IX.
IX.
Az ohati puszta a „cifra ménes” legelője.
A karámtul, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle színű, amilyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (ami ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért híják „cifra” ménesnek. A „nemes” ménes megint más! Ott csak egyfajta, egyszínű ló van.
Debrecen városa valamennyi lótartó gazdájának a kancái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadócsikós.
Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, amikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos úton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.
Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.
Négy-öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral térítve meg az elkalandozókat.
A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csordakút: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrúgja.
Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kút felé húzódni.
Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.
A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.
– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupec. Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, amint a kalendáriumba benéztem.
– Hát az is meg van írva a kalendáriumban? – kérdi kötekedve a Sándor bojtár.
– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába épített őkegyelme ABC-bűl csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.
Helyes volt az asztronómia. Csakugyan a lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.
Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük.
Szép kerek képű, kisodrott bajuszú, mosolygós ábrázatú férfiú, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyús csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszú pálcika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elöl a sárga csődörrel.
A Pelikán Samu pedig egy csontos termetű férfiú, erősen görbe orral, hosszú bajusszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos lókipróbálástól. Magas karimájú túri süveget visel darutollal, kockás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszú szárú csizmákba húzva, a szivartárcája az oldalzsebébe dugva, kezében hosszú nyélre tekert lovagkorbács.
Az urak, leszállva a szekereikről, odasétáltak a karámhoz, ahol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak, s azzal megindultak a ménes felé.
Két bojtár lóháton hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, akihez még ember nem nyúlt soha.
Amíg a két bojtár karéjban kergette hosszú sorba elnyújtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupec rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.
– Ezt szeretném.
Arra a Decsi Sándor, szűrét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölített pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszú kötelet a kipécézett kanca felé, s a hurok karikája, matematikai pontossággal talált annak a nyakába, s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyerítve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember úgy tartá fogva a pányvával, mintha ércből volna öntve. Lobogós ingujja végigcsúszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószelídítők. Egyik kezével a másik után odahúzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés dacára: egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélegzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot, s arra a szilaj állat olyan szelíd lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupec szekerének saroglyájához, aki nem késett egy darab sós kenyérrel kínálni meg az áldozatát.
S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve, s az elfogott kancának egész a szűgyéig csúszott le; annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rúgkapálni, ficánkolni, s nagy darabon maga után hurcolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára mégiscsak erőt vett rajta, s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.
– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! – mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.
– Nincs ám ennek egyéb dolga – mondá rá a derék cívis.
A lókupec elővette a szivartárcáját, s megkínálta egy szivarral a bojtárt.
Decsi Sándor vett belőle, s elserkentve a masinát, rágyújtott és fújta a füstöt.
A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.
– Bizony, barátom, maga hatalmas egy legény – mondta Pelikán uram, maga is szivarra gyújtva a Sándor bojtár tüzénél.
– Hát még ha beteg nem lett volna … dörmögé a vén számadó csikós.
– Nem voltam én beteg! – hencegett a bojtár, a fejét dacosan felhányva.
– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?
– Nem feküdt az ember az ispitályban. Hisz az a lovaknak való!
– Hát mit csinált az ember?
– Hát be volt rúgva az ember – ahogy dukált.
Az öreg számadó végigsodorintotta a bajuszát, s megelégedett bosszankodással dörmögé:
– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!
Ekkor aztán a fizetésre került a sor.
A négy fiatal lónak az árába nyolcszáz forintban alkudtak meg.
Pelikán uram előhúzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárca), s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merő váltó volt: üres és kitöltött.
– Én pénzt sohasem hordok magammal, csak váltókat – rebegé a kupec. – Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.
– Én meg elfogadom – hagyá helyben Kádár Mihály uram.
– Pelikán uram aláírása készpénz.
Írószerszám is volt Pelikán úrral. Bugyogó zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.
– Mindjárt lesz itt íróasztal is – mondá Pelikán.
– Hozza ide, tisztelt bojtár úr, a paripáját, ha meg nem sérteném vele!
A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltóűrlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.
De nemcsak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, akiket négyszer megzavartak, akik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kíváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül. (Igaz, hogy Kádár uram debreceni pereccel traktálta őket.) Egy almáspej csikó éppen a kupec vállára tette a fejét, úgy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltóűrlapot kitölteni.
Valószínű, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.
– Miért tetszett az úrnak arra a papirosra írni, hogy nyolcszáztizenkét forint és 18 krajcár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?
– Hát az azért van, tisztelt bojtár úr, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Mármost nagyon tisztelt Kádár Mihály nagyuram ennek a váltónak a hátára odaírja a nevét, s ezáltal ennek a váltónak „forgatójává” lesz; akkor mindjárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolcszáz forintját, de lehúzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot, s azért én csak három hónap múlva adom meg a pénzt, addig használom.
– S ha Pelikán úr nem fizet a takarékpénztárnál?
– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagyuramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.
– Mármost értem. Hát erre jó a váltó.
– Hát maga sohasem látott még váltót, tisztelt bojtár úr?
Decsi Sándor nagyot nevetett erre. Úgy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.
– Csikósbojtár! Aztán váltó!
– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferenc, különb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van éppen egy ilyen hosszú papirosa, ha meg akarja látni.
S kikereste a paksamétábul, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.
Tíz forintról szólt a levél.
A bojtár bámulva kérdezé.
– Hát aztán hogy került Pelikán úr ismeretségbe a gulyásbojtárral? ‘sz úgy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.
– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvösüzlete, amit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó úr, s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg arannyal, de jó erősen.
Mintha a darázs csípte volna meg a Sándort erre a szóra.
– Ezüstfüggőt?
– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tíz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör-napkor majd beváltja.
– Ezt a váltót?
A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrcimpái tágultak; olyan vigyori arcot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.
– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében – mondá Pelikán uram nagylelkű raptusában.
– De uram! Ez sok borravalónak. Tíz forint.
– Hát magának persze hogy sok pénz a tíz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött fejű, hogy tíz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó titulus alatt elugrani: mint ahogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szőlőjét.
– Valami hamisság volna talán ebben a levélben?
– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék idenézni. Itt, ahol ez a sor áll: T. c. Lacza Ferenc úrnak. Utána következik: „lakása” – azután: „fizetendő” – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna írni, hogy „Debrecen”-ben. – Hát a feleségem, az ostoba asszony, ahelyett azt írta oda: „Hortobágyon”. – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferenc úr a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát írta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utcát, a numero nemtudomhány gulyás karámot, s kockáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? – Jaj de sok veszekedésem volt nekem emiatt az asszonnyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz percent nyereséggel adtam túl a váltón, s nem lesz több ungorkodásunk emiatt. Hát csak fogadja el, tisztelt bojtár úr. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár úron a tíz flórest; mert maga nem fél se őtőle, se a kutyájától.
– Köszönöm, uram! Nagyon köszönöm.
A bojtár összehajtotta a váltót, s eltette a dolmánya zsebébe.
– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tíz forint borravalóért – súgá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. – A nagylelkűség megtermi gyümölcsét.
(Kádár Mihály uram hírlapokat olvasott férfiú volt: járatta a Vasárnapi Újságot és a Politikai Újdonságokat; annálfogva választékos stílusban beszélt.)
– Nem igen odavergál biz annak az öröme – dörmögé vissza a számadó csikós. – Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondícióba Morvaországba, még a múlt pénteken: azt sohase látja többet, se ama gyönge tíz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saraglyában.
Kádár uram a szája elé tette a pálcikája madárfejét.
– Hű! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.
– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiú nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságbul kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának. Ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképű hajadont közéjük nem dobta volna. Most amiatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herceghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.
– No, ez valóban a leghelyesebb Kolumbusz tojása az Ariadné fonalából való kibontakozásra.
A Decsi Sándor vette észre a súgás-búgásból, hogy őróla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatódzás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, ahol már a többi falkák is összegyűltek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kútgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztízszer kellett a kútgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kútostort felhajtani, a vályút megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommóciójuk.
De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sík puszta a kedvenc nótájátul.
„Azért, hogy én szegény vagyok,
Fekete hat lovon járok;
Fekete hat lovam karcsú:
Magam vagyok nyalka fattyú!”
Fekete hat lovon járok;
Fekete hat lovam karcsú:
Magam vagyok nyalka fattyú!”
A második meg a harmadik bojtár utánaénekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint aki vesztit érzi.
Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, ahol reggelig együtt maradnak.
A szolgagyerek ezalatt meghozta a hátán a közeli nádasból a csereklyét (ami összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malacról, toklyóról, amiről a teátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malacot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány se terem itt, amit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel; akárki melléülhet: „Fehér ecetes. – Kaszás lé. – Kálvinista mennyország. – Töltött káposzta. – Espékes”. Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval, s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.
A ménes sem úgy tesz, ahogy a gulya napleáldozás után, ahol a szarvas barom, amint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a kérődzéshez; a ló nem ilyen filozófus; az még beleharap az éjszakába is, s amíg csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.
A Decsi Sándornak ma cifra jó kedve van.
Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtűz mellett:
– Ugyan édes körösztapámuram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már énnekem, ha csupa marcafánkkal volna is tele a mező, mégse lenne kedvem egész nap töltekezni.
Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tűzre.
– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abbul az időbül való, amikor a diákok háromszegletű kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerűtől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy híres szent, akit Mártonnak híttak; most is megvan még, csakhogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, akit Mén-Marótnak híttak. Azért volt pedig ez a neve, hogy el tudta csalni Szent Márton alól azt a „mént”, akin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer aztán Szent Márton odább akart utazni korán reggel, s azt mondta a királynak: „No már most add ide a lovamat, hadd megyek odább”. A király azt mondta neki: „Nem lehet, mert a ló most eszik.” Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát. – „Most nem mehet – szólt a király –, mert a ló éppen eszik.” – Szent Márton csak várt alkonyatig, s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: „Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!” – Ekkor aztán megharagudott Szent Márton, földhöz csapta a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát is. „No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! mindig együtt nevezzenek vele; az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen jóllakva.” – Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, mégsem lát soha eleget. – Énnekem így mondták; aki nem hiszi, menjen el a „hiszem-piszem” ormára, ott talál egy vak lovat, attul kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.
A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztán ki-ki sietett a maga lovát fölkeresni, s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.
