Ferenc Józsefet üdvözli Rózsa Sándor

Full text search

Ferenc Józsefet üdvözli Rózsa Sándor
Az erdő szélén, ahonnan a síkságot alaposan be lehet tekinteni: egy cigánylegény fekszik, és a távoli országutat kémleli.
A Rózsa Sándor cigányharamiája: dísze volt fajának. Hatalmas, jegenyefa termetű legény volt, ősi szilajság, fékezhetetlen szenvedély a szemében, mint azokéban a vad cigányokéban, akik az alsó Dunától a Kaukázusig bolyonganak, a kardvasat nemcsak kalapálni, de forgatni is tudták.
Ki tudná, mily vészes körülmények sodorták el törzsétől Petit, hogy a csendes Tisza mellett haramia lett a parasztok és pásztorok rablóbandájában? Ki tudná azokat a rejtélyes utakat, amelyek a cigánylegényt rablóvá, mégpedig nevezetesen vérszomjas gyilkossá tették a Rózsa bandájában? Ez a cigány nem ismert sem félelmet, sem meghunyászkodást. Északról jött, ahonnan már annyi rablóivadék vonult délfelé.
A messziségben megmozdulnak a kútostorok, ezek a betyárvilágbeli telegráfpóznák. Peti talpra ugrik, és oly halkan futamodik be az erdőbe, mint a szellő a bokrok között. A lesálló betyárok meghúzzák lovaikon a nyerget. Egy másodperc alatt készen van mindenki az indulásra.
Délután négy órára járhat az idő. Odakünn, a síkság felett a júniusi nap. Az erdő szélén feltűnik az első utazókocsi. Négy jó pejmén a hintóban, benne Ferenc József, aki útközben változtatott a megállapított kocsirenden. Talán nem akarta nyelni az úti port, amelyet az előtte haladó kocsik felvertek, talán jó lovai előzték meg a kíséret és63 előfogatok kocsilovait. Ferenc József az útisor élén haladt, jóval megelőzve hintájával az ulánusokat, udvari tiszteket.
A paripáknak sörénye zászlóként lengedez, amint nekieresztett fejjel, hűséges odaadással, csak jó lóban található szorgalommal és egyenletes tempóban nyargalnak a lovak. Az ostorhegyes pajkosságból néha felkapja a fejét, megrázza a szerszámot, mintha nászutasokat vinne, vagy lakodalomra készülődne. Arra való a hosszú, suhogó ostor, hogy észre térítse a bolondos ostorhegyest.
A kerekek úgy forognak, mint valami óriás szemei, aki éppen átvonulóban van a pusztán. Nem lehet megkülönböztetni a kerékküllőket, összeolvadnak azok a gyorsaságban. Nem csoda, hogy még a vonat idejében is szívesebben járt négy lovon az, akinek ilyesmije volt. Nagyúri dolog ez. A szellő szabadon fújja az arcot, a futamodó felhővel versenyt hajt a kocsis, a távoli fák, erdők elébe sietnek az utazónak, mintha üdvözölni akarnák.
Ferenc József nagyúri utazását azonban váratlanul megzavarta valami.
A síkság szélén, mint valami őrült felleg: talpra állott bizonyos legelő ménes, és egyenesen végigfutamodott a pusztán Ferenc József kocsija felé.
A fekete inges és gatyás, nagy kalapú csikósok hiába kongatták a karikásukat a megvadult lovak feje felett. A kis fehér ebek, ezek a mérges bakterek szinte céltalanul ugrándoztak a vezércsődör fehér habban úszó szügye előtt, legfeljebb a fejével vágott néha a paripa a kutya felé. Robogott a ménes, mintha mindegyik paripa hátára egy láthatatlan ördög ugrott volna, és az kormányozná, sarkantyúzná a megriadt állatot.
A csikóskancák, amelyek máskor dolguk végezetten átengedik helyüket a vezércsődör körül az ifjabb állatoknak, mintegy védelmet keresve: mindnyájan a legszilajabb mén után tolonganak. A paripák szemei valami túlvilági tűzzel kezdenek lobogni, a csikók szemei megvörösödnek, a mének ilyenkor rúgják agyon a kutyát és farkast. „Látnak valamit” – mondják a lóismerők.64
Ferenc József kocsijának összeütközése a megvadult ménessel elkerülhetetlennek látszott.
Mit használ ilyenkor a molnárkék tábornoki köpenyeg, mit a zöld bokrétás kalap? Még a duplapuskáknak se lehet hasznukat venni a megtébolyodott állatokkal szemközt.
Ferenc József egy pillanat alatt ledobta sarkig érő köpenyegét, és arra készülődött, hogy egy vakmerő ugrással odakint terem a hintóból. A császáron még mindig a díszegyenruha volt, amelyben a küldöttségeket fogadta Szegeden: fehér kabát, arany-piros díszítéssel, a nyakában az Aranygyapjas-rend jelvénye, a vállán áthúzva a Szent István-rend vörös szalagja. A nadrágja üvegzöld, vörös lampaszokkal. Fejedelmi ruha ez még idekünn a pusztákon is, ahol az emberek nem sokat törődnek az öltözködéssel.
Grünne gróf főhadsegéd ijedten kérlelte a császárt, hogy mondjon le szándékáról.
– Nem hagyom magam eltántorítani – felelt Ferenc József, és a lábát a kocsi hágcsójára tette.
Ebben a másodpercben a közeli erdőből fekete inges lovasok nyargaltak ki, akik karikás ostoraikat kibontva, gondolkodás nélkül a közelgő ménes elé vetették magukat.
Egytől egyig megannyi cirkuszi műlovaroknak látszottak, amint lovaik nyakára feküdve vagy kiegyenesített derékkal, szélsebesen nyargaltak, és a karikásaik akkorát dörrentek, mint puskalövések.
A középső lovas, akinek a nyaka kissé a vállába látszott nőve, szinte úgy feküdt rá a ló hátára, mint az úszó a vízre. Nyargalás közben a jobb kezével pányvakötelet eresztgetett a nyereg mellett, amelyet csakhamar hurokba szedett. Aztán kinyújtotta azt a hosszú karját, amelynek tán párja sem volt Dorozsmától Szegedig: aztán ezzel a vitorlával meglengette a kezében tartott hurkot, hogy az elrepült, mint az istennyila.
Egyenesen a szemközt jövő vezércsődör nyakába.
A csődör felágaskodott a hurok érintésére, aztán még vadabb elszántsággal vetette magát előre – egyenesen Ferenc József hintajáig –,65 ott fogta le rohanásában az a rettenetes kéz, amely a hurok végét tartotta.
Ferenc József állva maradt a hintóban, amikor ezt a pusztai jelenetet néhány lépésnyire maga előtt szemlélte.
A csikósféle ezután elkapta kezével a paripa fejét, valamit súgott a fülébe, és az iménti vad ló remegő lábakkal megállott. Majd lekapta a pányvát a ló nyakáról, és a kötél végével alaposan rásújtott az állatra. Mintha csak azt mondta volna neki:
– Most menj utadra.
A csődör elnyargalt a ménes után, amelyet az erdőből jött legények eddig alaposan széjjelzavartak. Öreg este lesz, mire a csikósok összeszedik.
A rövid nyakú ember ezután intett a legényeinek, a nyeregbe úgy ugrott fel, mint a tornász a bakra, és árvalányhajas kalapját megemelte Ferenc József hintója előtt, mint valami színész.
– Hajts! Ezek betyárok! – kiáltotta az udvari vadásznak öltözött Bach miniszter.
Pilsner, mint afféle régi, udvari cseléd, halk füttyszóval szokta elindítani a kocsilovakat: tisztességes, csendes füttyentéssel, hogy ne zavarja a kocsiban ülő magas uraságokat.
Most azonban hiába füttyentett a méneknek, a betyárok elálltak az utat.
A hintóban Grünne gróf felemelkedett, és lövésre emelte a duplapuskát.
– Félre az útból! – kiáltotta német nyelven Bach miniszter, amit persze a betyárok nem értettek, de annál jobban tudták a felemelt fegyver jelentőségét.
Rózsa Sándor lova vékonyába nyomott, mire a betyárló félreugrott. Ugyanígy cselekedett a többi legény is. Pilsner felhasználta a szabad utat, és a lovak közé cserdített. A négy jó ló nyargalni kezdett, de ugyanígy cselekedett Rózsa Sándor is a legényeivel.
Egy pillanatig úgy tűnt fel, hogy az ismeretlen pusztai emberek üldözőbe vették Ferenc József hintaját. Grünne most már hátrafelé66 szegezte a fegyvert, hasonlóra kérte fel Ferenc Józsefet is. De Ferenc József nem nyúlt a puskához, csak a nyargaló betyárokat nézte.
Rövid idő alatt kiderült, hogy a betyárok korántsem akarják megközelíteni az útihintót, csak bizonyos távolságból követni óhajtják. Van ez így manapság is, amikor néha az alföldi személyvonatot veszi versenyző társának a jókedvű pusztai csikós. Így fut versenyt az idegen kocsival a felzavart pusztai komondor, de a mezítelen cigánygyerek is.
A betyárok tempósan haladtak a császár kocsija mögött, mint valami önkéntes kíséret. Egyik sem ment előbbre egy arasznyival sem, de el sem maradt. Grünne szakadatlanul emelte a fegyvert, mert azt hitte, hogy az ő puskája miatt nem merészelnek közeledni a hívatlan kísérők. Ferenc József nem vette le a szemét a betyárok lovairól, marcona arcaikról, napsütötte alakjukról.
(Félt-e Ferenc József e pusztai kalandban?)
Sohasem beszélt róla a császár. Nagyobb dolgok történtek vele a közeli időkben. Megtámadta késével a bécsi szabólegény: Libényi, és az nem maradt oly tisztes távolban, mint Rózsa Sándor a betyárjaival.
Hát Grünne, a puskájával fenyegetőző főhadsegéd, az egykedvű katonatiszt, akinek neveltetésénél és felfogásánál fogva mindegy volt, hol éri a halál: Königgrätznél vagy az alföldi rónákon, fontos rá nézve csak az volt, hogy császárja szolgálatában érje a végső óra?
Az a félvad, bolondos lovaglás, amit a puszták fiai Ferenc József hintaja mögött rendeztek, legfeljebb úgy tűnt fel, mint valamely kétségbeesett hőstett, amelyet vakmerő emberek, akiknek semmi vesztenivalójuk nincs: megreszkíroznak a nagy kísérettel, fegyveres emberekkel utazó császár mögött.
Elmaradoztak a gémeskutak – mintha visszamentek volna őrhelyükre a szemhatárról, a puszta mélységébe vonultak a kis fehér falú tanyák, a nádasok, hangos vadmadaraikkal, legelő gulyák, különböző kolompszavaikkal, de a betyárok fáradhatatlanul vágtattak Ferenc József kocsija után.
Az ulánusoknak, előfogatoknak nyomuk sincs a háttérben, majd67 csak Jászberényben veszik észre, hogy eltévedt az ismeretlen pusztai úton az egész kocsisor. Talán még jó is, hogy a betyárok a kocsi mögé szegődtek – hiszen már egy veszedelemből, a megvadult ménes elől megmentették Ferenc Józsefet!… Ki tudja, nem leskelődnek-e valahol gonosz merénylők a császár életére? Rózsa Sándorék bizonyosan nem ijednének meg akármiféle ellenségtől.
Már alkonyodik az idő, és a kocsizás, a nyargalás fáradhatatlanul tart. Ki tudja, milyen utat tettek meg a császár lovai és a betyárok paripái. Amazok már habot túrnak a hátukon, a szügyükön, a betyárok lovain semmi fáradtság nem látszik.
Ferenc József még mindig hátrafelé néz, Grünne konokul tartja a puskát, de a bakon ülő Bach miniszter már hangos szóval biztatja az öreg Pilsnert.
Város vagy nagyközség tornyai tünedeznek fel a távolban, mint a csodálatos megváltás.
Pirosak a tornyok az alkonyodó naptól. Azoknak a vére festi be az égboltozatot, akik itt valamikor a szabadságért elestek, akik majd éjfélkor visszajárnak kísérteni az özvegyekhez és az árvákhoz.
A betyárok is észreveszik a közelgő tornyokat.
Az az elöl lovagló, sohasem engedő, széles kötésű ember, aki mint egy ősvilágbeli kentaur ül a ló hátán, aki egy másodpercre sem veszi le hideg, fürkésző tekintetét a feléje szegeződő puskacsőről, sem Ferenc József szakállas arcáról – most valamit kiált a hintó után.
– Rózsa Sándor üdvözli Felségedet!
A mély, kongó hang úgy tör elő a széles mellkasból, mintha pincéből jönne. Szinte arasznyira emelkedik fel a mellkas, amint a kiáltás kitör belőle.
Érté-e valaki a szót a Ferenc József hintájában?
Aligha, legfeljebb a név marad meg Ferenc József emlékezetében – aminthogy Ferenc József nem is ítéltette halálra Rózsa Sándort, mikor elfogták, pedig a halálbüntetéssel nem bánt szűk marokkal ez az uralkodó.
De annál jobban megértik az utasok azt a kalapmozdulatot,68 amellyel a betyár búcsúzik a hintótól, megértik azt, hogy meghúzza a szárat a paripa szájában, és az országútról a mezőre ugrat.
Ákácos kis erdő látszik a közelben. Arrafelé tart a betyárcsapat, miután lovaik a vágtatás után leeresztik hosszú sörényüket, dárdakánt kinyújtott farkaikat. Úgy mennek sorjában, egymás háta mögött az alkonyati síkságon, mint a vadászatról hazatérő farkasok.
Ferenc József vágtató hintójából megkönnyebbülve és sokáig néz az elvonuló legények után. Vajon gondolt-e arra, hogy csaknem a véletlenen múlott, hogy a betyárok el nem fogták, és most cipelnék magukkal az ismeretlen erdőbe?

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi