X.

Full text search

X.
Gyönyörű szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, amíg aztán magára húzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, amik körültakargatták a földhatárt.
Az újhold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.
A csikósbojtár a maga ménesétől egy jó futásnyira kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejéből, s azt a letűzött botjára akasztotta; a pokrócot felyül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.
Elébb azonban a vacsorátul megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.
– No, már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?
Aztán megtörölgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával.
– No, hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég, ha azt mondom, „icca, Vidám lovam!” – egybe itt vagy.
Megértette, hogyne értette volna! Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkodott, egyet nyerített, s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.
A csikós pedig végigheveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.
Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, szuperlátja a csillagos égbolt.
Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind olyan titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, se kutyaugatás a gulyáskarámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika búg, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádiveréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbekelepel a Hortobágy malmának egyhangú pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, búcsúvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sűrű gomoly szúnyog keveredik fel, s végighúz a légben: az is olyan hang, mint a kísértetzengés. Közbe-közbehangzik egy-egy lónyerítés.
Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a „göncöl térítője”, aki sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a „bojtár kettőse”, az a színe-váltogató az „árvaleány pillantása”. Ez a fényes ott az ég alján a „kaszás csillag”, de még fényesebb a „bujdosók lámpása”. Az a három ott a „három király csillaga” – egy csoportban a „hetevény csillaga”, s az, aki most mindjárt leszáll a sűrű ködbe, a „mennyország ablaka”.
Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres!
A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést, s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti, s a nyakát előre nyújtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?
– Idejöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.
Erre a mén vidáman röhögni kezdett, s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.
A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arcát.
Volt már hát, akivel beszéljen. Egy lelkes állat.
– Látod? Látod? – kedves lovam „Vidám”. Ilyen a leány! Kívül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz … Sohasem tanulja azt ki senki … Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem! … Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyúval, csak hogy hamarább odavígy hozzá! … Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Terád nem gondoltam, csak őtet szerettem.
A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogyne tudná ő mindezt! A biz úgy volt.
– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem! … Rózsákat tűzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyeréből … Hányszor visszahúzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott marasszon.
A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra … Bizony azt tette.
– Amíg ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá, s el nem lopta a szívének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.
A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.
A csikós elbúsultan dörmögé:
– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.
A paripa a farkával csapkodta a földet; őrá is átszállt a gazdája haragos indulatja.
– De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperenciára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utánarepülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.
Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végigfeküdt a földön, s a nyakát is elnyújtá a nagy fejével.
A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.
Egy cuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.
– Ne aludjál még … Én sem alszom … Majd lesz idő, amikor nagyot pihenünk … Addig is együtt maradunk … Sohasem hagy el többet a gazdád … Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kínálnának érted, amekkora magad vagy … Te egyetlen hűséges állatom … Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhám a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni! … Ugye tudod? … Te kedves jószágom! … Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hídon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába! … Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, ahol az a leány lakik! … Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…
Ennél az egy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.
– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg … – folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszínű zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat … Irigylettem őket … Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép színű zászlókat … Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak … Odajössz majd velem, ugye, édes lovam: trombitaszó után.
Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén, s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét felborzolta, fejét fölemelte, s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, visszanyerített a szavára.
– Ott végezzük el majd ezt a dolgot! … Ott meggyógyul a keserűségünk: nem könnyhullatással! … Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz nálam, s vigyázol fölöttem, amíg értem jönnek, hogy eltemessenek.
S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyújtva mereventen.
A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátrasunyva a két fülét, s elkezdte az orrával taszigálnia vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje, s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, míg utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit, s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.
– Te vagy az én egyetlen hű társam.
S a mén valósággal nevetett: felhúzta az ínyét a fogárul, úgy fejezte ki a maga örömét, s aztán elkezdett táncolni, ficánkolni, mint valami kis csikó, afölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végignyúlt. Már most hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.
Beszélhetett aztán neki a bojtár, cuppogathatott a szájával: a ló meg sem moccant.
A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára: olyan volt az neki, mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moccant volna hajnalhasadásig.
Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.
De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.
A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.
Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.
A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.
Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyáskarámokbul szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában, s ha elszabadulhatnak a pányvárul, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kancáikat féltő ménekkel, ami ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.
Azért a bitang mént el kell fogni a csikósbojtárnak.
Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget, s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.
De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. Amint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé, s örvendő nyerítést hallatott, amit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.
– Miféle csudabuda ez? – dörmögé a bojtár. – Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!
Még jobban elbámult, mikor a két ló egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást, s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.
– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán: L. F. – S nagyobb igazságért mellette a patkórúgás hegedése, ami csikó korában érte.
A paripa magával hozta a pányvakötelet, a cövekkel együtt, amit a földből kirántott.
– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?
A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.
– Hogy jöttél vissza, te hóka? Hol van a gazdád? – szólt hozzá a csikós.
De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, aki ökrök társaságában tölti el az életét?
A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez, s oda bezárta a sorompóval.
Azután jelentést tett az esetről a számadónak.
Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.
A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiú. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.
Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen őfeléje tartott.
– Csés jó reggelt kívánok, Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?
– De biz idejött. Hát hogy szalajtottátok el?
– Rájött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam, majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.
– Hát a gazdája há lett?
– A még alszik: nagyon belefáradt a hajcihőbe.
– Miféle hajcihőbe?
– Hát ami harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, akiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompbul, bikástul, s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem bírta őket megfordítani; maga is visszajött velük.
– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?
– De kicsi híja, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan cifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lovárul. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej, de volt kelete az akasztófa cifrázónak meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben: de azért csak nem ütött rá.
– Hát aztán a Ferkó mit mondott?
– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. – „Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!” – azt mondta a gazda. – „Már minek csináltam volna?” – „Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!” – Ekkor aztán a Sándor bácsirul kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofon vertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.
– Hát énrólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?
– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa! Annyit tudok, hogy mikor múlt pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szűre ujjából kihúzott egy tarka keszkenőt, abba volt betakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihúzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.
A csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.
– Hát má mit vétett keednek az a királydárda? Nem annak volt ez az ütés szánva…
– Hát már most mi lesz megint? – kérdezé a legénykétől a csikós.
– Mármint tegnap előkerültek a morva hajcsárok is gyalog sorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastul valamennyit. A hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.
– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?
– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifúják magukat a nagy szaladástul: maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtül a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.
– Kettőt? Éppen kettőt? Sok is lesz az!
– Én nem tudom.
– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!
– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti ki a bosszúját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, akit hátba verjek. Isten megáldja, Sándor bácsi.
– Megáldott már.
A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket, s a két mezítelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. – De a hókának nem akaródzott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort, jót húzott vele a ló inára, s még utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a fejét, s vágtatott ki a sík pusztára, amerre egyenes; a fiúnak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.
A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.
– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! – kiálta a vágtató suhanc után; de az már hallotta is, nem is a rábízott izenetet.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi