Hogyan adják el a hazát?

Full text search

Hogyan adják el a hazát?
Budeusz János, a tanító, már a nyár elején elküldte a levelét az anyámnak. A levélben arról volt szó, hol fogok lakni egy esztendeig a nagy idegenben, ahová német szót megyek tanulni. Budeusz uram, a szepességi tanító, amolyan közvetítő volt az Alföld és a Szepesség között. Gyerekekkel kereskedett, és az ő üzletében sohasem volt rossz esztendő. Gyerek mindig termett bőven.
A levélben említés volt egy jegyzőről, a tanítóról, a szolgabíróról, mint olyanokról, ahol magyar gyereket szívesen fogadnak. Az anyám hosszasan tűnődve olvasgatta a levelet. Melyikhez adjon kosztba a három közül? A jegyzőnek kisasszonyleányai voltak. Itt finomságot tanulhatnék. A tanítónak diákfia van. Ezzel együtt serénykedhetnék az iskolában. A szolgabírónak nem volt semmije. A tűnődések közepette megérkezett a falujából Csáki Pál, anyai nagybátyám. A magyar ruhás, vasderes képű, öreg emberke haragosan förmedt az anyámra:
– Ugyan min gondolkozol annyit? A szolgabírónál fog lakni a fiú, punktum. Legalább megtanulja jó előre, hogy mi a teendője a szolgabírónak. Hisz úgyis szolgabírót akarunk belőle nevelni.
S egy napon csakugyan útra keltünk, én meg Csáki Pál, midőn a fecskék búcsúzni kezdtek volna az otthoni ereszektől.
A szolgabírót úgy hívták, hogy Flótás Pál.
– Jó ómen – mondta útközben anyai nagybátyám. – A Pálok és Péterek mind komoly emberek.
(Az öreg bizonyosan kivételnek tartotta magát. Mert hiszen csak akkor komolyodott meg először ezer ráncban megrajzolt arca, amikor az állát végre felkötötték.)
A poprádfelkai állomáson Budeusz tanító várt bennünket. A százgalléros köpönyege alatt már két-három vagy talán több apró fiúgyereket szorongatott. A két kezével a fiúk fejét fogta, mintha attól félt volna, hogy azok eliramodnak tőle.326
– Nekem még itt kell maradnom az állomáson – mentegetőzött Csáki uram előtt, miközben a nagy kabát alatt rejtőzködő gyerekek úgy megforgatták az öreget, mint valami régi kocsikereket a szél a kerékgyártó kapuja felett. – A délutáni vonat két fiúcskát hoz nekem Jászberényből. Meg kell várnom a fiúcskákat. Mert ugyan mit csinálnának nélkülem?
Elbúcsúztunk Budeusz uramtól. Én visszanéztem, és jólesett látnom, hogy a köpönyeg alatt ugyancsak forgatják az öreg tanítót.
Egy ferde képű, mosolygós szájú fuvarossal megalkudtunk. Ezen a vidéken egész napra vagy két napra szokás felfogadni a kocsit, azért az utas és a fuvaros alaposan megnézegetik egymást, mielőtt elindulnának a Kárpát néma erdőségeibe, néptelen fennsíkjára. Többszörös kézfogás fejezi be az alkut. A tenyerek nagyokat csattannak, és az utolsó tenyércsapásnál fuvarosunk jókedvűen felkiált:
– Klebák Janó a nevem. Ismer minden ember. Csak tessék kérdezősködni felőlem.
Alkonyatra hajlott az idő, amikor a kenetlen szekér (nagyon drága lehet errefelé a kocsikenőcs) begurult velünk egy tiszta, girbegurba városkába. A piacon szilvásszekerek táboroztak, a házak előtti kőpadon polgárok üldögéltek, és karjukat összefonva, a szilvásszekereket bámulták. (Legalább én akkoriban más látnivalóra nem emlékszem a városkában.) Körülbelül a bástyaszerű harangláb mellett haladtunk el – a harangok hárman voltak, mintha kíváncsian pillantottak volna kifelé a nyitott, nagy ablakokon a közelgő kisdiákra, aki majd egykor húzogatni fogja kötelüket –, amikor valaki hirtelen a lovak elé állott:
– Hop-hop. Megállani. Ki van a szekereden, Klebák János? – kérdezte egy öblös, de jókedvű hang a lovak füle mellől.
Klebák félig tréfásan, félig komolyan fordult hátra az ülésben:
– Pán szolgabíró áll a kocsi előtt.
Nagybátyám nyomban ledobta a válláról a cifraszűrt, amit utazás közben szeretett használni, és felemelkedett az ülésben.
– Csáki Pál vagyok – kiáltotta harsány hangon, mintha ő volna az egyetlen Csáki Pál az országban.
A lovak mellől ekkor egy zömök, pókhasú, magyar csizmás és nagy, acélszürke szakállú férfiú lépkedett elő. Kerek, fekete kalapja alig fért el oroszlánsörénnyel borított fején, és a szürke, magyaros szabású ruha erősen megfeszült vállán. Talán ötvenesztendős volt, de lehetett hatvan is. Feltűnően kis keze volt, amelyet most barátságosan nyújtott nagybátyám felé.327
– Lupus in fabula. Éppen ebben a percben gondoltam a fiúcskára, aki nálam fog lakni. Én vagyok tudniillik Flótás szolgabíró.
– Szervusz, druszám – felelt nagybátyám méltóságteljesen, mint a megyéspüspök szokott beszélni a falusi papokkal. – Magam is szolgáltam a megyét. Főbíró voltam a Tiszaháton. Nos, hadd lássam, milyen erre felétek, a tótok között a közigazgatás? Igaz, hogy a tótok letérdepelnek a szolgabíró előtt?
Flótás a két kezével simogatta hatalmas szakállát, mintha valami eleven lény volna az a melle felett. (Később észrevettem, hogy ez a rendes szokása.) Megfontoltan nevetett, és lassan szűrte a szót:
– Amelyik még nem volt Amerikában, avval csak megbír valahogyan a magyar állam. De amelyik megjárta a tengert, annak nemcsak a szolgabíró, de maga a magyar állam is kismiska.
– Az ebadtát! Deresre kell húzatni a fattyját! – heveskedett Csáki Pál.
Csöndesen ballagtunk a városka girbegurba kövezetén. Nagybátyám panyókára vetett cifraszűrét ugyancsak megbámulta a lakosság, és a gyerekek beszaladgáltak a házakba, hogy értesítsék az odabent levőket a furcsa idegenről. Amire Flótás szolgabíró szigorúan szegezte kiülő szempárját a gyerekekre és a félénk asszonyokra. Klebák fuvaros lassan gurult mögöttünk a szekerével, és ha tehette, az ostorával megcsippentette a futkározó gyerekek meztelen inát. Neki sem tetszett a tisztelet nélküli fogadtatás. Nagybátyám is piros volt, midőn a vigyorgó arcokat látta maga körül, és sárga macskanadrágjában, szürke vadászkalapjában, amely hetykén volt a homlokára ültetve, és villogó cvikkerével mérgesen baktatott a szolgabíró mellett.
– Csak gyertek le hozzánk aratni! – mondta fogcsikorgatva, midőn egy hosszú tót legény csaknem a lábára lépett óriási bocskorával. – Nálunk a szolgabíró csaknem annyi, mint az atyaisten – dörmögte epésen.
Flótás a szakállát simogatta.
– Jó nép ez, csak a tanítói rosszak. Meg a magyar állam gyenge. Végtelenül gyenge. Ha magyar állam volnék, minden tótnak adnék tehenet, lovat. Gyöngeség az egész. Az államnak csak a sújtoló kezét érzi a nép. Itt van például a vasút. Vasutat terveznek, amely tönkreteszi a fuvarosgazdákat. Persze, szidják a szolgabírót. A magyar államot.
Nagybátyám végre hatalmasan fejbe kólintott a botjával egy nyelvét nyújtogató tót suhancot, az ökleit mutogatva futott el, de Csáki Pál megnyugodott, mert kiadta dühét.328
– Itt laknánk – mondta a szolgabíró, akit láthatólag lehangolt nagybátyám harcias viselkedése.
A hosszú, sárga ház legalább kétszáz esztendős volt, a kapu alatt mécses pislogott, és a piros nadrágos hajdú, miután tetőtől talpig végigmért bennünket, fenyegetést rejtő felhangon súgta a szolgabírónak:
– A Marica haragszik ám.
– Fogd be a szájad! – mondta hirtelen tótos dialektusra fogva a szót Flótás szolgabíró. – Itt van a kis úrfi, aki nálunk lakik.
A savószínű, görbe vállú hajdú barátságosan, de erősen megütögette a hátam.
– Nagyra nőjél, te kis magyar!
A szolgabíró helyeslőleg intett a hajdúnak, és mindjárt megjutalmazta.
– Egy kupicával, János.
– Janó, Lomnic Janó, tekintetes uracskám – mondta helyreigazítólag a hajdú, és a kezével reánk mutatott.
– Tyű, micsoda tót világba kerültünk – kiáltott fel nagybátyám, és nagyot fújt.
– Csak a köznép, főbíró uram, az intelligencia német. Művelt szepességi német, amely a középkorból örökölte műveltségét. Minden ember egy-egy Luther Márton.
A ház belsejét mutogatta Flótás uram, a falra függesztett régi képeket és megsárgult megyei rendeleteket.
– Az utainkkal sok baj van, nem győzzük rendelettel – mondta, és mindenáron fel akarta költeni Csáki Pál figyelmét az avatag hirdetmények iránt. De nagybátyámat most egészen más érdekelte.
– Hol van a börtön? A szolgabírósági börtön? – kérdezte, és képzeletében bizonyára már egy sereg tótot záratott az itteni tömlöcbe.
– Ah, a börtön itt nagyszerű – mondta csöndes lelkesedéssel a szolgabíró. – Szerzetesek laktak valamikor ebben a házban. A barátbörtön páratlan valami.
Egy görbe faggyúgyertyát kapott a kezébe, és az udvarra vezetett. Az udvaron egy sor vasajtó húzódott egymás mellett. Mint egy várkapu mindegyik. A gyermekfej nagyságú lakatok piroslottak a rozsdától, és hallani lehetett a vízcseppek koppanását. Csáki Pál vérszomjasan zörgette meg az ajtókat.
– Üres valamennyi – dörmögte. – De legalább néha tele szokott lenni?329
– Szokott, szokott – felelt szórakozottan a szolgabíró.
A savóhajdú, aki kapa után ültetett bajuszáról nyalogatta éppen a pálinkát, csúfondárosan nevetett a háttérben.
– Néha bezárunk! – röhintett.
– Fogd be a szájadat – szólt rá csendesen Flótás.
A nagybátyám elgondolkozva csóválgatta a fejét.
– Milyen nagyszerű börtönök. Ha nekem ilyen börtöneim lettek volna, ma is főbíró lehetnék.
Valahol egy rekedt harang szólalt meg a házban. A szolgabírónak szokatlan volt a hang, de aztán hirtelen felderült.
– Persze, vacsorához csenget a jó Marica. Ő csak megbecsüli a vendéget.
A tágas ebédlőben a szentképek és régi megyei rendeletek között állott a fehér asztal. Amint helyet foglaltunk, felnyílott az ajtó, csaknem sarkáig kicsapódott, és gőzölgő tállal a kezében, a szobába lépett egy hatalmas, pirospozsgás menyecske. Dús szőke haja volt és szürke szeme. Hányaveti módon az asztalra helyezte a tálat, aztán szigorú arccal helyet foglalt az asztalfőn.
A szolgabíró kedveskedve szólott:
– Az én Maricám, kedves főbíró uram. Úrficska, csókolj kezet Marica néninek.
A nagybátyám vérrel aláfutott, sárga szemével egy darabig ellenségesen vizsgálta az asztalra könyöklő Maricát, és a székét egy kissé hátratolta.
Flótás kedveskedve nyúlt a nagybátyám keze után.
– Marica nem tud magyarul, de amellett nagyszerű nő. Ő az én házamnak a csillaga.
A másik kezével a Marica kezét fogta meg, és a nagybátyám kezébe illesztette. Maricának szokatlanul fehér, meleg és formás keze volt. Nagybátyám egy pillanatig a kezében felejtette.
– Kár, hogy én nem tudok tótul – mondta, és erősen a menyecske szemébe nézett.
Az asszony megint az asztalra könyökölt, és egykedvűen nézte, hogyan mer a tányérjába az ürügulyásból a szolgabíró, a két fehér kezét összekapcsolta az álla alatt, és a tekintetével a függőlámpa fényébe mélyedt.
– Pompás – mondta nagybátyám evés közben. – Jeles konyha – ismételte,330 és jóízűen csámcsogott. – Kár, hogy a menyecskét nem tanítod meg magyarul, druszám.
Az asszony ekkor szótlanul felkelt a helyéről, és a pohárszékhez lépett. Egy palack villogó piros bort helyezett az asztalra. Aztán közömbös arccal leült ismét. Leülés közben Csáki Pál tetszelegve nézett végig a királynői termeten, domborulatokon.
– Ilyen lehetne a tót Mária Terézia – mondta, csemcsegtetve a szót. Összeütötte a poharát a szolgabíróval.
– Pajtás, elviszem a menyecskét magyar szóra hozzánk a Tisza mellé. Odaadod?
A szolgabíró nevetve rázta a fejét.
És ekkor mintha a menyecske is csöndesen, suttyomban elmosolyodott volna.
(1911)331

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi