Magyarvár
Magyarvár
A Kaukazus vidékén, a Kuma partján áll egy város omladéka, melyet most is „Madzsar”-nak neveznek.
Hajdan nagy és hatalmas nemzet lakott itten, kinek fejedelmeit a görög császárok látogatták, erényes, tiszta erkölcsű, egy Istent hívő nép; szép női szemeiről, délceg ifjak kardjáról sokat beszélnek az évkönyvírók.
Most e város körül megnőtt a fű, falait nem rontotta le senki, lakóik önként hagyták el azt s más nem jött bele helyettük, azóta senki hozzá sem nyúlt az elhagyott házakhoz, csak az idő rongálta meg a múló építményeket, a kő megfeketült, a rózsaszín cédrusoszlopok, miket a szú nem bánt, ismeretlen írásjegyeket tartogatnak még magukon, a többi fát lerohasztá az idő és a féreg; de az elrendezésben, a külső alakzatban meglátszik az a saját építési rendszer, mely a Priscus által leírt fővárost juttatja eszünkbe.*
Kállay Ferenc: Turkuli és Klaprott után. Azon házakban máig is találnak kályhadarabokat, oly anyagból, mint itt a kancsók készülnek.
Falk utazásai szerint a királyi palotából máig is fennáll hét ház kőből. Az egyik felírásból az olvasható le, hogy a magyarok elhagyták e helyet fa nemléte miatt.
A környék lakói, kik itt legeltetik lovaikat, sokat tudnak beszélni az itt lakott népről, azt is tudják, hogy azok innen továbbmentek keletnek…
A históriaírók tényeket keresnek, ha okot akarnak találni, azt mondják: hogy a szomszéd besenyők harcai elől mentek el innen a magyarok.
Miért mentek volna harc elől harc elé? Ismert ellenség elől ismeretlenhez? Ez a nép, mely tíz évvel később a spanyol Pyrenaeokig vitte fegyvereit, mely harcolt az Appeninokon túl, s Konstantinápoly kapuját bevágta bárdjával, miért kerülte volna az összeütközést a szomszéd népeivel?
Miért ne mondhatnók: hogy elhívta a magyarokat régi hazájukból a belső ösztön, mely a vándormadarat ősszel elköltözni készti? Hogy firól fira szállt közöttük az őshagyomány Attila országáról, a gazdag apai örökségről? S a minden költőibb eszmére fogékony nép fölkerekedett visszafoglalni az ígéret Kanahanját, a tejjel-mézzel folyó földet, beékelve magát ellenséges elemek közé, mik közül egy sem testvére…?
A harcosabb faj különvált; mintegy kétszázezer férfi lóra ülve megindult az új hazát felkeresni; a gyávább ivadék, ki a békét jobb szerette, felhúzódott északnak gulyáival, nyájaival, kénytelen volt azután mindig feljebb-feljebb menni, s most a jeges Obi partján, az örök hóval fedett mezőkön, hol a hosszú göncöl-éjeket az ijesztő északfény s a hideg hold világítja, az örömtelen földön, mely csak űzött vadnak hazája, ahol már bokor sem terem, hol az iramszarvas a hó alatt termő mohot legeli, hol a nap fél évig fel nem jön az égre; ott él egy nyomorék törpe troglodyth faj, termete erőtlen, csenevész, alig magasabb négy lábnál, feje összelapult, szegletes, széles szája, kicsiny szemei, egész arca a lélek állati butaságának képe, kinek szíve semmi gyönyört, semmi vágyat nem ismer, kinek egyetlen ösztöne a mindennapi éhség, kinek lelkében semmi magasabb érzelem nem lakik, ki semmit nem tud, semmit nem szeret, nem ismeri e nevet: „haza”, még nőjét sem szereti, kínálni szokta azt az idegennek, s mit az emberek legvadabb faja s az állatok nemesebbjei is éreznek, az Isten lételét: ő nem sejti, semmi vallása nincs!… És ez a nép oly nyelvet beszél, melynek szabályai a magyaréval azonosak, melyet a nyelvtudósok a magyar rokonai közé soroznak, s tagjául nevezik azon büszke családnak, ki lánglelke hírével ezredéves éltet vívott ki magának az idegen fajok között, ki még most is egyike az Isten legszebb, legnemesebb népeinek.
Mivé teszi a lélekkülönbség az ugyanazon faj külön részeit?*
Ezt a népszakadást írtam le „Mahizeth” című elbeszélésemben.
A honfoglalásra megindult magyarok hét vezért választának maguknak, kik közt első volt a hatvannégy éves Álmos, kit azért neveztek így, mert anyja, Emeza azt álmodá, midőn vele teherben volt: hogy tüzet szült, mely tűz egész országokat lepett el.*
Ez álmot művészi festményben örökítette meg Paczka magyar festőművész. A kép a Nemzeti Múzeum képtárában van.
A többi vezérek nevei voltak: Lebed, Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm.
A hét vezér a fejedelemválasztás művét egy serlegbe csorgatott vérével pecsételé meg. Karjaikat felhasítva, késeikkel, az összeomló nemes vér áldozatával jelképezék egyetértő gondolataikat. E véráldozat esküvés volt a honalkotmány sarkalatos pontjaira, hogy amíg Álmos családja fennáll, fejedelmet mindig abból válasszon a magyar – hogy a szerzendő új hazát egyenlően és igazságosan osszák fel a nemzetségek között – hogy a fejedelem előtt hivatva és hivatlanul szabad tanácskozási joga legyen a vezérek maradékainak – hogy aki e szövetséghez hűtlen lesz, akként omoljon vére, mint a hét vezér vére íme kicsordult. Ez volt az első ünnepélyes tény, mely a magyar népet nemzetté alakítá, s ezredévet ért alkotmányának gyökereit a földbe verte.
Elindulásuk előtt törvényeket alkotának. E törvények rövidek és egyszerűek, miket egyszerű, szabadságszerető nép, a maga természeti ős eszével alkotott ezer év előtt. Birtokfelosztás, közteherviselés, felelős kormány, népképviselet. Ezek voltak a legelső magyar törvények alaptételei, miket közös pohárba csorgatott vér szentesíte.
Hol vették magukat e korán érett eszmék a keleti despotismus országai közepette?
