NYOLCZADIK FEJEZET. A hazament legionáriusok irányában vállalt kötelezettség megszegése.
NYOLCZADIK FEJEZET.
A hazament legionáriusok irányában vállalt kötelezettség megszegése.
A hazament legionáriusok irányában vállalt kötelezettség megszegése.
Megismertettem az előbbi fejezetben azon érintkezések természetét, melyek köztünk s a franczia hatalmi körök közt 1859. végén s 1860. elején előfordultak.
Hazánk felszabaditásának nagy ügyén kivül ez érintkezéseknek még egy különleges tárgya is volt, melyek lebonyolitása, chronologiai tekintetben, későbbre esik ugyan, de tárgyrokonság szempontjából e helyre tartozik.
Irataim I-ső kötetének VIII-ik fejezetében emlitettem, miként az osztrák kormány megszegte III. Napoleon császárnak tett igéretét, melylyel kötelezettséget vállalt, hogy az 1859-iki magyar legió hazamenő tagjai amnestiáltatnak s minden katonai szolgálat alól felmentetnek. És emlitettem, hogy e szószegésről a II-ik kötetben bővebben fogok szólani.
E szószegést már maga az amnestia iránt Vilmos főherczeghez 1859. november 23-án intézett császári rendelet is sejteni engedte, mert ebben ki volt ugyan mondva a bocsánat és a büntetés alóli felmentés mindazok politikai vétségeire nézve, kik az 1859-iki év kezdetétől fogva az olasz államokban előfordult politikai eseményekben közvetlenül részt vettek, de utána volt téve, hogy minden oly esetben, melynél, kétségesnek tekintethetik, vajjon tisztán katonai vétség forog-e fenn, vagy pedig olyan, mely e rendelet által engedélyezett amnestia alá esik, a kérdés eldöntése a hadsereg főparancsnokságának itéletére bizatik.
Ez természetesen illusoriussá tette az amnestiát a hazament legionáriusokra nézve, mert azt bizonyosnak lehetett tekinteni, hogy a magyar zászló alá szegődést, tehát az osztrák zászló elhagyását, a katonai főparancsnokság nem politikai, hanem tisztán katonai vétségnek fogja itélni.
Igen, de ez világos megszegése volt a Napoleon császár irányában elvállalt kötelezettségnek, mert Rechberg gróf külügyminiszter minden kivétel, minden megszoritás nélkül, irásban tett kötelező igéretet, hogy a magyar legió tagjai amnestiáltatnak és minden katonai szolgálat alul felmentetnek.
Csakugyan érkeztek is különböző kutfőkböl hirek, sőt panaszok is hozzánk, hogy a legió tisztjei közül egy sem érkezett haza; kényszerittettek magukat katonai hatóság előtt (a mint nevezni szokták) »purifikálni« s aztán már utközben besoroztattak, de más ezredekbe mint a melyekben előbb szolgáltak; a közlegények jórészt hazabocsáttattak, de nem elbocsátással, hanem csak »szabadsággal« s már november elején beparancsoltattak s besoroztattak. – Nemeskéri Kiss Miklós ezredes neje az időtájban látogatást tevén férje rokonainál Magyarországon, november 2-án saját szemeivel látott vagy 50 legionariust Dunaföldváron öszszepontositva, kiket onnan az eszéki várba vittek, – Miszlán pedig (Tolna megyében) többen legionariusaink közül egyenesen azon kéréssel járultak hozzá, adná tudtunkra nekem, s férjének, kinek dandárjában szolgáltak, hogy a »német« őket besorozza s pajtásaik közül többeket haza sem eresztettek.
Ez a legelső megbizható adat levén, melyre biztosan hivatkozhattam, – én kötelességemnek tartottam a tényeket Napoleon császárnak tudomására juttatni. Ezt Pietri utján tettem.
Válaszul azt kaptam, hogy Austria e szószegése a császárt nagyon kellemetlenül lepte meg s minthogy legionariusainkban minden katonai szolgálat alól felmentése világosan kötelezve volt, a császár meghagyta külügyminiszterének, hogy e kötelezettség szoros teljesitését komolyan reclamálja.
Pár hét vártával kérdést tettem, hogy mit felelt Austria? Válaszul azt kaptam, hogy még nem felelt, sőt tudósitóm bizalmasan azt is megsugta, hogy az bizonyos, miként a császár kiadta a rendeletet, de vajjon az végrehajtatott-e? – arról nem igen lehetne jót állani, mert azon időben a császár és Austria közt »egy bizonyos Monsieur Walewski« állott, a ki nem épen szeretett szemrehányásokat tenni Austriának. Aztán egy ideig nem volt külügyminiszter, mig Thouvenel ur Konstantinápolyból megérkezett. Tudósitóm hajlandó volt hinni, hogy Thouvenel ur lesz az első, kinek azon előny jut (aura le premier l’avantage), hogy hazámfiait védelmezze s számukra az adott szó tiszteletbentartását reclamálja; külömben azt tanácsolta, hogy igyekezzem concrét esetekről szerezni tudomást, állittassam az adatokat hiteles alakba s juttassam kezéhez; ha más eredménye nem lenne is, legalább »rossz vért csinál« s »üdvös bonyodalmakra« (ŕ des brouilles salutaires) nyujtand anyagot, azt nem is emlitve, hogy ily megcsalatások csak növelhetik a császár érdeklődését ügyünk iránt s közlésük őt csak lekötelezheti irántam.
A tanács jó volt, de ily adatokra nem volt könnyü szert tenni. Hónapokba került. Végre mégis Hetényi István, gyöngyösi fi, előbb őrmester a Wasa-gyalogezredben, utóbb hadnagy az 59-iki magyar legió első dandárjában, kinek sikerült a reá mért szenvedések alól életveszélylyel Olaszországba menekülni, 1860. junius 8-án Massa (di Carrara) városában egy hites jegyző s több tana előtt kihallgattátván, a következő tényekről tett esküvel megerősitett vallomást:
»Ő a feloszlatott legió azon tagjai közé tartozott, kik a francziák császárja által tudtukra adott amnestiába s katonai szolgálattól való mentességbe bizva, magukat a hazamenetelre határozták.«
»1859. szept. 4-én Peschierából Veronába kisértettek, ott tömlöczre vetettek s nyolcz napig fogva tartattak, miközben az őket »magyar kutyák«-nak szidalmazó német tisztek által annyira bántalmaztattak, hogy életüket sem vélték biztonságban.«
»Szept. 13-án Vetzlar tábornok elé vezettettek, ki előbb tanu (Hetényi) ezredjének ezredesé volt. Ez őket leirhatlan dühöngéssel támadta meg. Fenyegetések közt vetette szemükre, hogy nem méltók az osztrák birodalomhoz tartozni, mert mig 1848–49-ben mint oroszlánok küzdöttek Austria ellen, addig 1859-ben ágyulövésekkel kellett őket a francziák s olaszok ellen mozgásba hozni. Kegyetlen megtorlásokkal fenyegetőzött, elvétette minden pénzüket s ujra tömlöczbe vettette.«
»Szept. 16-án Markó, Shéda, Kertész, Kiss, Molnár főhadnagyok, Váczi, Horváth és tanu (Hetényi) hadnagyok, Raksza őrmester, a zászlótartó s még egy tiszttársuk, kiknek neveire nem emlékszik, egy osztrák kapitány elé vitettek, ki reájuk osztrák közkatonai egyenruhát adatott. (Komjáthy alhadnagy a közlegények soraiba vonult, hol őt el nem árulták.) A mondott tizenegy tiszt és altiszt, töltött fegyverek közt, egy fél órai távolban fekvő kis erődbe kisértettek, ott elzárattak s 24 napon át fogva tartattak, minden perczben halálukat várva, minthogy Vetzlár tábornok őket oly fenyegetésekkel halmozta el, hogy minden reményüket elvesztették. Huszonnégy nap mulva Velenczébe kisértettek, onnan egy kemény tömlöczben töltött rettenetes éj után Triesztbe hurczoltattak, ott okt. 14-ig ismét fogva őriztettek s akkor tudtukra adatott, hogy közlegényekül német, lengyel és cseh ezredekbe soroztattak be. Tanu (Hetényi) társaitól elválasztva, a 40. számu Rosbach gyalogezredbe lett közlegényül besorozva s az amnestiára s katonai szolgálattól való mentesség igézetére hivatkozó tiltakozása miatt lealázó büntetésnek vettetett alá. Négy havi szolgálat után századjával Polába tétetett át, hol nem birván tovabb kiállani a rossz bánásmódot, melylyel tisztjei elhalmozták, elhatározta magát, a gyülölt zászló alól a menekülést életveszélylyel is megkisérteni. April 2-án tizennégy társával (három magyar s tizenegy olasz) egy kis »lélekvesztő« csónakon tengerre szállt s másnap ezer veszély után Porto Corsini-ban kötött ki, onnan társaival Ravennába ment, hol a lakosság által örömkiáltásokkal fogadtattak.«
Kanyuk János nagyváradi fi, őrmester a piemonti pótseregnél, Massában szintugy hit alatt tanuskodott, miként jan. 16-ikáig a Don Miguel-féle osztrák ezredben szolgálván, teljes bizonyossággal tudja, hogy Kertész János és Weiss Auguszt, volt legióbeli hadnagyok, tiltakozásuk daczára, 1859. októberben ezredparancsnoki napiparancs által ugyanazon ezredbe közlegényekül besoroztattak.
E tanuvállomások kiegészitéséül megjegyzendő, hogy Hetényi István, természetes szégyenérzettől indittatva, a hatóság előtt tett vallomásában csak »lealázó büntetés«-ről, »rossz bánásmód«-ról szólott, de azt nem mondta meg, hogy az miből állott. Hatvan botot vertek reá!! s ő nem maga volt legiónk tisztjei közt, a kit ily embertelenül megkinoztak.
Igy váltotta be Austria irásban adott igéretét; igy teljesitette a kötelezettséget, melyet a francziák császárja iránt elvállalt, ki megállva győzelmei közepén, őt megmentette.
Különös párhuzamokra nyujt anyagot a történelem. A török sohasem szegte meg adott szavát, soha! Austria, mindig! Ugy egyesek, mint nemzetek s külhatalmak irányában mindig! De azért a török »hitetlen«, kit, mint kopó-falka a sebzett vadat, egész Európa űzőbe vett, emez kegyes, istenfélő, keresztény hatalom!!!…
A fentebbi tanuvallomások – a hatvan bottal egyetemben – kellőleg hitelesitve oly adatot képeztek, hogy czélszerünek találtam azokat egyenesen Napoleon császárnak elébe terjeszteni.
Tettem azt Svájczba menet, Párison keresztülutazva, itt következő levelemmel:
»Sire,
Mielőtt a volt magyar legió feloszlattatott volna, a szárd kormány közlött vala velünk egy távsürgönyt, melyet felséged Sardinia királyához eme szavakban intézett:
»Gróf Rechberg megigérte irásban, hogy az idegen (magyar) legió magyarjai amnestiáltatnak s minden katonai szolgálat alól felmentetnek.«
A hiteles okmányok, melyeket, szabadságot veszek magamnak, idecsatolva bemutatni, bizonyságot tesznek, hogy miként teljesitette Austria a kötelezettséget, melyet elvállalt.
I. Napoleon császár 1809-iki proclamatiója a magyarokhoz e szavakkal kezdődik:
»Austria császárja hűtlenül szerződéseihez s visszaélve a nagylelkűséggel, melyet iránta tanusitottam stb.«
A mint akkor volt, akként van ma is. Mást várni nem is lehetett. Nem is Austria igéreteiben biztunk mi, hanem biztunk felséged jóakaratában s igazságában. E nélkül én tanácsoltam volna honfitársaimnak, hogy fogadják el az ajánlatokat, melyek a közép-olaszországi államok részéről tétettek. S ha arra határoztam őket, hogy hazájukba visszatérjenek, tettem azt a franczia politika érdekei iránti deferentiából s tettem azért, mert biztam hatalmas pártfogásában.
Kötelességem volt, sire, Austria hűtelen magaviseletét önnek tudomására hozni s felséged magas belátásától s igazság-érzetétől várom orvoslatát az ünnepélyesen kötelezett jóhiszeműség e megsértésének, melynek elviselhetlen sulya boszuteljesen nehezedik azon vitézek vállaira, kiket felséged paizsa alatt szegény hazám szabaditóiként reméltem visszavezetni házi tüzhelyeikhez.
Van szerencsém stb.
Páris, julius 21. 1860.
(Aláirva)
Kossuth.«
E levelemnek rendeltetése helyére juttatásával az igazgatóság párisi képviselője: Nemeskéri Kiss Miklós ezredes volt megbizva. Tőle a következő jelentést vettem:
»Páris, julius 31. 1860.
A herczeg addig is, mig személyesen fog e napokban kormányzó urnak irni, azt izeni, hogy átküldé illő levél kiséretében kormányzó ur iratát legionariusainkra nézve a császárnak, ki másnap igy szólt hozzá:
»Vettem Kossuth reclamatióját a magyarok iránt. Semmit sem fogok elmulasztani, hogy az osztrák császárt helyrehozásra (ŕ une réparation) rábirjam; de ha ez nem sikerül, mást nem tehetek, mint hogy Austria rosszhiszemüségét jegyzékbe tegyem (constater ŕ l’occasion le mauvais vouloir de l’Autriche), mert őszintén szólva: emberileg nem követelhető, hogy én csakis ezen egy ok miatt háborut inditsak. Irhatsz magad Kossuth-nak s megmondhatod neki, hogy én most is oly rokonszenvvel viseltetem személye s ügye iránt, mint a multban, s hogy reám minden körülmények közt számithat.«
A herczeg mindig szives és nyájas, de nagyon bus és levert! nem sokat lehet belőle kivenni. Azt mondá többek közt: »Kossuth nekem nagyon levertnek látszik. Nincs igaza, mert Magyarország dolgai jobb karban vannak, mint gondolja.«
Mindez persze nem sokat bizonyit. – – – – – – – –
(Aláirva)
Kiss Miklós.«
A herczeg csakugyan mindjárt másnap a következő levéllel felelt:
»Palais Royal 1. Aout 1860.
Mon cher monsieur Kossuth,
Átadtam a császárnak, önnek az olaszhoni magyar legió iránti reclamatiók tárgyában hozzáintézett levelét.
Unokatestvérem mély megilletődéssel vette az értesitést. Haladék nélkül iratni fog az osztrák kormánynak, hogy adott igéretére figyelmeztesse, – de a császár nem csinál magának illusiókat az elérendő eredmény felől.
Ő felsége kötelességemmé tette, hogy nevében önnek válaszoljak »en ajoutant beaucoup de paroles trčs aimables pour vous personnellement.«
Ha az én egyéni nézetemet ismerni kivánja: én azt látnám jónak, hogy irjon ön igen kereken egy jegyzéket s tegye közzé az adatokkal s bizonyitványokkal egyetemben. Szükséges, hogy az európai közvélemény ismerje Austria ez ujabb szószegését (manque do foi) s szokja meg ez utálatos kormányt (cet affreux gouvernement) olyannak látni, mint a minő valósággal. Hasznos lenne ez különösen Angliában, hol önnek annyi személyes barátja van.
Ha ön a közzététel előtt nekem e jegyzéket elküldi, megmondom önnek felőle nézetemet.
E levelemet Kiss ezredesnek adom át, ki magára vallalta azt önnek kezéhez juttatni.
Megragadom az alkalmat önnek mon cher Monsieur Kossuth, élénk rokonszenvem s magas nagyrabecsülésem biztositását megujitani.
Votre affectionné
Napoléon.
(Jérôme.)«
(Jérôme.)«
Ha pár hónapnyi távollétem nem akadályozott volna is, hogy Napoleon herczeg felhivásának nyomban eleget tegyek, némi várakozást javasolt azon körülmény, hogy Garibaldi dél-olaszországi hadjáratának csodával határos fejleményei s a pápai tartományoknak (Umbrianak s a Markáknak) szárd seregek által történt elfogása (mit a nápolyi forradalom politikai kénytelenséggé tett) annyira lekötötték mind az európai közvélemény, mint a diplomatiai körök figyelmét, miszerint bizonyosnak lehetett tekinteni, hogy e nagy politikai eseményekkel kapcsolatos preoccupatiók közt a magyar leginariusoknak elkövetett brutalis szószegés szőnyegre-hozása jóformán észrevétlenül hagzanék el.
Hozzájárult ehhez, hogy Piemont fokozatos előhaladása Olaszország egysége felé, mi a zürichi békekötés egyezményeit illusoriusokká tette, bizonyos feszültséget idézett elő a francia kormánynál Turin iránt s közeledést Austria iránt, – a minek sulyát még ezen alárendelt fontosságu ügyben is annyira tapasztaltuk, miszerint 1860. szeptember hóban tuttomra adaték, hogy Napoleon császár nem látja időszerünek a legionariusok ügyét Bécsben tovább feszegetni.
Várnom kellett tehát, mig a hangulat Párisban Austria iránt némileg változik. Ezt, pillanatnyilag legalább, meghozta a varsói conferentia, melyet Austria azon szándokkal idézett elő, hogy az olaszországi forradalom ellenében a »szent szövetség« helyreállitását megkisérlendi.
Felhasználtam ez alkalmat, a Napoleon herczeg álltal javasolt jegyzéket neki november 1-jén egy levél kiséretében megküldeni, melyben előadván a késleltetés okát, csupán a következő megjegyzésekre szoritkoztam:
»Most, hogy Austria szokásos csalfaságaihoz visszatér, alkalmasnak látnám a perczet a fenséged által javasolt jegyzéket közrebocsátani.«
»Van tehát szerencsém azt idemellékelve fenséged itélete alá bocsátani s az iránt rendeleteit kikérni.«
»Nem tagadhatom, hogy fájdalmasan esett értenem, miként a császár elhatározta ez ügyben reclamatioit az osztrák kormánynál nem folytatni, minthogy azoktól eredményt nem vár.«
»A hajdani Róma sohasem türt el semmi szószegést, bármi csekély volt legyen az ügy, bármi hatalmas a szószegő. S a történelem azt tanitja, hogy Róma nagyságának titka e politikában fedezhető fel.«
»Azonban meglehet, szerény helyzetemben én nem vagyok képes oly magas állások exigentiáit megérteni, mint a minőt a császár elfoglal. Akármint legyen is ez, én megszoktam a discrétio kötelességeit félre nem ismerni, bármi hátrányosak legyenek személyemre nézve annak következményei.«
»Alkalmatlan lenni tehát nem akarok, még akkor sem, midőn ötezer hazámfia szenved egy szerződés megtörése által, mely szerződésben nem azért biztak, mivel teljesitését Austria megigérte, hanem azért, mert az igéret a francziák hatalmas császárjának tétetett.«
»Én tehát azon nyilatkozattal mondok e szomoru ügynek isten hozzád-ot, hogy még az iderekesztett egyszerü elbeszélés közzétételével is kész vagyok felhagyni, ha a császárnak az ellen kifogása vall.«
(A levél többi része a magasabb politika körére vonatkozik s más helyen fog előfordulni.)
* * *
A levelemhez mellékelt jegyzék e czimet viselte:
»Austria szószegése az 1859-iki magyar legionariusok irányában.«
Jeligéül I. Napoleon 1809-iki proclamatiojának azon szavai idézvék, melyekre a császárhoz julius 21-én irott levelemben is hivatkoztam.
A szöveg (kihagyva azon részeit, melyek mán fentebb előfordulnak) itt következik:
»Most, midőn Austria részéről ujra kisérlet tétetik a népeket megcsalni s a közvéleményt tévutra vezetni,* nem lesz érdektelen egy okmányt a közel időkből megismertetni, miszerint lássa a közönség: mennyi hitelt lehet adni Austria nem is egyszerü igéreteinek, hanem ünnepélyesen kötelezett fogadásainak.«
Október 20-án lett ama bizonyos »szembe-porszórás« legmagasabban octroyálva, melyet Benedek taborszernagy, ideiglenes országkormányzó főparancsnok e szavakkal hozott »Magyarország népeinek« tudomására:
»Az ország óhajtásai teljesedve vannak. Ő cs. kir. apostoli felsége az ország törvényes alkotmányos szerkezeteinek visszaállitását legkegyelmesebben megparancsolni méltóztatott.«
Persze az akkori Benedekek szótárában az október 20-ikai diploma ép ugy, mint a későbbi Benedekek szótárában közösügyes delegátió és birodalmi közös miniszterium »az ország törvényes alkotmányos szerkezetének visszaállitása« és »az ország óhajtása teljesedve van.« Akkor is, azután is, mindig is. Természetesen!
(Itt röviden el van mondva, hogy miként keletkezett az 1859-iki olasz háboru alatt a magyar legió, hogy a villafrancai béke napján már ötezer főre ment, s hogy a francziák császárja élénken érdeklődvén a vitézek sorsa iránt, el nem felejtette számukra a teljes amnestiát már a béke-előzményekben kikötni.)
»Másrészt Toscana ideiglenes kormánya ajánlatot tett őket szolgálatba venni.«
»A legió főnökei, bármennyire sajnálták is a villafrancai váratlan csapást, nem akarták mellőzni a császár iránt tartozott tekintetet. Tartózkodtak, tehát a toscanai ajánlat elfogadását a legionáriusoknak tanácsolni, annyival inkább, minthogy okuk volt attól félni, hogy idegen fegyveres erőnek alkalmazása, a dolgok akkori állásában, Toscanát a Közép-Olaszország többi tartományait komoly politikai bajokba keverheti.«
»Másrészről azonban, régóta ismervén az osztrák igéretek értékét s tekintetbe vevén a borzalom kiáltását is, mely a legió soraiból annak már csak gondolatára is felhangzott, hogy kényszeritve lehetnének a gyülölt osztrák zászló alá visszatérni, – a legió főnökeinek kötelessége volt kijelenteni, hogy a legionáriusok nem fognak hazamenni, hacsak Austria magát a francziák császárja iránt le nem kötelezi, hogy a hazamenendő magyar legionáriusok nemcsak teljesen amnestiáltatnak, hanem minden katonai szolgálattól az osztrák zászló alatt, fel is mentetnek.«
»A francziák császárja e feltételek teljesitését magának irásban megigértette.«
(Idézve van Napoleon császár sürgönye Victor Emámuel királyhoz.)
»E tények a felől nyujtván biztonságot, hogy többé nem valami kétértelmü igéret forog fenn Austria részéről, a minek hitelt senki sem adott volna, hanem egy ünnepélyes kötelezettség, mely a francziák császárja kezességének pecsétjét viseli, a ki (nem lehetett felőle kételkedni) tudni fogja a kötelezettséget tiszteletben tartani, – a legió feloszlatása foganatba vétetett s a legionáriusok kellő bizonyitványokkal ellátva, utnak indittattak haza felé.«
»Már most lássuk, miként váltotta be szavát Austria, miként teljesitette kötelességeit?«
(Itt egész terjedelmében közöltetik a Hetényi és Kanyuk vallomásairól hiteles alakban kiállitott oklevél.)
»Hozzáteszszük ehhez, hogy a légió főnökei világosan figyelmeztették Napoleon császárt, miként a katonai szolgálattól való mentesités kikötésére annálinkább szükség van, minthogy e nélkül maga az amnestia is illusóriussá válik. Az osztrák császári tisztek utasitva lesznek ürügyet keresni s insubordinatió czimen ürügyet könnyen találandnak is a katonai szolgálatba visszakényszeritett legionáriusokkal, hazafiságuk miatt, a boszu sulyát keservesen megéreztetni.«
»S ez valósággal meg is történt.« (Megemlittetik a hatvan bot.)
»A szerződések megszegése ekként világosan meg levén állapitva, a közérzület nyugtalanul várja, hogy mikép veendi Napoleon, császár a boszu indulatának ünnepélyesen elvállalt kötelezettségek ellenére történt e dühöngését oly ötezer ember ellen, kik hittek az igéreteknek, mert a francziák császárjának tétettek, ki azokat elfogadta s elegendőknek itélte.«
Ilyen volt a Napoleon herczeghez beküldött jegyzék.
A herczeg következő levéllel felelt:
»Palais Royal, novembre 1860.
Mon cher monsieur Kossuth,
Szólottam a császárral az ön levele s a hozzámellékelt jegyzék felől. Unokatestvérem mindig nagy rokonszenvvel kiséri, ön hazájának szerencsétlenségeit s nagyon meg volt illetődve az osztrák kormány szószegésének fájdalmas részletei felett. Ujólag parancsot ad külügyminiszterének, hogy erélyesen emlékezetébe hozza az osztrák kormánynak az adott szót. De hiában ámitanánk magunkat az eredmény reményével. Austria tagadni fogja az értesitések hitelességét s reclamatióinknak nem nagy sikere lesz. Ön érteni fogja, hogy a francziák császárja nem egészen kényelmes helyzetben van (n’est pas tout ŕ fait ŕ son aise) arra, hogy a villafrancai kötés végrehajtását követelje, azt nem is emlitve, hogy mindig nehéz dolog oly igéretek végrehajtását ellenőrizni melyeket egy uralkodó saját alattvalóira vonatkozólag teszen. Ön sokkal jobban érti e dolgokat, mintsem hogy az okoskodás fonalát tovább fűznöm kellene.
A fontosság abban van, hogy Francziaország Austria szószegését constatálja s azt jegyzékbe vegye (qu’elle en prenne acte). A jövendő fogja elhatározni, hogy mit kellene tennie. A viszonyos gyanakodás helyzetében, melyben most Európa van, állást kell foglalni (il faut prendre ses positions) s világosan bebizonyitani, hogy a jog mellettünk van.
Gondolom, semmi sem ellenzi (il n’y a pas d’inconvénient), hogy a legiót illető jegyzők angol lapokban közzététessék, csupán azon néhány szót kellene kihagyni, melyek tulságosan éles szemrehányásnak (reproche trop vif) látszhatnának Napoleon császárt illetőleg. Hadd szóljanak a tények, eléggé ékesszólók. S azzal végezni, miként Magyarország azon nem kételkedik, hogy Francziaország ujolag is lépéseket teend Austriát határozott igéreteire figyelmeztetni, miként már is tette. Insistáljon ön annak, hogy az osztrák mindig megszegi igéreteit. – – –
(A levélnek Magyarország magatartására s a jövő eshetőségeire vonatkozó többi tartalma más helyen fog előfordulni.)
Fogadja stb.
(Aláirva)
Napoléon (Jérôme).«
Utasitottam annak folytán nemeskéri Kiss Miklós ezredest, kérje fel a herczeget, jelölné ki, rnelyek azon szavak, melyeket reproche trop vif-nak gondol, mert én nem tudom eltalálni, s minthogy csak angol lapokat emlit levelében, kérdje meg, vall-e kifogás az ellen, hogy a jegyzék franczia lapokban is közzététessék?
Kiss ezredes tudtomra adta, hogy a herczeg nem tudta kijelölni a szemrehányásnak vélt szavakat, csak annyit mondott, hogy reá afféle hatást tett a jegyzék olvasása; külömben azt üzeni, hogy csak jelenjék meg ugy, a mint van, hanem azt örömmel venné, ha a császárra nézve valami kedvezőt akarnék beletenni, például ilyes valamit:
»Ép ugy, mint meggyőződtünk 1859-ben a császár rokonszenve felől a magyar ügy iránt s annak bizonyitványait is vettük, – szintazonképen nem kételkedünk, hogy a császár alkalmilag jövendőben sem fogja megvonni rokonszenvét, melyet a magyar nemzetnek sikerült nála felkölteni.«
»Il faut le compromettre un peu, – folytatá a herczeg – tout en le flattant.«
Az ellen, hogy a jegyzék franczia lapokban is közöltessék, nemcsak nem volt kifogás, de sőt a herczeg ajánlkozott, hogy a felvétel kieszközlését magára vállalja, mire azonban nem volt szükségünk, azt a magunk emberségéből is megtehettük. A jegyzék utolsó kikezdésének aláhuzott sorait, a herczeg kivánságához képest, oda módositottam, hogy a császár nagy megilletődéssel értesült a szószegés fájdalmas (affligeants) részletei felől; okunk van hinni, hogy erélyesen folytatni fogja a már is tett reclamatiókat; ismerve Austria öröklött jellemét, nem kecsegtetjük magunkat közvetlen eredmény reményeivel, de fontosnak tartjuk, hogy Francziaország constatálja Austria ez ujabb szószegését s azt a leszámolás napjára jegyzékbe veszi. Berekesztésül szórul-szóra beigtattam azon »kedvező« szavakat, melyeket a herczeg azzal indokolt, hogy jó lesz a császárt »kissé compromittálni«.
Angol és franczia lapok készséggel adtak helyet a jegyzéknek s közlését éles megjegyzésekkel kisérték. A dolog megilletődést okozott a közvéleményben s nincs tudomásom a felől, hogy az adatok hitelessége kétségbe vonatott volna. Eredménye természetesen nem volt. A császári kormány leszámolási adatul jegyzékbe vette a szószegést, de a történelem logicája a császár villafrancai hibáját is jegyzékbe vette és megtorolta Sedannál. »Ilyen ok: ilyen okozat«, ez a világrend törvénye. A történelem nagy vágásokban mozog.
Mi megtettük, a mit teheténk szenvedő honfitársaink oltalmára. A siker tőlünk függött.
Kötelességünket teljesitettük.
