A kétfejű Kertyi Pál
A kétfejű Kertyi Pál
Kertyi Pál szilenciumos ügyvéd és telektulajdonos volt abban a városkában, ahol gyerekeskedtem. Mosolygó, tiszta utcájú, piros háztetejű városka volt, ahol a torony is olyan ragyogva, üdén állott zöld fejével a piac közepén, mintha naponkint frissen megmosdatták volna. Az öreg polgármester későn járt a hivatalába, korán a városi sörházba, de útközben a sétapálcájával eltisztított a járdáról minden rögöt, hulladékot. Néha még az utca túlsó oldalára is átballagott, ha valamely alkalmatlan papirosfoszlányt látott meg, melyet a bogarász diadalmával döfött keresztül hegyes sétapálcával. A legszebb boltja a trafikosnak volt a piacon. A boltajtóban pipázó török piros nadrágja messzire fénylett, a füstkarikák bodrosan szálldostak fölfelé, és odalenn a trafikban a szőke és kövérkés, szűk ruhás Fánni kisasszony pihegve ült a szivarosdobozok között, mialatt a városi urak elmondták körülötte bókjaikat, amelyeket direkt az ő részére gondoltak ki a hivatalban. A bárányfehér hajú Horovicz orvos eleget csóválgatta a fejét: „urak, megárt Fánnikának ez a sok fűszer, csemege…” Hiába volt minden, maga a sánta és tíz éve haldokló városi pénztáros, Fulka bácsi is fölkelt ágyából, ha valami pajkosság jutott eszébe, hogy Fánnikának elmondhassa. A városi tanácsülések alatt a szenátor urak mindenféle bolondságokat rajzolgattak meg írogattak az előttük heverő papírlapokra, amely papírlapokat összehajtogatva, nyomban Fánnikához küldték a piros mentéjű hajdúval. A legfontosabb ülések alatt is megjelent a hajdú a városháza alatti trafikosboltban, hogy nagy sarkantyúpengéssel átalnyújtson Fánnikának tréfás levélkéket. Sőt egyszer – éppen a városi árva lányok ruházkodásáról folyt a tanácskozás – Fánnikat hívatták föl szakértőnek a tanácsülésbe. A szőke, molett, de amellett férfias kisasszony gondolkozás nélkül a fejébe nyomta zöld vadászkalapját, és a trafikot az éppen ott udvarolgató fiatal káplán úrra bízva, nyomban megjelent a tanácskozóteremben,332 amelynek faláról parókás polgárnagyok és keskeny vállú, hegyes orrú főnótáriusok nézegettek alá…
Csupán Kertyi Pál szilenciumos ügyvéd és telektulajdonos nem tette be lábát soha a Fánnika trafikosboltjába, amelynek ajtajában olyan hívogatólag fújta a füstöt a piros nadrágos török. Kertyi Pál, a város végén, a szőlők felé, ahol egy régi borházban lakott már réges-régen, ellenlábasa volt a népszerű Fánnikának. Kertyi Pál ugyanis csaknem huszonöt esztendeig volt a városka legokosabb embere. Amint a történelem minden kétségen kívül megállapítja, hogy Hunyadi János vitéz ember volt, vagy Verbőczy nagy jogász volt, olyanformán kétségtelen volt az, hogy Kertyi Pál a legokosabb ember nemcsak a városkában, hanem mindazon országrészben, ahol a futóhomok lakik. Volt talán százötven kiló a fiskális úr, de legalább ötven kiló jutott ebből a fejére. A kalapot külön csinálta a részére Bajusz János kalapos, és a szép Bajuszné, Kőrös Juliánna, éppen a nagy kalapok miatt válott el az urától. Kertyi uram megnyerte a válópört, mert hiszen minden pört megnyert, de Bajusz uram sem csinált neki több kalapot. Azóta csak a feje búbján hordott kis gombákat, tepsiket vagy fazekakat a fiskális úr, amely dolgok más ember fején nagyon nagy kalapnak számítottak volna.
Az elválasztott Bajuszné, illetőleg a nevetségesen kis kalapok kezdték megdönteni legelőször a hitet Kertyi uram bölcsességében. „Hm – mondogatták az emberek – hogyan teheti magát komikussá egy okos ember az efféle gigerlikalapban, amely legföljebb a segédjegyzőnek illene?” Így szóltak, amikor Kertyi Pál végigballagott az utcákon, mint egy megrakott kocsi, amelyet nagy erőlködéssel tologatnak hátulról láthatatlan kezek. A legokosabb ember lassan észreveszegette az emberek furcsa pillantásait, és elmaradozott a patikából, ahol délelőttönként a várost és a környéket tanáccsal, bölcsességgel látta el. A városi urak mintha csak az ő elmaradására vártak volna, egy-két nap múlva (lehet, hogy egy-két esztendőt jelent ez az idő, hisz vidéken oly lassan múlik az idő, és késve jár az óra) a nemrégiben megtelepedett Fánnika szivarosboltjában ütötték föl a tanyát. Délelőtt és délután odahozatták a sört, és a városka ügyeit intézték. Midőn pedig Kertyi Pál, leküzdve büszkeségét, egy délutánon elkésett tehervonat módjára bedöcögött a Fánnika trafikjába, az összegyülekezett urak megcsappant érdeklődéssel hallgatták bölcsességeit. Mintha a Kertyi Pál mondásai, megfellebbezhetetlen ítéletei, eredeti kiszólásai valahogyan elveszítették volna zamatukat, értéküket a napsugáros, virágbokrétás és színes skatulyákkal megrakott333 boltocskában. Mintha a Kertyi bölcsességeihez csupán az „Aranykígyó” patika hűvös, viaszos padlója, hideg márványasztala és fehér, rendben tartott edényei lettek volna szükségesek. A keserű patikapálinkát fölváltotta a vígan, szőke színekben habzó söröspohár, és a vörös képű, papucsban csoszogó vén gyógyszertárost a vidám, pattogó szavú, frissen vasalt szoknyában ropogva lépkedő Fánnika.
Kertyi Pál (csak pipázni szokott) nem találta megszokott karosszékét, sem pálinkáját, sem tekintélyét többé a jókedvű szivarosboltban. Mogorván elköszönt, és a mindent látó Fánnika megkérdezte a városi urakat:
– Ugyan ki volt ez a dupla fejű ember?
Az urak csodálkozva, aztán nevetve néztek össze.
– Ez volt a híres Kertyi fiskális – mondotta valaki.
– Nos, akkor már értem, hogy miért van két feje az ügyvéd úrnak – mondotta Fánnika, és gyönyörű sárga portorikókat bontott ki. – Az egyik fejében hordja a ravaszságot, a másikban az adósságait…
Könnyedén, jelentéktelenül hangzott el a szó a mindentudó Fánnika ajkáról, de ugyanilyen jelentéktelen a kis hógolyó is, amely elindul az Alpesekről, hogy a völgybe érve lavina módjára zuhanjon a falura. A Fánnika megjegyzése mintha egyszerre kinyitotta volna a városka csukott szemét. Figyelni kezdték a Kertyi Pál nagy fejét, és amit eddig senki észre nem vett, most nyomban mindenki meglátott, hogy Kertyi Pálnak valóban két feje van. Hátul, a feje búbján egy jókora daganat, mint egy gyermekfej, dudorodott, amelyet a Bajusz-féle kalapok elmúltával többé semmiféle kalap elfödni nem tudott. A kis hógolyó gurult, és a legenda, amely a kis városokban sörházak esti beszélgetéseikor, délelőtti piaci találkozásoknál, asszonyok uzsonnájánál alakul ki, a legenda a Kertyi Pál uram két fejéről csodálatos dolgokat állapított meg. Megállapították, hogy Kertyi Pál egyszerre kétféleképpen gondolkozik. Az egyik fejével úgy gondolkozik, mint egy jó, bölcs és derék emberhez méltó, a másikkal, a kisebbik fejével pedig mint egy ravasz, minden rosszaságra képes fiskális. Minden cselekedete attól függ, hogy melyik feje az erősebbik. Eddig a nagy feje győzedelmeskedett mindig, de vajon ki nem veszi észre, hogy az utóbbi időben (a Bajusz-féle kalapok elmúltával) a kisebbik, a gonoszabbik feje rohamosan megnövekedett? Ugyanekkor egy balul végzett ügyvédi teendő miatt egy esztendőre szilencium alá helyezték Kertyit. Az emberek szinte megrettenve súgtak össze a városkában. A kis, gonoszabbik fél íme legyőzte a nagyot.334 Az utcán ijedten fordultak meg a nagy fiskális háta mögött, és babonás szemmel figyelték a kis fej megnövekedését a gombakalap alatt.
Fánnika a trafikban gyakran hallotta az uraktól a híreket Kertyi Pálról. Mondták, hogy már a patikából is kimaradt, és egész nap sült tököt eszik a városvégi borházban. Mondták, hogy már emberek közé sem jár, ellenben csúfondáros szavakat kiált a járókelőknek Fánnikáról, a városházabeli szivarosnőről, a kerítésen át. Akik pedig látták a kisebbik fejét, azok azt mondják, hogy már csaknem akkorára nőtt meg az, mint a nagyobbik.
Fánnika a haragtól elpirosodva rendezgette szivarosskatulyáit.
– Meglássák, urak, hogy valami nagy baj lesz abból, ha a Kertyi Pál gonoszabbik feje túlnövi a rendes fejét – mondta Fánnika, és a keze ökölbe szorult.
Egy hónap múlt el vagy három esztendő? Ki tudná azt a kisvárosban? A fáma egyszerre újra nyelvére vette Kertyi Pált. Mondták, hogy ismét elfoglalta helyét a patikai karosszékben, és nyíltan kijelentette, hogy csupán azért tért vissza a város végi borházból, hogy a nőuralmat megtörje a városkában.
A feje, a kisebbik feje pedig akkorára nőtt, mint egy görögdinnye.
(Így éldegéltünk akkoriban, midőn a kisvárosban laktunk, a torony körül, amelyet láthatatlan kezek mindennap frissen megmosdattak.)
(1911)335
