VIII.

Full text search

VIII.
Az a szerencse, hogy senki sem tudja – Hortobágyon kívül –, hogy mi az az „árvatőzeg”, amit a mezőről szednek. – Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. – Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelőszere. Afféle zoológikus turfa.
Emlékezünk arra az adomára, mely szerint a magyar földesúr, akinek a szabadságharc után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedékhelyéül a szabad Helvéciát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árvatőzeget, amit a tehénlegelőn szedett fel, s azt a kandalló párkányára téve, meggyújtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölőszernek az aromás illatától odaképzelé magát a nagy alföldi síkságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé, s hozzáálmodta a többit, ami után a lelke vágyott…
Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árvatőzeg füstjének: hogyne volna elhihető az a történet, amit most fogok elmondani mindjárt.
A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjféltájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a víz, a kompot is helyretaszították már.
Nem is késtek azok, akik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hídlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.
Később került sor a szarvasbarmokra. Azok is elfértek szűken. Hátha színházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!
Legutoljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon túl aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajcsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.
De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél a víztől nagyon megfeszült, úgyhogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstül: csak úgy füstölgött.
Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, ahol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták, s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.
Meglett volna az is; de most az a kérdés, hogy „kinél van paprika?”
Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletű magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három nap kontumácia alatt nincs az a paprika, aki el ne fogyjon. Anélkül pedig nincs halászlé!
– No nálam van! – szólalt meg a gulyásbojtár, s elővett egy fadobozt a szűre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiú: megtartotta végső szükségre a maga paprikáját, s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvenciának.
A bogrács azonban a kompnak a túlsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végiglépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szívesen adja ki az ember a kezéből.
Amíg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfűszerezte ezzel a veresborssal (amiről még Oken azt írta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, akik meg merik enni), azalatt a bojtár az árvatőzeget odalopta a tűz közé a bogrács alatt.
– Ejnye, de kozmás illata van annak a paprikás halnak! – jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő múlva.
– Nem is illat az már; hanem szagolmány! – igazítá helyre a gubás koma.
De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatú tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot, s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte, s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsípte a bogár: összevissza ficánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak, s valamennyien a komp szélére tolakodtak.
– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! – sikoltozott a kövér szappanyosné.
– Frissen üljön az ifjasszony a komp túlsó szélére, nyomja helyre a hajót! – tréfálkozék a csizmadia.
De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensúlyát fenntartsák; miközben a jármű túlsó széle erősen közeledett a víz színéhez.
Egyszer aztán nagyot mordult a bika, s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.
A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.
A szarvasbarmok úsztak vissza az elhagyott part felé.
A két morva hajcsár kiabált a révészekre.
– Curukk kéren; curukk kéren!
Azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.
– De ördögöt curukk! – kiabáltak a vásárosok. – Nekünk át kell mennünk. Így is elkésünk már az ónodi vásárból.
– Nem kell óbégatni, legények – mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. – Majd észretérítem én a lelkes állatokat.
S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáróhoz, s azzal sarkantyúba kapva, keresztülugratott vele a korláton, bele a Tiszába.
– Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni! – biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajcsárokat.
Ellenkező véleményben volt a túlsó parton maradt lókupec, akinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kívánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.
– De sohasem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal! – kiabált a kompon utazók után.
– Már megint beszél az a Pilátus katonája – förmedt fel a varga. – Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.
A marhacsorda rézsút vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vízben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.
Amint a bojtár is kikapott a partra, lekeríté a nyakából a karikás ostorát, s nagyokat kondított vele.
– Ahán! Téríti már! – mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajcsároknak.
Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.
A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyíták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az „erkölcs” a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrőkönyödnek, kiugrálnak a vízbe, kiúsznak a partra, s visszafutnak a pusztára.
– Az emberben is megvan az a hazaszeretet – bizonyítá a mézeskalácsos, aki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.
– A bizony! – magyarázá a szappanyosné; – hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kisborjúikat. Az volt a hibás, aki elválasztotta az édes szülőket a fiaiktól.
– No én mást érzek – mondá a csizmadia, akinek hivatása az, hogy szkeptikus legyen. – Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, amikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsírt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul, s szerteszét futamodik: akkor aztán a futóbetyár könnyen kiszakít belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma bűzt.
– Mégsem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)
– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!
De éppen nem találta a két morva hajcsár ezt a marhaextemporizációt se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott cigány.
Az öreg révész tudott tótul, s megvígasztalá őket.
– Nem kell ugatnyi, atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betűvel, ami nem azt teszi ám, hogy „Dugdel, Veddel”, hanem azt, hogy „Debrecen Városa”. Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire visszakerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeríti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiúszott. Majd azután, ha újra beszállítjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, így aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.
… Jó másfél órába került, amíg a komp a túlsó partra átkelt, amíg kirakodott, meg berakodott, s aztán ismét visszatért az innenső partra.
A hajcsárok futottak a dombon álló révházhoz, s keresték a tehéncsordát.
De biz azt nem látták sehol.
A lókupec azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltűntek a fűzfák között. Nem tartották azok magukat az országúthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé fordítva, a farka meg fenn a levegőben, mint amikor a marhák bogárzanak.
Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakodott szekerével jött onnan, Újváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, akik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában; utánuk egy lovas legény kutyával. Útba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastul nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.
A révészgazda odafordult a két szájtátó hajcsárhoz.
– Most kee má ugatnyi, atyafiak!

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi