Maros partján, Kerelőszentpálnál csaptak össze, és az ütközet a pártütők teljes vereségével végződött.93 A szemben álló erők nagyságáról nincsenek megbízható adatok, de feltehetőleg mindkét oldalon legalább 3–4000 főre rúgott a katonák száma.94 Békés számszerűleg valamivel nagyobb hadsereggel rendelkezett, mint Báthory, hiszen a vajdához a Moldvából és Havaselvéről ígért nagy erők helyett csupán 200 havaselvei könnyűfegyveres érkezett.95 Külön kérdés a török segéderők nagysága. A szakirodalom általában azt tartja, hogy a törökök részvétele jelképes volt, kis csapatuk nem játszott számottevő szerepet a csatában. Veress Endre szerint Báthory hada a fentieken kívül még „150 török lovasból állott. Ezeket ő főleg azért kérette 275segítségül, hogy Békés hívei láthassák, hogy a törökök urokat nem pártolják.”96 Bethlen Farkas ezzel szemben azt írja, hogy Báthory hadrévi táborába „a budai pasától Gyerőfi Jánossal török lovasok erős csapata” érkezett.97 Fent említett török forrásunk megerősíteni látszik az „erős csapatról” szóló híradást, és egyúttal sokkal pontosabb információkkal szolgál a török sereg összetételéről és vezérletéről. A Kerelőszentpálnál megjelent törököknek valójában nem a temesvári, nem is a budai pasa, hanem a Redzseb bég volt a parancsnoka (serdar), aki nem sokkal korábban (1574 nyarán) éppen Báthory közbenjárására nyerte el a jenői (vagy másképpen pankotai) szandzsákbégi posztot.98 Ez a tény jól megmagyarázza, hogy miért találunk seregében szép számban jenői, lippai és egyéb, temesvári vilájetben szolgáló katonákat. De rajtuk kívül érkeztek még fegyveresek számos tartományból és várból – egyesek olyan távoli területekről, hogy ha nem emlékeznénk a fentebb elmondottakra, joggal eshetnénk ámulatba. Úgy látszik, a békekorszak ritka, zsákmánnyal és előrejutással kecsegtető nagyobb hadi vállalkozásainak egyike nemcsak az arra kijelölt tartományok, hanem szinte az egész magyarországi és észak-balkáni hódoltság katonaságát megmozgatta. Mi mással magyarázhatnánk, hogy csupán a jutalomra felterjesztettek listáján (amely értelemszerűen nem tartalmazza a csata összes török résztvevőjét) a következő szandzsákok, várak és palánkok nevei fordulnak elő a katonák állomáshelyeként:
93 A Békés-féle lázadás következményeiről, amelyek 1576 elején kis híján oszmán-Habsburg háborúhoz vezettek, l. Kemal BEYDILLI, Die polnischen Königswahlen und Interregnen von 1572 und 1576 im Lichte osmanischer Archivalien. Ein Beitrag zur Geschichte der osmanischen Machtpolitik, München, 1976, főleg 87 s kk. ll. (Beiträge zur Kenntnis Südosteuropas und des Nahen Orients, 19).
94 VERESS Endre szerint (Báthory István király [terror hostium]. Halálának 350-ik esztendejében, Bp., 1937, 34) Báthorynak 3000 válogatott embere volt. Ez a szám azonban pusztán a BETHLEN Farkas által tételesen felsorolt csapatokból összejön, s így nyilván nem tartalmazza azokat a kontingenseket, melyeket a történetíró „egy csapat katona”-ként vagy „nem megvetendő csapat”-ként határozott meg. l. Báthory István emlékezete, 92–93.
95 BETHLEN Farkas, in Báthory István emlékezete, 93.
96 VERESS E., Báthory István király, 34. Vö. Báthory István emlékezete, 93: a szerkesztő hasonló értelmű kiegészítése BETHLEN Farkas szövegéhez.
97 Uo.
98 MM 675, 1. Vö. a 88. jegyzetben idézett helyekkel, valamint DÁVID Géza, A magyarországi archontológiai kutatások lehetőségei (Arad–gyulai szandzsákbégek), in Történelmi Szemle, 36:1–2(1994), 116–117:33. jegyzet.
Szandzsákok: Aladzsahiszár (Krusevác), Buda, Csanád, Gyula, Herszek (Hercegovina), Jenő, Küsztendil, Lippa, Modava, Nikápoly, Pasa vilájetje (Ruméliában), Pécs, Szeged, Szendrő, Szolnok, Temesvár, Vidin, Vulcsitrin, Zvornik.
Várak és palánkok: Babócsa, Becskerek, Erdőhegy, Fácset, Gyula, Jenő, Koppány, Lippa, Modava, Pankota, Pécs, Szabadka, Szécsény, Temesvár, Váradja.99
99 Hasonló képet mutat Ali szigetvári bég 1573. évi ajánló deftere, amely szerint 12 különböző szandzsák harcosai vettek részt a Kanizsa elleni támadásban; l. DÁVID G., Szigetvár 16. századi bégjei, 164.
Ahogy azt már a nagy területi szóródás is sejteti, a törökök létszáma messze meghaladta a Veress által feltételezett 150 főt. A török parancsnokok összesen 291 emberüket ajánlották jutalmazásra, és mivel nincs okunk feltételezni, hogy minden egyes (vagy akár második) résztvevőt felterjesztettek, ezért legalább három-ötszörösére, azaz 1000–1500 fő 276közé becsülhetjük a kerelőszentpáli török segédhaderő nagyságát. A török katonák szerepléséről a források hallgatnak, s ez két dologra is utalhat. Vagy arra, hogy Báthory győzelmében jelentős részt vállaltak, és erről a kellemetlen tényről az erdélyiek igyekeztek elfeledkezni; vagy arra (és ez nem zárja ki az előbbit sem), hogy viszonylag nagy számuk ellenére a törökök elsősorban zsákmányolási alkalomnak fogták föl a magyarok egymás elleni háborúját (ezt az utóbbiaknak szintén volt okuk elhallgatni). Ezt a gyanút erősíti meg Bethlen Farkas is, aki csak ennyit jegyzett fel róluk: „A törökök nagyszámú ellenséges foglyot és zsákmányt szerezve, nemsokára visszatértek oda, ahonnan hívták őket.”100
100 Báthory István emlékezete, 96.
A zsákmány és a foglyok száma Dzsáfer temesvári pasát is lenyűgözhette, mert amint visszatértek hozzá az Erdélybe küldött csapatok, a parancsnokok és a harcosok beszámolói és tanúságtétele alapján rögvest megíratta jutalmazási előterjesztését az udvarhoz. Ebben Redzseb bégen kívül külön csoportokban 43 ziámet- és 142 timár-birtokosnak, 6 záim- és szpáhi-fiúnak, 54 várbeli lovasnak (farisan) és 35 garib yig˘itnek (gureba) kért timárt vagy jövedelememelést (terakki). A hadjárat török főparancsnoka, Redzseb jenői bég szintén készített egy rövidebb listát; ő 3 ziámet- és 4 timár-birtokost, valamint 4 lovas várkatonát javasolt megjutalmazni. Úgy tűnik, a két méltóság egyeztette elképzeléseit, és kölcsönösen segítették egymás családját. Redzseb valószínűleg „tanúskodott” Dzsáfer fia, Musztafa bátorságáról, aki így Redzseb után másodikként került a pasa listájára (őt az udvari müteferrikák közé kívánták felvétetni). Viszonzásképpen Dzsáfer megtette Redzsebnek azt a szívességet, hogy Ali nevű timár-birtokos fiának és név szerint nem említett udvarnagyának (kapuci başi) egy-egy ziámetet, Hüszein nevű rokonának (akit „nyelvekkel” küldtek a Portára) pedig jövedelememelést kért. (Érdekes, hogy Redzseb kapudzsi basiját maga Báthory is támogatta egy kérvénnyel. Ez újabb jele a vajda és a Redzseb közötti kivételesen jó, mondhatni baráti viszonynak. Mint említettem, Báthory szerezte meg Redzsebnek a jenői bégséget, s ismét csak ő volt az, aki 1575 elején melegen javasolta a Portának Redzseb áthelyezését a gyulai szandzsákbégségre.101 Ennek fényében aligha tekinthető véletlennek, hogy éppen Redzseb vezette a vajdát támogató török segéderőket.)
101 VERESS E., Báthory István levelezése, I, 309–310: 399. sz. Ezt a kérését azonban a szultáni udvar nem teljesítette.
A pasa és a bég előterjesztéseiből az udvarban a nagyvezír írnokai egy összefoglalót vagy felterjesztést (telhis) készítettek a szultán számára, és csatolták hozzá a két részletes listát is (ezek közül Redzseb bégé, sajnos, nem maradt fenn; így csak az összefoglalóból ismerjük az ő imént ismertetett javaslatait). Valamikor 1575 nyarán a kérelmeket a szultán elé vitték, aki, 277miután felolvasták neki az összefoglalót, a következő határozatokat hozta (ezeket az írásmódból következtetve helyben jegyezte fel valamelyik írnok a telhisz megfelelő helyeire): Dzsáfer fiának müteferrika állást, Redzseb fiának ziámetet, rokonának 6000 akcse emelést, 41 ziámetbirtokosnak 6–6000, 3 plusz 1 ziámetbirtokosnak 3–3000, 140 szpáhinak 1500–1500, 4 szpáhinak 2-2000 akcse jövedelememelést adományozott. A záim- és szpáhi-fiúknak a „törvény szerint” (kanun üzere) járó timárokat,102 a lovas várkatonáknak (54 plusz 4 fő) ún. szülszán (sülsan) timárokat adott (az utolsó négynek 6000 akcse értékűeket),103 az önkénteseket, a garib yig˘iteket pedig a következő kegyben részesítette: közülük 15-öt valószínűleg besorozott a lovas várkatonák közé (az erre vonatkozó bejegyzés olvasata nagyon bizonytalan), 20-at pedig 3000 akcse értékű kezdő timárral jutalmazott. Bármennyire meglepő, Redzseb bég valósznűleg nem részesült a kért „tetemes jövedelememelésben” (ziyadece terraki), mert a rá vonatkozó rész fölött nem látni semmiféle szultáni utasítást tükröző feljegyzést. (Persze az sem kizárt, hogy a jeles szerdár jutalmazása t öbbiekétől elkülönítve történt, s ezért nincs nyoma a felterjesztésen.)
102 Ezt Szülejmán már idézett 1531. évi rendelete szabályozza részletesen; az adomány az apa birtoknagyságától, fiúgyermekeinek számától stb. is függött; l. A. AKGÜNDÜZ, Osmanli kanunnâmeleri, 4. Kitap, 565–566, 570–572. Vö. KÁLDY-NAGY Gy., A török állam hadseregének, 175.
103 „Szülszán módra” az előzőleg zsoldot húzó katonák kaptak timárt; ennek nagyságát az illetmény alapján számolták ki, mégpedig úgy, hogy a napi zsoldot megszorozták ezerrel és elosztották kétharmaddal (vagy másképpen: minden 3 akcse napi zsoldra évi 2000 akcse timárjövedelem járt); vagyis ha valaki korábban 6 akcse zsoldot húzott, akkor 4000, ha 9 akcsét, akkor 6000 akcsés timár-birtokot kaphatott). Ezért nevezték szülszán, vagyis „kétharmad(os)” timárnak az ilyen birtokokat.
A pasa és a bég a két listán együttesen 291 harcos (plusz Redzseb) nevét terjesztette elő, ám ha összeadjuk a telhiszben álló számokat, azt látjuk, hogy Redzseben kívül még két fő eleve kiesett a jutalmazásból. A Dzsáfer pasától fennmaradt részletes lista kancelláriai jelöléseiből (az ún. resid-jelekből) az derül ki, hogy a további ügymenet folyamán még többen jutottak ugyanerre a sorsra. Dzsáfer jegyzékén eredetileg 280-an szerepeltek, de különféle okokból 4 záim, 16 szpáhi és 7 lovas (vagy 8, ha ide számítjuk azt a katonát, aki timár helyett csak zsoldemelésben részesült), azaz összesen további 27–28 főt töröltek a jutalmazandók sorából. Ha ellenőrizni tudnánk, hogy az eljárás legvégén ténylegesen mennyien jutottak hozzá a számukra jóváhagyott adományokhoz, akkor valószínűleg még tovább emelkedne a kudarcot vallottak száma.104 Ebből viszont az a következtetés adódik, hogy a felterjesztett katonák legkevesebb 10–15%-a eleve számíthatott arra, hogy a semmiért kockáztatja életét. (Más kérdés, hogy birtokaik 278vagy zsoldjuk fejében a reguláris haderő tagjainak ez kötelessége volt). De a 85–90%-os esély azért még mindig elegendő vonzerőt gyakorolt.
104 Egy szereplőnél azért igazolni tudjuk az adományozás megtörténtét: Dzsáfer fia, Musztafa valóban müteferrika lett; l. BOA, Ruznamçe defterleri 42, temesvári rész, 36.
Nem véletlen hát, ha a felterjesztettek között ott találjuk az önkénteseket is. A katonák csoportosítása különben teljes mértékben alátámasztja mindazt, amit fentebb a garib yig˘itek mibenlétéről mondottunk: a szpáhikon és a reguláris várkatonákon kívül ezúttal is mindenki mást közéjük soroltak be. Sokatmondó az is, ahogy a részletes jegyzék bevezeti az önkéntesek névsorát: „[Szultánom] azon garib yig˘itek közül való szolgái, akik javadalom nélkül őrzik a határokat, s kezdő timárra szóló uralkodói parancsot kérnek.”105 Ez a megfogalmazás szintén arra int bennünket, hogy az önkéntesekben elsősorban hosszabb ideje katonáskodó elemeket lássunk, s kevésbé első ízben próbálkozó rájákat. A nevek vizsgálata azonban mégiscsak a ráják (éspedig a keresztény ráják) társadalmába mutat vissza; az itt felsorolt garib yig˘itek durván 30%-a Abdullah-fiakból, vagyis első generációs renegátokból állt, s a tiszta muszlim nevet viselők egy részének keresztény származását sem lehet kizárni. Ez teljes mértékben összevág azzal, amit a határvidéki török hadseregnél általában tapasztalunk: nemcsak a várkatonák, hanem a timárosok jelentős része is hitehagyottakból került ki.
105 Garib yig˘itlerden olub dirliksiz serhad bekleyen kullaridur ki ibtidadan timara emr-i şserif rica ederler (MM 675, 4). Megjegyzésre érdemes, hogy egy 16. század végi keresztény leírás szintén úgy tudja: a törökök azért képesek gyorsan pótolni a veszteségeiket, mert az elesettek helyébe sokan állnak, akik saját költségükön szállnak hadba. A szöveget latin eredetiben és magyar fordításban kiadta: PÁLFFY Géza, Egy keresztény kortárs a török szultán bevételeiről és kiadásairól a hosszú török háború idején, in Keletkutatás, 1995 tavasz, 108, 111.
Dzsáfer pasa és Redzseb bég 291 embert talált jutalomra méltónak az erdélyi háborúban mutatott vitézségéért, s ebből 35 volt önkéntes, vagyis az előterjesztettek 12%-a. Ha feltesszük, hogy ilyen esetekben a családtagok, a rokonok, az egykori kísérők stb. előnyt élveztek a jelentéstételre jogosult főtiszteknél (és ennek sok nyoma van), akkor azt kell mondanunk, hogy az önkéntesek számarányuknál bizonyára kisebb mértékben jelentek meg ezen a listán és a hozzá hasonlókon. Ebből viszont az következik, hogy az ilyen jellegű határvidéki vállalkozásokon a garib yig˘itek 12%-os részvételi aránya csak a minimumot jelenti. Ha hozzájuk vesszük az ugyancsak önkéntesnek számító záim- és szpáhi-fiúkat is (emlékezzünk: közülük hatan kerültek a vizsgált listára), akkor együttesen máris 14%-nál tartunk. Minden tényezőt és hibaforrást számításba véve, helyesebbnek látom, ha az oszmán seregekben átlagosan megjelenő önkéntesek számát a reguláris katonaság legalább 20%-ára becsüljük. Természetesen időnként ennél sokkal többen, máskor kevesebben is lehettek. Az azonban kétségtelen, hogy folyamatosan és kifogyhatatlanul jöttek, ezért a 16. századi oszmán hadsereglétszámok meghatározásakor nem feledkezhetünk meg róluk.
