Milyen volt Rózsa Sándor?
Milyen volt Rózsa Sándor?
Ki volt az a Rózsa Sándor, aki ily vakmerő csínyre készülődött?
Tizenhárom esztendő múlott el, hogy Sobri Jóska, akinek nevét világszerte jobban ismerik, mint Mátyás király corvináit: elesett a lápafői határban, erdőszélen, vén fa alatt: emlékét beszállingózták az első hópelyhek a beköszöntő télidővel.
Tizenhárom esztendeig volt nevezetes betyár nélkül Magyarország.
Tán a virtus fogyott ki a legényekből? Vagy mind elvitték a gyanús elemeket Majlandba, a stráfkompániába, sáncot építeni, árkot ásni?
Nem hagyott el senkit tizenhárom esztendeje a szeretője? Nem fogyott, se nem szaporodott a ménes, hogy a csikósnak arrafelé kellett volna venni az útját, ahol a legsűrűbb a nádas? Kiment a divatból a deres, a megyeház penészes tömlöce, amely elől megugrani hajdanában szokása volt a legénységnek? Elfütyült volna a szél minden valamirevaló cifrafiúnak a talpa alatt? Nem kíván selyemkendőt, rózsás szoknyát, topánkát a kacsintó menyecske? Tán a táncos verbunkosok se nyomtak huszárcsákót a szájtátó legények fejébe, nem kellett a császárnak katona?
Tizenhárom esztendeig csak a makkoltató kanászok űzték fekete gatyában kanjaikat az erdőkben. Az öreg pusztai emberek a kalap alól nézegettek a tűzbe vagy a csillagokba: nem akadt tennivalójuk a hosszú éjszakán.
Tizenhárom esztendő alatt a cigány elfelejtette a régi nótákat. A boglyakemence hamujába dugta a fejét, nem volt kinek muzsikálni. Pókháló kerekedett a csárda sarkában és a csárdásné szemén. Mind lassabban vonogatták a lábukat azok az öregemberek, akik valaha Sobrinál szolgáltak, és a vezér elesése után szétszaladtak
…Csak a kecskeméti pusztákon élt egy öreg juhászember, bizonyos Beretva nevezetű (nem tévesztendő össze a jeles Beretvás nemzetséggel), aki vénségére már csak arra használta a kampósbotját, hogy átugratta rajta a birkát a nagy ijedtség után, mikor az asszonyok59 a gyapját lenyírták – annak voltak mindenféle látásai, ha rájött a hideglelés. Ilyenkor az eresz alól, a juhászbundáról meglátta, hogy kinek micsodás betegsége van, belenézett a betegek gyomrába, és megmondta, hogy kinek a hasában kövesedett meg a tokány vagy a kenyér. De látott a vén juhász mást is.
– Arra, a szegedi tanyák felé, ahol a síkság csókolózik az égboltozattal: lovas ember jön. Nem csendbiztos, mégis selyemmel van kivarrva a mellénye, tenyérnyi széles, sárga stráf van a kék rajthuzlinadrágján, derelyevágó rézsarkantyú a csizmáján, árvalányhaj a széles, juhászos kalapja mellett. És a cifrafiú fog parancsolni ennek az egész környéknek, amerre ellátni a csillagok ablakaiból, olyan távolságnyira, amennyire a vadliba repül egy vándoréjszaka.
A haldokló juhász körül abbahagyták a sivalkodást a vénasszonyok, akik ősi szokás szerint ilyen módon akarták megkönnyíteni az öregembernek az élettől való megválást. Mindannyian abba az irányba néztek, amerre a haldokló mutatott, de még csak délibábot se láttak, mert ősziesre fordult már az idő, füstje volt a levegőnek.
A haldokló pedig tovább beszélt:
– De nemcsak parancs lesz a száján a lovas embernek, hanem szegényhez való jó szíve is ott lesz a nyelvén és a tenyerében. Hozzásereglenek majd mindazok, akik most éjszaka járnak, és ezentúl nappal járnak. Elindulnak feléje azok az emberek, akik az erdőkben maradtak, és mozdulatlanságukban faderéknak tettették magukat. Megmozdul a nádas a legsűrűbb helyén, ahol csak a nádiveréb lakik, és bujdosók süvege emelkedik fel. A nyúlvackokon, a rókaösvényen, régi temetők avarjában mindenféle emberek ébrednek fel, akik azért feküdtek le, mert azt hitték, hogy idejük lejárt. Gyorsabban mennek a vásáros szekerek az országutakon, rugósabbak lesznek a csődörök a ménesekben, keringenek a birkák, amikor a tanyákról jött lovas ember kibontja a karikását. A szélkiáltó madár már tudja nevét.
A látóember ezután az eresz alatt megfordult, minden segítség60 nélkül. Az ilyen fordulás azt szokta jelenteni, hogy ütött a végső óra; visszafordulni már nem szokás a fal felől…
A vénasszonyok felhagytak a halottriasztó visongással, a vén juhász fiai dolguk után láttak, csak a Luca-napi kecskeméti vásáron, a planétásember körül említette valaki utoljára a Beretva nevét. Egy rongyos, szűrös ember, aki olyan szegény volt, hogy süveg helyett ócska szoknyadarabbal volt bekötve a feje.
– Csak jönne már az a nagy betyár, akiről az öreg juhász látást mondott!
A planétásember szomszédságában, a ponyván, a Sobri Jóskáról való históriás éneket és az 1833-ki komáromi kalendáriumot árulták. Rózsa Sándor húszesztendős volt akkor.
*
Milyen volt Rózsa Sándor, a megjövendölt betyár?
Nem volt se pusztai kútágas, se jegenyefa, amint a legendások hinnék, hanem zömök volt, mint a búzászsák.
Míg Sobri Jóska külsejében hasonlatos volt egy Mária Terézia-korabeli gárdistához, a múlt századbeli magyar mágnáshoz (hogy a mendemonda sokszor összecseréli egy bizonyos, kalandos Vay gróf alakjával), addig Rózsa Sándor olyan formájú volt, mint a Dózsa György alakja él a nép képzelmében. Az ilyen alakú embert a nép nyelvén széleskötésűnek mondják. Nem kókad meg a nyaka valami könnyen, mert rövid és széles az, amelyben nyoma sincs az izgatott ádámcsutkának. Nem roggyan meg a válla, mint a nyurga embereké, mert közel-földhöz jár, legfeljebb annyi magasságnyira, amilyen mélyre a sírokat szokták ásni.
Ha a hegyek között élt volna, medvéhez lehetne hasonlítani, széles derekával, de önszántából sohase ment messzebb a síkságtól, mint a kis magyar bika a gulyától.
Csak a szeméről mondják, hogy az kígyószem volt. Hideg, résen álló, gyanakodó, egy pillanatra sem önfelejtkező. Az üldözött vadak figyelnek így a szemükkel minden levél mozdulására. Mélyen húzódtak be a szemek a koponyába, mint a titok a lelkiismeretbe.61
Agyagszínű, a rendesnél nagyobb bajsza volt. Goromba, paraszti bajusz volt ez, nem olyan, amilyent csókra termettnek neveznek a lányok. De nem is kunkorgós, pálcikára tekergélt bajusz, amilyent a haramják vagy martalócok viselnek, akik már puszta megjelenésükkel is megrémítik az utasokat.
Közömbös, egykedvű, semmitmondó lett az arc e bajusz által, mint akár azé a baktató paraszté, aki a babona szerint a kolerát meg pestist hordja széjjel az országban.
A füle nem hegyes, mint a kereskedőké, sem szőrös és nagy cimpájú, mint a nagy gonosztevőké vagy forradalmároké (Martinovicsé). Pásztorember egyszerű hangokhoz szokott füle, amely nem csodálkozik akkor sem, ha a fű növését hallgatja, vagy vadmadár sikoltása riasztja.
A haját finomnak mondja egy angol hölgy, aki Kufsteinban megvizsgálta és megcsodálta. Az igazság pedig az, hogy faggyús haja volt, mint a juhászoknak, de nem vállig érő, hanem csak hátul valamivel tömöttebb.
Azt mondják, hogy bokáig érő, a hátán feketebáránnyal kivarrott subájában királyi méltósággal tudott járni, ami nem is volna olyan nagy csoda, ha elgondoljuk, hogy az alföldi gyermekek betlehemes játékaikban subában ábrázolják a Három királyokat.
De Rózsa Sándor – illetve Rúzsa Sándor – nem játszott betlehemesdit gyermekkorában, hanem pandúrt meg zsiványt. A játékban mindig ő volt a csendbiztos.
Egész életében csendbiztos szeretett volna lenni, és rablóvezér lett belőle.
Született száztíz esztendő előtt, Szatymazon – bizonyosan többet írnak fel róla a kalendáriumba, az emlékezésbe, ha valami jeladás van arról, hogy a kis nádfedelű házikóban miféle nevezetes ember pillantja meg a napvilágot. Így még azt sem tudom bizonyossággal, hogy ki volt az apja, anyja, csak azt sejthetni, hogy Rózsa Sándor anyja sohasem énekelte a nevezetes meseírónak, Andersennek a költeményét:62
Nem is sejted, ha rengeted
Rózsásarcú gyermeked,
Anya, nem sejted felőle,
Hogy haramja lesz belőle.
Rózsásarcú gyermeked,
Anya, nem sejted felőle,
Hogy haramja lesz belőle.
