A temesi bánság visszahódítása
A temesi bánság visszahódítása
A szatmári békekötéssel vége szakadt a kuruc világnak Magyarországon. Majd a nagy európai háború is be lett fejezve, Közép-Európa hatalmasságai kibékültével. A török is visszavonult a Száván túli birodalmába, s Magyarországból csak a temesi bánságot tartá még megszállva.
Sok vér kifolyt, sok vagyon elpusztult; de az áldozatokat nem lehet felpanaszolnunk; mert azok a szabadságnak lettek hozva: az alkotmányos és a vallási szabadságnak.
A protestánsok csillaga gyakran egyesülten küzdött az ozmanok félholdjával a kereszt ellen; míg végre kibékült a kereszt és a csillag, hogy egyesült erővel elűzze a félholdat egéről.
Legutoljára került a sor a temesi bánság visszahódítására. Itt fészkelte be magát a török legerősebben. A manapság Magyarország Kanahánjának nevezett gazdag vidéket a Maros és a Tisza között először is laktalan pusztasággá tette. Százakra ment a száma a falvaknak, amelyeknek egyetlenegy lakosa sem volt; a házak üresen, a templomtornyok harangok nélkül; a széles róna szántatlan, műveletlen. A nagy folyamok medreiben a törökök kövekkel megterhelt hajókat süllyesztettek el, hogy az ekképpen megrekesztett folyam szétáradjon a síkságon, s mocsarakkal vegye körül a törököktől megszállt várakat és táborhelyeket. A magyarság zöme kivándorolt az elpusztított megyékből, csak a cigányság szaporodott fel tízezernyi lélekszámra. Nagybecskerek alatt volt egy óriási nagy tó, melyen vitorlás hajókkal jártak: az is a török uralom hagyománya volt. E század elején ugyanazon a téren szántás alkalmával egy elsüllyedt gabonás hajónak a roncsaira akadtak. Ott lehetett annak a nagy tónak a közepe, amelyet a múlt századbeli térképeken „lacus Betzkerek” név alatt találunk.
Hazánknak e kincstárát visszafoglalni is a hős Savoyai Jenőnek lett fenntartva: aki annyi, a török felett kivívott diadal emlékét csatolta már nevéhez; hogy bátran a magyar nemzet hősének lehet őt neveznünk.
II. Ahmed szultán, harcra vágyó nagyvezére, Damad Ali által felbuzdítva, alig öt év múlva a belháború befejezése után, újabb hadjáratot indított meg Magyarország ellen.
Az ürügy készen volt. Magyarország új királya III. Károly levélben inté a szultánt, hogy tartsa meg az általa is elfogadott karlócai békekötést, s ne pusztítsa hadaival a Velence birtokában levő Moreát.
Erre a dölyfös válasz kétszázezer főnyi rengeteg török had megindítása volt, kiket Ali nagyvezér átvezetett a Száván, s a karlócai halmokon táborba szállt velük.
Vele szemben Savoyai Jenő állt Futaknál hetvenezernyi hadával.
De e hadseregnél már egymás oldalán álltak a hajdani Rákóczy-hadak, vitéz vezéreikkel, és volt ellenfeleik, a császári ezredek, a Nádasdyak a hű Pálffy Jánossal, Ebergényi Heiszterrel, Löffelholzcal és Stahremberg Miksával; azonkívül a Württemberg herceg, s a magának oly fényes nevet szerzett Mercy Kolozs.
A legelső babérkoszorú e hadjáratban a magyaroknak lett felajánlva. Jenő herceg a török hadsereg állásának kémszemlélésére Pálffy Jánost indítá meg háromezer lovasból és ötszáz gyalogosból álló dandárjával, azzal az utasítással, hogy ütközetbe ne elegyedjék: hanem ahol az ellenséget felveri, onnan azonnal hírmondani visszasiessen.
Pálffy azonban, amint a péterváradi sáncokon túlhaladt, egyszerre egy húszezernyi lovasból álló ellenséges hadat lát a porfellegből kibontakozni. Ez volt a török tábor előhada.
A gyors visszavonulás végveszedelem lett volna a számra hatodrésznyi dandárra nézve. A gyalogsága menthetetlenül ottveszett volna mind egy főig; míg a futó lovasságát, amíg a szőlőhegyek és az ingovány közötti szűk úton hosszú sorban végighalad, a sarkában űző spahi sereg nagy részben ott nyomja lészen. – Itt csak az elszánt vitézség segíthetett. – Pálffy a háromezer lovasával elfogadta az egyenlőtlen harcot a túlnyomó török lovasság ellen: csak arra volt gondja, hogy körül ne szárnyalják: szemben le nem törték. Négy óra hosszat tartá ki a dicsőséges harcot, egy lábnyomnyi tért sem engedve az ellenségnek elfoglalni. Két lovat kilőttek alóla e csatában; egy vezértársát, Breuner tábornagyot, ki lelőtt lova alá szorult, elfogták; négyszáz halottja és sebesültje volt már a magyar dandárnak; ekkor adott jelt Pálffy a visszavonulásra.
E hősi szembeszállással időt nyert a lovasság a gyalogcsapat mára, hogy az visszahúzódhasson, s a szoros út melletti szőlős halmokat megszállhassa. Mikor aztán a visszavonuló lovasság e veszedelmes szoroshoz ért, ahol a török csapatok bízvást elnyomhatni képzelték, egyszerre a szőlőgátak mellé rejtett muskétások sortüzelése fogadta őket, amely soraik közt ádáz bomlást keltett. A fegyvertűz öldöklő hatása alatt szép rendben sikerült a magyar lovasságnak századonként végigvonulni a szoros úton. A török csapatok, melyek a síkságon keresztül akartak az oldalukba vágni, csakhamar észrevették, hogy ott ingovány van, melyben ember és ló odavész, s átkozódva látták a kis hős csapatot szemük előtt elhaladni. Tovább üldözni aztán nem volt kedvük Pálffy magyarjait. Azok szerencsésen visszajutottak a főverérhez, hírt hozva; hogy az egész török tábor közeledik Pétervárad alá.
E hírre Savoyai Jenő egész seregével átkelt a Dunán, s a hajdan Caprara által védett sáncok között serege balszárnyával Pétervárad erődítéseire támaszkodva, arcvonalat foglalt a túlnyomó ellenséggel szemben.
A számra harmadrésznyi keresztyén seregnek csak a hadvezéri lángelme, a seregekben otthonos fegyelem, s a hősi lelkesülés szerezheté meg a diadalt.
Korán reggel a Württemberg herceg kezdé meg a középen a magyar gyalog hadosztályával a harcot, vele egyidejűleg a balszárnyon Pálffy János a nehéz lovassággal. A herceg diadalmasan nyomult előre, s az ellenséget helyéből kiverve, tőle tíz ágyút elvett. Ugyanekkor Pálffy lovassága is elverte a vele szemben álló török spahi lovasságot. Amíg azonban a balszárny és balközép diadalmasan nyomult előre, azalatt a török hadsereg színe-java, a janicsárság, a „Hadzsi Begtás virágai” hatalmas rohammal törték keresztül a jobbközép hadsorait, a muskétásezredek összezavarodva tódultak vissza a sáncaik mögé, s a felbőszült janicsárok már a sáncokat is megmászták, s a félholdas lobogót kitűzték a köröndre. – Ekkor Jenő herceg Pálffy Jánost rendelé ellenük négy ezred nehézlovassal; míg maga a Württembergi herceg ezredeivel a sáncokat sietett visszafoglalni. Pálffy lovassági rohama dönté el az ütközet sorsát. A diadalordító janicsársereg, egyszerre oldalba kapva a vértes lovasság által, otthagyta a kivívott sáncokat, és hanyatt-homlok rohant visszafelé.
Damad Ali nagyvezér egy domb magaslatáról nézte e véres harcjátékot, biztos szekérvárából, válogatott testőrvitézeitől körülvéve. – Mikor meglátta a legvitézebb janicsárhad bomlott futását; maga a nagyvezér kirontott a szekérsáncából, s a testőrhad élén előrohant a futó sereget megállítani, kivont karddal vagdalva a saját janicsárjait. Eközben a magyar-osztrák sereg jobbszárnyával utat tört magának Ebergényi a huszárságával, melynek eddig a sáncok és árkok között folyó ütközetet tétlen kellett néznie, s most azután a sík mezőn kapva az ellenséget, két tűz közé szorítá a janicsárhadat s a szép válogatott testőrsereget, melynek most már a szekérvárba való visszamenekülést is lehetetlenné lett téve.
Mire a nap delelőre ért, a roppant nagy török hadsereg, fegyvereit eldobálva, futott szerteszéjjel; hatezer halottat hagyva a csatatéren, s azok között legjobb vitézeit, a janicsárokat. Maga Dama Ali, a nagyvezér is elesett: a háború gyújtogató szelleme. s vele együtt az egész táborkara.
Prédául esett az egész török tábor: gazdag zsákmány hadiszerben és poggyászban: százhatvan ágyút, öt vezéri lófark és tömérdek zászló.
Maga Jenő herceg e diadalnapról az uralkodóhoz írott tudósításában különösen kiemeli a csatában döntő részt vett lovasságnak vitézi érdemeit, mely „nagy becsületet és dicsőséget szerzett magának”.
A magyar–osztrák hadseregnek is háromezer halottjába került e diadal: azok között volt a barbár módra fogolyként leölt Breuner altábornagy és Pálffy János unokaöccse, az alig húszéves Keresztelő János.
*
Augusztus 4-ike volt a péterváradi nagy diadal napja. Huszonkét nap múlva már Savoyai Jenő Temesvár alatt állt egész hadseregével.
Fel akarta használni dicső győzedelmét az ország teljes felszabadítására. Csak Temesvár fokán hirdeté még a félhold a török uralmat. Ha onnan is leverik, ismét Szent István koronája alatt áll az egész ország.
Temesvár akkor erős vár volt; körös-körül mocsarak védték. A város maga a Béga folyam jobb partján állt, mély vízárkokkal körülvéve, melyek szilárd köröndökkel és bástyatornyokkal voltak ellátva. A bal parton, a várossal híddal összekötve terült el a vízárkokkal és palánkokkal körülvett fellegvár sáncolata. Minden sánc erősen megrakva nehéz ágyúkkal, s a kiterjedt védművek oltalmazására volt egy tizennyolcezer főnyi őrsereg, mely fölött Mehemed pasa parancsnokolt. Ha esős évszak volt, valamennyi védműve közül Temesvárnak egyedül a nagy palánk volt ostromolható, mely a belvárost vette körül, a többi megközelíthetetlen volt.
A védőseregnek egyedüli veszedelme volt az élelmezés nehézsége. Körös-körül minden sivatag és ingovány; puszta falvak, ugar földek. A konstantinápolyi angol követ neje, Lady Montagu Mária, ki ez időben utazott keresztül Magyarországon át Törökországba, azt írja utazásából: „Semmi sem lehet szomorúbb, mint Magyarországon keresztülutazva s visszagondolva ez ország egykori virágzó állapotjára, látni a föld oly szép darabját majdnem elnéptelenítve. – Buda egykoron székhelye volt a magyar királyoknak, akiknek palotája a kor leggyönyörűbb épületei közé tartozott; de most egészen el van rombolva, a város egy része sem lévén az utolsó ostrom óta helyreállítva. Budán alul Adony és Földvár is nevezetes város volt; de most mind a kettő romban fekszik. Az ország ezen része nagyon erdős és kevéssé lakott. Minden faluban vadkanhúst kapnak az utazók meg vízi szárnyasokat. Az a kevés számú nép, mely Magyarországot lakja, elég könnyen él: pénze nincs, de az erdők, mezők bőven nyújtanak neki élelmet. Nincsenek szokva ahhoz, hogy valamiért, amit tőlük elvesz valaki, még meg is fizessen. Ha az utazó pénzt ad a szívességért, még ráerőszakolnak egy csomó fácánt. Öltözetük primitív: állván egyszerűen juhbőrből, hasonló süvegből és csizmából. Ez így foly Eszékig: az is romban hever.”
S ha már a Duna mentén ilyen képe volt az országnak, milyen lehetett még a Tiszán túl!
A temesvári pasának, amint Savoyai Eugen közeledtének hírét vette, az az ötlete támadt, hogy Debrecenből lássa el a várát élelmiszerekkel.
Ez a derék nagy magyar város mindenkor meg tudta óvni a területét az ellenség pusztításaitól, azon az egyszerű módon, hogy eléje ment: nem fegyverrel, hanem pénzzel: fizetett, adott élelmiszert, mind valamennyinek: töröknek, kurucnak, labancnak, németnek. Mint jó, szorgalmas, gazdag és fizetni kész népet ezért minden harcoló fél meg is kímélte mindig.
Hanem akiket Mehemed pasa küldött ezúttal Debrecenre, azok tatárok voltak. Igazi kutyafejű tatárok; akiket nem lehet jó szóval, ajándékkal lekenyerezni: nekik csak rablás kell, gyilkolás és pusztítás. Közeledtüknek hírére Debrecen város egész népessége felkerekedett, s cselédestől, marhástól átköltözött a Tiszán, üresen hagyva a házait. A tatárok felpörkölték az üresen talált várost, s visszatértek üres kézzel. Nem kaptak ott egyebet, mint sertést: az pedig utálat a Mohamed-hívőknek. Amit aztán még összeraboltak Békésben, Csongrádban, azt sem vihették be Temesvárra, mert már annak a környékét megszállta a huszárjaival előresietett Pálffy János.
Savoyai Jenőnek azonban nem volt szándéka hosszú körülzárolással kényszeríteni Mehemed pasát a várfeladásra; hanem egyenesen az ostromhoz fogott. Ő maga a nagy palánk felőli partos oldalon kezdte meg a vízárkok ásatását, míg Pálffy János a kis palánk mocsáros oldalán települt le a lovasságával, készen tartva magát a netaláni felmentő hadsereg visszaverésére.
Ez elővigyázat nem volt felesleges. Alig kezdték meg az ostromágyúk a nagy palánk erődjei ellen a réslövést, midőn Pálffy János ezredese, Babocsay, ki ezredével portyázásra volt kiküldve, hírül hozá, hogy az Al-Duna felől egy erős török sereg közeledik a vár felmentésére. Ez az elesett Damad Ali seregének egy része volt, melyet a péterváradi nagy vereség után ismét össze lehetett szedni, s azzal Temesvár felmentését megkísérteni. Azonban Ali utódjának sem kedvezett a hadiszerencse. Pálffy János és a Béga jobb partjáról segítségére siető Jenő herceg által kemény harc után vissza lettek verve a törökök, s arra aztán, nagy kedvetlenül megint átvonultak a Dunán, s Temesvárt sorsára hagyták.
Október 1-jén, éppen egy hónap múlva az ostrom megkezdése után, általános rohamot rendelt Jenő herceg a nagy palánk ellen. Harminc zászlóalj gyalog s ugyanannyi század gránátos vonult ki a víárkokból, részint az ágyúktól tört réshez sűrű tömegben, melynek a hátulja tolja előre az elejét, részint lábtókkal, amiket a sánc párkányainak támasztottak. A gránátosok azon időben el voltak látva kézzel hajítható vasgolyókkal, melyeknek ürege lőporral volt megtöltve s gyújtókanóccal ellátva. Ezeket hajigálták be a védő várőrség közé, a lábtókon felmászva. Hosszan tartott az elkeseredett harc: a várvívó seregből ötszáz halva maradt, s háromannyi megsebesült; maga Jenő herceg is könnyű sebet kapott; de végre a török sereg le lett szorítva a bástyákról, s az utócsapatját áldozatul hagyva veszni, bemenekült a belvárosba. – Jenő herceg ekkor az elfoglalt palánkba helyezteté el a nehéz ütegeit, s onnan lövette a belvárost. Mehemed pasa nem állta ki sokáig a tüzet, alkudozni kezdett, feladta a várat városostól. – Jenő herceg szabad elvonulást engedett a török seregnek, minden poggyásszal; s hogy útközben az elkeseredett föld népe meg ne támadja a fegyvertelenül elvonuló törököket, ötszáz huszárt rendelt kíséretükre s ezer szekeret adott alájuk. Nem úgy tett, mint százhatvannégy évvel előbb a törökök, kik a hős Losoncyt és vitéz társait, a capitulatio dacára, Temesvár kapujában a török hadvezér szeme láttára hitszegően lekoncolták.
És ezzel lett vége a török uralomnak Magyarországon. Szent István koronájának egyik legszebb gyöngye ismét beillesztve az őt megillető helyre.
*
A visszahódított országrész kormányzata azután a hadjárat dicsőségében nagy osztályrészt vett Mercy Kolozs tábornokra lett bízva, ki abban mint teljhatalmú „temesi gróf” intézkedett.
Bárha idegen volt, s a rábízott tartományt nem is alkotmányos módon, de önuralom útján kormányozta; mégis mint azon országrész anyagi újjáteremtője, méltán megérdemli Mercy gróf, hogy a magyar nemzet történelmének legtiszteletreméltóbb tényezői közé soroztassék. Emlékét megörökíti a Béga-csatorna, melyet ő ásatott mocsarak kiszárítása végett. Hogya Bánság ismét megnépesült, ismét paradicsommá lett, azt elsősorban Mercy gróf jóakaratú, eszes és becsületes kormányzásának köszönheti a nemzet.
Ez sine nobis – de nobis; de igazán pro nobis vala.
