NEGYEDIK FEJEZET • A salto mortale

Full text search

NEGYEDIK FEJEZET • A salto mortale
A királynak legbizalmasabb embere volt a lengyel eredetű Jasinszky, a testőrcsapat parancsnoka. Ez hordta neki a tudósításokat a tisztek köréből. Egy napon a király A. Z. hercegnek megbízást adott, mely azt huszonnégy óráig távol tartá a fővárostól. Annak a napnak az estéjén ezt az utasítást adta Jasinszkynak:
– Kegyelmed most ide plántálja magát az én udvari szobámnak az ablakába, és egész éjfélig és azután ismét az alarm-trombitaszóig figyelemmel obszerválja azt a két szemközti ablakot. – (A király jól tudta, hogy melyik Trenk ablaka, s melyik a komornáé.) – Énnekem aztán hűségesen referál arról, amit animadvertálni fog.
Jasinszky ott maradt a lesben.
Nem soká tartott az unatkozás. Amint a váróra elkongta a tizenegyet, s az őrt állók „Halt! Wer da? – Patrol vorbei!” kiáltása elhangzott, felnyílt a hercegnő lakosztálya felőli ablak. Egy fehér alak jelent meg egy pillanatra; de rögtön visszahúzódott.
Arra tüstént felnyílt az átelleni ablak, s ott meg egy férfialak lett látható.
Ez azonban kilépett a párkányra, s valamit hajított a hársfa felé. Az udvari lámpa gyönge fényénél nem lehetett kivenni, hogy mit. A következő mozzanatból azonban kombinálni lehetett, hogy az egy kötél, melynek végére valószínűleg nehéz gömb van megerősítve, aminél fogva az, mint a „lasszó” a fa ága körül tekeredik. A férfialak mind a két karját magasra nyújtva, előredűlt, elrúgta magát a faltól, s aztán egy merész lódulással ívben repülve átjutott a hársfára. Ott eltűnt a sűrű lombozat között.
Rövid vártatva előkerült a fa másik oldalán. Ott megkötötte a zsinórt a faághoz, s a gömbös végét behajítá az átelleni nyitott ablakon. Azt odabenn feszesre húzták.
Akkor aztán a kezein függve végigkapaszkodott a faágról az ablakig. Az ablak bezárult utána.
Jasinszky, utasításához híven, tovább is a kémszemlén maradt. Irigyen számlálta az óranegyedeket, amiket a kastély órája elkongott. Már az éjfélt is elütötte. Ez a kísértetek és a szerelmesek órája.
Ekkor hangzott a fegyverbe hívó trombitaszó. Két perc múlva már nyílt az ablak.
A férfialak ugyanazzal a merész ívrepüléssel áthajította magát az ablakpárkányról a hársfára, s a túlsó oldalon a lombok közül előkerült. Itt azonban már nem ismételheté a kötéllel való átrepülést, mert akkor az ághoz tekert kötél ott maradt volna, s árulójává lesz. Mit csinált hát? Kiállt az ág közepére, s néhányszor meghimbálva magát, a hajlós hársfaágat rugantyúnak használta, s egy vakmerő szökéssel átugrott az ablakába. Ha a trempolinnak használt ág letörik alatta, agyonzúzza magát.
Lenn az istállók udvarán már jártak-keltek a lámpásokkal, de éppen a fény miatt nem vehették észre oda alatt, ami a fejük fölött történik. Mikor ezt a tapasztalatát elmondá Jasinszky a királynak, őfelsége elszörnyedve kiálta fel: „Ezt a gamint a bolondok tornyába kell záratnom!”
Hiszen más is volt szerelmes! De hogy mindennap a nyaktörést kockáztassa a szerelméért: az több a megengedett könnyelműségnél.
A király föltette magában, hogy a védencét ki fogja gyógyítani ebből a nyavalyából.
Jasinszkynak ugyan szigorú titoktartást parancsolt, de föl lehetett tennie, hogy más tiszttársa is észrevette már ezeket az éjjeli tornagyakorlatait Frigyes kornétnak. S abból aztán egyszerre ki lesz találva az enigma.
Az ablak ugyan a szobaleányé; de az a feltűnő pazarlás, az nem a cseléddel való szerelmes viszonyra vall.
A király most már világosan tudott mindent. Ennek az idillnek véget kell szakítani.
Jasinszky utasítva lett, hogy szépszerével figyelmeztesse az úrfit játékának veszedelmes voltára.
A fővárosba olasz kötéltáncosok vetődtek, akik merész erőművészeti mutatványaikkal gyönyörködtették az udvart és a teljes című közönséget. Volt közöttük egy pojáca, aki a lóbált trapézról elhajította magát hatöles magasban s akit egy fejével lefelé csüggő akrobata hölgy kapott el röptében a két kezével.
Este a vacsoránál a tiszt urak is e bámulatos salto mortaléról beszéltek.
– Ez mind semmi – monda Jasinszky. – De én láttam egy olyan saltimbanque-ot, aki a királyi palotának egyik ablakából a másikba átrepült a nagy hársfán keresztül, s ott akadt fenn, a szemközti hölgy karjai között.
Trenk Frigyes elsápadt erre a szóra.
A tisztek kacagtak, és protestáltak Jasinszky ellen. Ekkora medvét nem szabad felkötni gavallér embereknek.
– Parola d’honneur, hogy láttam ezt a produkciót – szólt Jasinszky.
Erre Trenk Frigyes fölkelt az asztaltól, s a pohara tartalmát a háta mögé öntötte.
– Én olyan emberrel, aki egy lehetetlenségre a becsületszavát teszi fel, egy asztalnál nem iszom.
Ha ez a gorombaság más tiszttel szemben történik, okvetlenül párbaj lesz belőle, azonban Jasinszky parancsnoka volt Trenknek, s az alsóbb tiszteknek tiltva volt az elöljáróikkal verekedni. Trenk Frigyes kapott egy heti árestomot Spandauban.
Mikor visszakerült Berlinbe, szomorúan tapasztalá, hogy a gárdisták szobáinak ablakai vasráccsal lettek feldíszítve. Vége volt a salto mortáléknak. Mást kellett kigondolni.
A tavasz megnyíltával a király tiszti környezetével együtt átköltözött Charlottenburgba; a királyné és a hercegasszonyok Berlinben maradtak: ott még akkor az operaévad tartott.
Charlottenburg azonban nincs olyan messze Berlintől, hogy egy szerelmes gárdista este későn oda ne vágtathasson, s korán reggel ismét ott ne legyen a réveille-nél.
Trenk Frigyes azt írja a memoárjaiban, hogy a béke esztendejében két paripát agyonlovagolt. Ilyen módon ez könnyen megeshetett. Néha az is megesett rajta, hogy nem volt ott pontosan a szabott időben. Azzal vágta ki magát, hogy vadászni volt. A király fölmentette a büntetés alól. Maga II. Frigyes gyűlölte a vadászatot, de tisztjeinek elnézte. Azt tartotta, hogy az megőrzi őket a kártyázás szenvedélyétől.
S minthogy Trenk rendesen a vadászat trófeumait is magával hozta, vadásztáskáját teletömve szalonkával (Oculi és Palmarum között volt az idő) hát igazolva is volt a holjárása.
A szalonkákat a királyi asztalra szervírozták, az ebédhez rendesen A. Z. herceg is hivatalos volt, aki nem győzött eléggé csodálkozni a fiatal gárdista vadászszerencséjén, aki egy éjjel tíz-tizenkét szalonkát tud összeszedni, holott őneki hat vadásza van, s azok együtt sem viszik többre egy tucatnál. Azt nem találta ki a sérénissime, hogy ezt a másik tizenkettőt is az ő vadászai lőtték.
A király sem tudhatta meg az igazat. Egy szalonkavadászt nem lehet rendőrkémekkel kísértetni a kokojszásban.
Trenk Frigyes vadászöltözetben, mint a hercegi erdőszerhez tartozó jáger, jött-ment minden feltűnés nélkül a hercegi palotában. A városon kívül volt egy határkocsma, ott levetette a livrét, s fölvette a gárdistadolmányt.
Azt írja ezekről a napokról maga a regény hőse, hogy a charlottenburgi hadgyakorlatok alkalmával nyolc nap alatt nem aludt többet ugyanannyi óránál. Így van az, aki a szalonkákra cserkészik.
Azonban – ahogy a jägerlatein mondja a szalonkákról: „palmárum! trallárum!”, a húzásnak vége van, s azzal együtt megszűnik minden vadászati ürügy, kezdődik a vadakra nézve a kíméleti idő. Valami mást kell kigondolni a paradicsom tolvajának. Mert az a mindent tudás tiltott almafája olyan csodálatos fa, hogy minden évszakban érik a gyümölcse.
Más akadályok is halmozódtak össze. A király és a testőrcsapat Potsdamba költözött át. A gárdisták ott tanították be a lovasezredeknek a hadfordulatokat. Trenk Frigyesre volt bízva a sziléziai lovasság betanítása. Nagy tisztelet, de nagy fáradság.
Azt a bizonyos frajt, aki a tündéri találkozásokat közvetíté, férjhez vitték. A király szerzett számára egy erdőmestert, aki elvitte magával Litvániába.
Amália hercegnőt pedig átköltöztették a Spree szigetére. Ott volt a hercegnek egy pompás nyaralókastélya. De oda már igazán nem lehetett ellenőrzés nélkül bejutni a szerelmes úrfinak.
Pedig hát tizenkilenc éves korában nem lehet az embernek a szívét jégre tenni.
Hiszen a király nem is követelte a testőrtisztjeitől, hogy az aszkétai életben gyakorolják magukat.
Mikor hírül hozták a királynak Jasinszky kémei, hogy Trenk úrfi a fáradságos hadgyakorlatok után, ahelyett, hogy testét a megérdemelt pihenésnek adná át, gyorsan átöltözik az inas ruhájába, s a vezetéklóra ülve, galoppban elvágtat a Spree partjára; ott van egy híres csárda, annak egy még híresebb kocsmárosnéja; szép, mint az ördögök leánya: annál szokott az úrfi vigasztalást keresni; hát arra azt mondta a király, hogy jól teszi. Azt már homoeopathia nélkül is tudták, hogy a szerelmet szerelemmel szokták gyógyítani.
A szép Annamidinek azonban volt egy halászlegény szeretője, akinek a kunyhója odaát volt a Spree-szigeten. S az minden alkalommal rajtakapta az érzékeny találkozón a gárdistát a kedvesével; s abból nagy veszekedés támadt a zárt szobában, aminek azonban rendesen az lett a vége, hogy Trenk Frigyes jól eldöngette a féltékeny vetélytársat, s kidobta az ajtón. Ez aztán, a betört orrát a markában tartva, bömbölve ment a ladikjához, s átkozódva, fenyegetőzve evezett vissza a szigetre. Azért másnap megint csak ott volt, s ismét kidobatta magát. De rendesen még aznap is visszaevezett a csárdához, s aztán a még ott talált lovas katonával szépen kibékült, és együtt megitták a békepoharat.
A kémkedők egyet mulasztottak el apróra megfigyelni, azt, hogy vajon a betört orrát tenyerével takargató legény ugyanaz a halász-e aki a kocsmárosné szobájába betört? Hátha az maga ott maradt? S akit az ajtón kitaszigáltak, az a Frigyes kornét úr volt; aki aztán szépen átevezett a halászcsónakon a szigetre.
Ez a gyanú nem csírázott ki.
Annyival kevésbé lehetett aggódni, mert a hercegnő nyári kastélya nagyon jó őrizet alatt volt tartva. Hatalmas palánk zárta el a sziget többi részétől, s a kapu előtt katonaőr állt.
Hát még belül. A hercegnőnek volt egy vén duennája, akinek az úrnőjét, mint az árnyéknak úgy kellett mindenüvé követni.
Amália hercegnő szenvedélyes solymász volt. S erre a sportra különösen kínálkozott a Spree-sziget, melynek zátonyos oldalát ellepték a gémek és kócsagok. A duenna oda is mindig vele ment. Majd meg madárfogásra adta magát a hercegnő, s az udvarhölgynek ott kellett vele naphosszat ülni a bokorban lélegzetét visszafojtva, s lesni a csapóhálóba kerülő pintyőkéket. Máskor meg végigjárták a nagy pázsitot, négylevelű lóherét keresve. A hercegnő talált is néha egyet-egyet. Mint tudva van, a négylevelű lóhere szerencsét hoz, de nem annak, aki találta, hanem akinek a találó ajándékozza (természetesen – nő férfinak). A herceg nemigen kapott a négylevelű lóherékből. Az udvarhölgy pedig sohasem talált; meg is lett volna verve a szerencséjével, akinek azt ajándékba adja.
De mindenekfelett nagy szenvedélyt mutatott a hercegnő a fürdés iránt. A hercegi kastély parkja a sziget egyik oldalán egész a partig nyúlt le, ahol vén szomorúfűzfákkal volt szegélyezve. A folyam fölé egy deszkapavilon volt építve, annak a belsejében volt az úszómedence, kétoldalt öltözőszobákkal.
Már ezt a gyönyörűséget csak a korlát mellől nézte a duenna, ő nem szerette a hideg fürdőt. Kettőjükön kívül senki sem volt jelen. Ami arra bátorítá a hercegnőt, hogy lubickolásai közben az úszóruhát is mellőzze. Hisz nem láthatta más istennői termetét, mint asszonyi szemek. A fürdőpavilonhoz száz lépésnyire közelíteni tiltva volt minden halandónak, vízen és szárazon. A vízben fehér-fekete zászlós karók jelölték a tiltott részt, s a parton ott állt a faköpönyeg előtt a strázsáló vadász, aki mindenkire rálőtt, amint a tilos határt átlépte.
Itt is tökéletesen biztosítva volt Amália hercegnő a meglepetéstől. Csak egy dolog nem bizonyos. Az, hogy hátha akadhat olyan gyakorlott úszó, aki száz lépésnyire el tud úszni a víz alatt egy lélegzetvétellel; ennyi a távolság a halászkunyhó és a pavilon között. S valamelyik öltözőszobának a padlóján lehet egy fölemelhető deszka.
Maga Trenk Frigyes ennyit mond sejtetőül:
„Talán megírom egyszer azt a regényt, mely Robinson lovagnak háromévi élményeit a berlini Spree-szigeten, átöltözött alakban elmeséli.”
Három év a paradicsomban! S még most csak az elsőnél vagyunk. Nem ér-e ez meg tíz esztendőt a pokolban?
Hogy valamennyi árgus szemek elől el tudta rejteni Spree-szigeti boldogságának titkát Trenk Frigyes! S azalatt mindennap szemtől szemben állt azzal a királlyal, akinek kertjéből lopta a virágot, s szelíd, nyugodt arccal, ábrándos kék szemeit félig lezárva, tűrte el annak vizsgáló tekintetét.
S ha egyszer – évek után – rájön ez a király – ez az ember, hogy őt a legkedvesebb védence folyton csalja és meggyalázza, s teszi ezt a lángész találékonyságával, a gonosztevő rafinériájával, s az őrült szenvedélyével! Mit fog tenni vele ez a sértett ember? Aki azonfölül még király is?

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi