A színház külseje

Full text search

A színház külseje
Még az ötvenes évek elején nem volt az az oszlopos csarnok a színház homlokzatán, mely most egy tornácos erkélyt emel; a vasrács sem volt. Az utcáról egyenesen benyitottunk az udvari kapun a pénztárhoz, mely egy oldalcellában volt elhelyezve, ahol a még akkor sem pénztárnoknak, sem pénztárosnak, hanem kaszírusnak nevezett, rangfokozatra nézve másodosztályú leggorombább embere a közéletnek, Kolozsi úr regnált autokrata módon.
Arra is kevesen emlékeznek már, hogy hajdanában, ha valaki ezt a nevet kiejtette a száján: „Kolozsi”, a vele beszélő rögtön utána kiáltotta e másik nevet: „Barkóczi”, háromszor. Mivelhogy a Kolozsi név szerencsétlenséget jelent, a Barkóczi ellenben szerencsét.
De még ismeretesebb volt az a hiányos rím, amit a színészek hangoztattak a hónap első és tizenhatodik napján a kassza fizetőablaka előtt: „Kolozsi! Van-e gázsi?” Amire a hatalmas úr nagy gyakran olyan feleletet adott, hogy megérdemelte vele titulusát: megmondta, hogy „mi” van.
Pedig a kassza ablakától a kapuig állt ember hátán ember; színész, kórista, aki a nagy leszámítolást várta. Ne felejtsük ki a pontosan megjelenők sorából azokat a köztiszteletben álló hölgyeket, akik a gázsit felvevő művészektől bizonyos kamatokat felvenni serénykedtek. – Nem! Nem voltak zsidóasszonyok. Igazhitű keresztények voltak, akik negyvennyolc percentre dolgoztak.
Egyáltaljában nem volt még akkor a színháznál zsidó; se szavaló, se énekes, se táncos. No, de zsidó kritikus sem volt. Drámaíró is csak egy volt, a derék Bernstein. De az is eltagadta a nevét, s úgy írta magát, hogy „Hugo Károly” (Hugo Viktornak az öccse).
Tehát az olyan gázsinapokon, amikor a kassza feneke nem volt lyukas, ott tartotta Kolozsi úr a nagy komputust a nyitott ablak hídpárkányán, a jól rovancsolt lajstromból kiszámítva, hogy kinek mi lehúzása van, megbüntetett törvényszegés, próbaelmulasztás, elkésés, koránbelépés, szerepnemtudás címe alatt. Előleg? Az nem ismertetett.
A színház udvara még akkor fákkal volt beültetve (morusok és acer negundók voltak) s csak a fal melléke volt kikövezve. Esős napok után a szép csiperkegombák hatalmas fejükkel kiemelgették a nagy gránitkockákat a földből, amire embererő nem lett volna képes. Ezek az Olympon termelt champignonok a színház titkárának, Csepregi úrnak a deputatumát képezték. (Akiről majd később még meg fogok emlékezni.)
A színház előtt még akkor (1848) nem állt semmi szobor.
Csak később díszítette azt fel az én igen kedves barátom, tehetséges írótársam s később nagylelkű mecénás, Tomory Anasztáz, ki elébb a legnagyobb magyar drámaíró ércszobrát készítette el Czüllichhel: aki már akkor sok jó mellszobrot csinált, Széchenyiét, Vörösmartyét, Petőfiét, Jókainéét, amik nálam még mind ékeskednek; de Katona szobrával nem volt szerencséje. A drámaírót balett-táncos induló mozdulatában ábrázolta, aki magasra felemelt kezében egy írótollat tart az ég felé, mintha a tintáját oda akarná fecskelni a csillagok közé. Ennek a szobornak nem volt e helyt maradása. Tomory kicseréltette azt később idősb Lendvay Márton ércszobrával, melyet Dunaiszki szobrász készített; az már jobban bevált. Sokáig fogadta Lendvay szobra a színházba járó közönséget, s csak nagy későn helyeztetett nyugalomra a színház belsejében.
A múzsák templomának a teteje veresrézből volt jól egymáshoz forrasztott érclapokból összekovácsolva. Egy szép estén egy ádáz vihar aláfurakodott az érctetőnek, s az egészet szépen felgöngyölítette, mint egy ív kartonpapirost, s átdobta a szomszédes botanikus kertbe. Soha én annál rémségesebb mennydörgést nem hallottam. A színházban éppen Macbethet adták: a közönség azt hitte, hogy az új mennydörgő gép produkáltatik ily sikeresen, csak akkor bámult el aztán, mikor a tetőtlen padlásról betörő szél kioltotta a lámpásokat. – Az a jó volt benne, hogy legalább új tetőt kapott a színház, amire nagy szükség volt, mert már a végin nagyon beesett a színházra a záporeső, s hiába! Coriolánt mégsem lehetett eljátszani paraplé alatt. Ámbár én bizony nem tudom, hogy miért ne lehetett volna, ha a római matrónák krinolinban szerepelhettek.
Az utcáról könnyű volt a nézőtérre betalálni. Ruhatár nem volt. Télen minden okos ember magával viszi a színházba a felső kaputrokját: hideg van ott szörnyen! A zártszékek közötti közlék pádimentomán ugyan vannak lécekből készült szelelők; de azokból nem meleg jön elő, hanem pincelégvonat. A nyughatatlan újságírók ugyan eleget lamentáltak, hogy fűtsék már a színházat, de Komlóssy úr azt felelte rá, hogy „nincs fa”. – Ő volt a színház gazdája.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi