VII.

Full text search

VII.
Csakugyan megesett az az eset, amire a számadó számított, hogy amire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vízen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hídláb padlóját mosta. A kompot kihúzták a szárazra, s odakötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, búvár, kárakatona lubickolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztul.
Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: – nem csak a hercegi tehenekre nézve, mint sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, akik Debrecenből, Újvárosból az ónodi vásárra igyekeztek, s akiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen kocsmaszobájában keseregtek.
Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.
– Itt süthetjük a makkot három álló napig!
Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is, aki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshúst. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; lacikonyhát rögtönözve egy kukoricaszárbúl összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karcos, de ha nincs jobb, akkor jó. Különben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsiás tarisznyát, mikor útra adja a fejét.
Így aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.
A debreceni csizmadia meg a balmazújvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindeki „komám”-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő különb a többinél, azért, mert veresgalléros krispinben jár), hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupec is odavetődik; de annak csak állva szabad belebeszélni: azért, mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajcsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.
Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó útban, mivelhogy egy kondicióban jönnek a sógorával, az asztalossal. Ez tulipántos ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg faggyúgyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.
– Hát mondja csak, komám – folytatja a csizmadia, a tímárhoz intézve szavait –, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan, Újvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikósbojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?
Ez a szó minthacsak a szívén lőtt volna keresztül a gulyásbojtárnak.
– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjúkörömmel találta megpaprikázni a tokányt, amit a Decsi Sándornak főzött.
A mézesbábos közbeszólt:
– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, amivel a halakat szokták elbódítani.
– No, már az úr jobban tudja! Mert aranylánc van az óráján! Hisz onnan vitték el, Újvárosbul, a regementfelcsert, a kimúlt csikóst felboncolni: meg is találta a belsejében a varjúkörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanúskodni.
– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hiszen nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifúrják a fejét, mert mind odament a méregnek az ereje.
– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony „földvárra” – „deszkát árulni.” Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág készítőnével, aki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!
– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné! az egy nappal későbben jött el Debrecenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.
De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreceni kántus énekelt fölötte; a szénior el is búcsúztatta.
– Hát a leánnyal mi történt? – kérdezték egyszerre hárman is.
– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, akinek a tanácsára a csikóst megmérgezték, s most rablóbandát alakítanak együtt.
Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.
– Mesebeszéd! Lirum-lárum! – tromfolta le a mézesbábos.
– Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasra verték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekísérték a városházba.
A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moccant.
Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elöl maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy útiládát cipelve.
Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak címezi.
– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmárosleánnyal, aki a csikósbojtárt megétette?
– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fújjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lóca tönkrement volna a termete alatt.)
– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?
– Jaj, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra ítélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér Lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magátul a hauzknyektul tudom, aki tőlem veszi a gyertyát.
– Vajon milyen halálnemével fogják kivégezni?
– Hát bizony megérdemelné, s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivelhogy nemesleány, az apja nemesember. A nemesembert nyakazni szokták.
– Ugyan hagyja el, ifjasszony! – ellenkezék a mézeskalácsos.
– Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüstgombos mentémet fölvettem, engem is nemesembernek néztek, sohasem kértek tőlem vámot a pesti hídon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet…
– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! – voná meg tőle a szót a gubás. – Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett.
– Jaj! Az még csak a cifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nemrég itt járt egy gazdag marhakupec, Morvaországbul, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika meg a kincse, a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupecet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, aki szintén szerelmes volt a leányba, rajtakapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alul eltegyék.
– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? – kérdé fölgerjedve a csizmadia.
– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperencián is túl jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleírása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!
Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendócia lett volna ebből. Csak úgy kínálkozik itten a nagyhatású színpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirúgni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: „Én vagyok az a bojtár, akit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?”
Arra aztán majd ugrott volna az egész híres társaság; ki le a pincébe, ki fel a kéménybe.
Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.
Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytul, hogy:
– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleírás után a gulyásbojtárra?
– Mán hogy ráismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz éntőlem szokta mindig vásárolni a szappant.
Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát.
– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget-gatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifőzik a vásznát.
– No! kotty belé! szilvalé! Majd megecetőnek! Hát a szappant csak szennyeshez használják, ugye? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakállt visel, mint a zsidó kupecek?
Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.
– Hát kellett ez nekem? – dörmögé a lócsiszár.
A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanyosnétul:
– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?
– Dehogyisnem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…
– Nem „Lacza Ferkónak” hívják?
– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?
És a bojtár még most sem állt elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a furkósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki más rá ne üljön, s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyújtott, és kiment az ivószobábul.
A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.
– No, ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.
– Nekem a szeme járása sem tetszik.
– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásárul.
A lókupecet megint odavitte a bűne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.
– Tisztelt uraim és asszonyságaim, én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni, és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Décsi Sándort: olyan ép, egészséges, mint a piros alma; ő fogta ki nekem a ménesbül a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.
– Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? – förmedt fel rá az egész társaság. – Azzal csípd meg, fogd meg! Nyakon fogták, kilökték az ivószobábul.
A kiakolbólított pasasér, begyűrt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvenciákat.
– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?
A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához, s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket őrzi.
S az őrzés közben felvett egy darab árvatőzeget a mezőről, s a szűre ujjába ereszté. – Vajon mit akarhat vele?

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi