EGY SZLÁV TUDÓS VÉLEMÉNYE A PANSLAVISMUSRÓL.
EGY SZLÁV TUDÓS VÉLEMÉNYE A PANSLAVISMUSRÓL.
Nemzeteknek szintugy, mint egyeseknek életében megvan minden kornak a maga sajátsága, s minden korban van valami tisztán álló, vagy még homályborította czél melly felé a nemzeti élet fejlődése gravitál.
A kor, mellyben mi élünk, ugy látszik, hogy Europa legtöbb népénél, kisebb vagy nagyobb mértékben, a népjogokért s nemzetiségi önállásért küzdésnek ideje.
A szláv eredetű népek roppant tömegében, már több évvel ez előtt megkezdődék a nemzeti eszmélet s fejlődés lassú processusa. Hazánkban pedig, midőn minden, ki száját felnyitni képes, jogokért kiált, a szláv népek nemzetiségi mozgalmai mindinkább europai fontosságuakká lőnek; s valljon e mozgalmak kiket érdekelnek közelebbről, mint minket magyarokat?
Ezért hát nem leend épen érdektelen egy szláv tudósnak, Kaulfussnak, a panslavismusróli véleményét mutatványul és tájékoztatásul előadni, azon munkája után, mellynek czime:”Sie Slaven in de ältesten Zeiten bis Samo. Berlin. 1842.
„Ki a szellemi érettségnek bizonyos fokára még el nem jutott, annak élete vagy a vak történet önkényének, vagy azok részakaratu számításainak van kitéve, kik az ő gyengeségét önző czéllal használni szeretik, s csak több oldalú kiképzettség elérése után lehet fellépnie ugy, mint saját jellemű s önálló egyéniség. Ekkor már nem azok, kikhez eddigelé kapcsolva volt, s nem is a régi szokások jegyzik ki előtte az útat, mellyen járnia kell, hanem szabad elhatárzása”.
„Ezen igazság, miként egyesek, ugy nemzetek életére nézve is rendületeln bizonysággal bír. – Mennél szellemdúsabb valamelyik nép, annál inkább látható a saját és határozott jellem, életének megnyilvánulásában. Már nem függ többé egyedül az éghajlattól, általában lakföldének természeti sajátosságaitól, nem játék tárgya többé a szomszéd népek; hanem az önszabadság teremt neki egy kijegyzett helyet a világtörténetek mezején. Igy nyer a nép historiai jelentőséget, hasonlóvá lévé egy palasticai képhez, melyek vonásain sajátságos szép és mély gondolatok türköződnek”:
„A szlávokat jelenleg épen nem nézhetjük ugy, mint világtörténeti jelentőségű népet; mert Oroszországot e részben lehetetlen ily tekintenünk, mint a szlávság képviselőjét, minthogy egy mechanicus állodalom s egy organicus népélet közt olly nagy ellentét van, mit a hégeli dialectica sem lenne képes kiegyenlíteni. Fájdalommal ismerik el as szlávok e helyzetöket, a mint ez a szerbek, lengyelek és litvánok népdalaiból s a legnagyobb slávisták irataiból nyilvánvaló”.
„A balsors ápolója a szellemnek, s közös szenvedések egyre közelebb hozzák a szíveket. Igy nyujtanak jobbot egymásnak az előbb ellenséges szláv néptestvérek; igy képződik mindinkább a panslavizsmus eszméje, mellyet Oroszország örömest táplál, hogy a hegemoniát kezébe ragadván, nyugot felé tehessen előlépéseket”.
’Ámde sok évtizednek, vagy évszázadnak is kell még addig elmulni, míg a szláv népek egyetemes életéről helyesen és méltán csak szót is emelhetnénk. Mert eltekintve a szláv népek historiai s geographiai viszonyainak olly nagy különbözésén, lényeges válaszfalat látunk a közöttök divatozó négyféle alphabetumban is, a cyrill-, a glagolit–, a latin– és gótfélében’.
„Másik választófal közöttök a vallások különbözése. A görög catholicus, római catholicus, protestens és magomedán vallások olly feszült és ellenséges viszonyokat szűlnek a szlávok közt, milylyet egy népnél sem Európában. Az ábrándozó és képmutató orosz pópa, a fanatismust – mit olly gyakran cseréltek már fel a patriotismussal – annyira táplálja híveiben, hogy azokban a vallási és politicai orthodoxia szinte egygyé lesz. A mahomedán bosznyák kevélyen tekint le a keresztyén szlávra, a s közönséges lengyel catholicus, protestáns polgártársát annyira utálja, hogy azt nemztőből valónak nem is tartja”.
„Bár elismerjük is azonban egy felől a nehézségeket, melylyekkel a pansslavismus eszméjének meg kell küzdeni, míg a neki megfelelő test kiképződik: de másfelől a németektől jogtalanságúl veszszük, hogy ők a szlávokat e részben annyira szeretik gúnyolni. Mindenesetre bohóság volna, ha a slavismus illetéktelen határukig terjeszkedni. E részben is, miként általában minden nyelvi nemzetiségi viszonyok, bármelly statusban a majoritásnak kell eldöntő erővel birni, még pedig a szellemileg túlsúlylyal bíró majoritásnak”.
„A szlávok igyekezzenek a korszellemet elérni, s azzal folyvást haladván, a nyugoti népek miveltségéhez assimilálódni, hogy az angolok, francziák és németek európai vagy talán világszerü hatással bíró triarchiájába, majd egykor méltó tagúl ők is felvétethesessenek”.
Igy itélt Kaulfuss a panslavismusról még 1842-ben.
Ajánljuk az ő elveit szláv atyánkfiainak figyelmébe, kik honunkban és honunk körül, nemzetiségi önállóságukat a nyers erőszak s fegyver erejével, a magyar faj elnyomásával vagy épen kiirtásával akarják kivini.
Mi magyarok, kiknek azon szerencsét adá a népek istene, hogy mieink még a messze keletről hozott alkotmánynyal s nemzeti önállással léptek e haza földére, megtanúltuk e nemzeti kincseinket becsülni, s miként a mult nehéz századok folytán nem mulasztók el soha azoknak védelmeért életre halálra küzdeni: ugy most és bármikor nem késünk megmártani fegyverünket azok vérében, kik barbár őrültséggel támadják meg nemzeti önállóságunkat, melly a mult idők historiai dicsőségén s a legszorosabb igazság basisán nyugoszik.
Révész Imre
