1
1
Ismeretes, hogy az öreg Korányi professzor, a világhírű orvos, nagyon szerette a tiszántúli magyarokat, mert származására nézve abból a nyírségi földből való volt, ahol a legjobb magyarok termettek. Ugyanezért az öreg Korányi professzor egyik-másik jól ismert, évek óta kezelésében lévő betegének néha még levélben is válaszolt panaszaira, ha az illető úriember bevallotta, hogy nem utazhat Pestre a professzor úrhoz ez alkalommal, mert nem termett az idén elég napraforgó, áll az olajütő malom.
Ulrik úr, régebbi ismerősünk természetesen számon tartotta a nagynevű professzor eme kedvességét, és betegségei előrehaladtával levelekben jelentette a Tisza mellől: hányat ver a pulzusa. Az öreg professzor a sokszor látott Ulrik urat ugyanis már évek óta eltiltotta attól, hogy Csapon várja be azt a pesti vonatot, amelyhez étkezőkocsi is van csatolva. Ulrik úr a professzor tilalma miatt nem utazhatott Pestre. S így sokszor kényszerült arra, hogy levelekben jelentse egészségi állapotát a legjobb magyar doktornak. S a professzor úr: ez a felejthetetlen nyírségi fi, válaszolt is. Így eltiltotta Ulrikot a svájci származású „Glasshütte”-féle aranyóra viselésétől, mert az nem mutatja mindig helyesen a pulzust; eltiltotta az örökös házassági tervektől, de még a legényes mulatozásoktól is; végül eltiltotta a politizálástól is, ami megrövidíti az életet. „Flegman”-t, a már többször említett úriembert nevezte ki ápolójának.
– Semmi körülmények között nem ajánlom, hogy a tekintetes úr akár a Tiszák, akár az Irányiak politikájába avatkozzon – mondta ez a bizonyos „Flegman”, állítólag Korányi professzor megbízásából. – Legjobb, ha otthon, családi körben mondja el véleményét, óvakodjon a népgyűlésektől, a korcsmai vitatkozóktól, akik bizonyos korban lévő úriemberekkel nagyon szeretnek politizálni, mert ha a maguk pártjára csábíthatnak valakit: attól nem sajnálják a legfinomabb444 libapecsenyét sem, mégpedig a legjobb sütőben, az összes szakácsnéi szabványok megtartásával sütött libapecsenyét sem – szólt „Flegman”, persze, titkon mindig célzást tett Korányi professzor tanácsára.
Ulrik úr, mint afféle tizenhárom próbás, beteg úriember, aki a sok nyavalyás esztendő alatt megtanulta, hogyan kell „túljárni” a doktorok eszén, hogy az ember egy kedvére való napot is eltölthessen még ebben a rongyos életben: – elhatározta, hogy „rovancsolást” tart eddigi privát passzióiban, mielőtt Virág Guszti sorsára jutna, akit mindenki megsiratott; „rezümálja” a doktorok tanácsai révén elért eredményeket; átnézi az 19**-ik esztendőt, amikor dr. Klein volt a kezelőorvosa: ugyancsak megvizsgálja az 19**-iki nyarat, amikor csak az állatorvos mert utazni a Tisza mentén, mert kolera volt, és ez a bátor, derék állatorvos megmentette a környék „állatállományát”, de közben néhány tanácsot adott Ulrik úrnak is, amikor más doktor híján az állatorvossal „konzultált”. – Ne igyunk messzelyszámra nyíri vinkót, mikor nem messzire van innen a Hegyalja. Az aszúbor se kutya, ha az ember az egészsége feláldozása nélkül felejteni akar – mond a „háromemberes” külsejű állatorvos, aki sohase ivott többet, mint napjában egyliternyi tokaji bort, kellemetes, egy vagy legfeljebb két kortyra való, hideg pohárkákat „ordinált” Ulrik úrnak, felült a szekerére, és gúnyosan intett a söröshordóknak, homoki boroknak, amelyekkel Ulrik úr megkínálta.
– Nem marad más hátra, mint az ideális szerelem. Érdektelenül kell szeretni, mert a beteg szív csak akkor találja meg a gyógyulását – mond Ulrik úr, amikor „elkönyvelte” az elmúlt esztendők tapasztalatait, és a különböző kereskedelmi kifejezések „birtokában lévén”: 55-ik életévéig falusi udvarházában azt hitte, hogy esetleges halálesete után megdicsérik gondosságáért az örökösök.
Ilyen volt az a modern ember, aki a korral haladt.
– Szívecske szívet cserél, ez volna rendje a világnak, igaz, „Flegman”? Az ideális szerelem lehet a csillagom? – kérdezte Ulrik úr egy reggel, amikor olyan forróságosan, gyötrelmesen menekült ki az éjszakája álmaiból, mint egy rozsdás vasdarab, amelyet az éjféli kovácsok azért kalapáltak, hogy megtudakolják, mennyi életerő van még benne. – Megrendelted a reggelit?445
„Flegman” – ez az elválhatatlan „Flegman”, aki némely napon Ulrik úr ifjúkori, karcsú ruháit viselte (kotillion-rendjelekkel díszítve); máskor abban a bizonyos ócska, a sok üldögéléstől pókhálóssá kopott hálókabátban gunnyasztott, amely sláfrokban takarékos cselédei majd a koporsóba nyomják, miután segítettek rajta, ha netán vízibetegség lett volna halálának az oka – „Flegman” borúsan válaszolt:
– Egyelőre még csak halovány dunsztom sincs arról, hogy mit fogunk reggelizni. Egyetlen álmom se volt az éjszaka, amelyből valami ándungot vehetnék, máskor pedig még a pörköltek zaftját is érzem előre, amely pörkölteket délelőtt kis tányérkáról, csak úgy kutyafuttában, egy veknyi csücskével kitörölgettünk…
(Engedjen meg az olvasó „Flegman” nem mindig szalonias kifejezéseiért. Utóvégre: ő voltaképpen még mindig az ifjúkori Ulrik úrhoz intézte szavait, ahhoz az Ulrikhoz, akinek még nem voltak üvegcserepek a gyomrában, hanem csak akkor próbálgatja lenyeldesni a zsindelyszegeket. A vasgyomrú embereknek vannak sajátságos kifejezéseik, amelyekhez ceremóniásan ragaszkodnak.)
– Hervadsz, öreg „Flegman”, mint az emlékkönyvbe préselt virág, nem hozol többé szerencsét, amint elmúlt varázsuk a hajkoszorúcskáknak is, akár cigányleány göndörítette őket, akár Csillag Anna küldte utánvétellel. 19**-ben egy majális után kopaszodni kezdtem, és a tükörben észrevettem, hogy megnövekedett az orrom. Az volt az utolsó majális, a sóstói tölgyfák alatt, amikor egyetlen nótát s egyetlen női nevet se hoztam haza. Nem volt semmi hatása Csillag Anna hajnövesztő szerének, pedig Bécsbe írtam érte. Mit gondolnál reggelizés szempontjából valamely forralt italról? Egri bikavérről például, mert a teáról és a feketekávéról már észrevettem, hogy abba könnyen elkeverhetők az életmegrövidítő mérgek? – kérdezte Ulrik úr, miután bús szemlét tartott körmei felett, amelyek minden szenvedéses éjszaka után feltűnően megnövekedtek. (Mint a raboké!…)
„Flegman” gondolkozott, lenézett a gyomrába, mintha ez a hűtlen barát tudna valami tanácsot adni, hiszen éppen arra valók az ellenségek, hogy az embernek a szemébe mondják meg az igazságot, amelyet a hízelkedők eltitkolnak – a gyomor azt felelte: „Elég volt a kicsapongásokból tegnap. Az úr annak az örömére, hogy bőséges eső volt, amit kora nyári időben nagyon jó hallgatni a zsalugáteres,446 vadszőlős ablak mögül (nem pedig a temetői fűzfa alól) – ennek örömére annyi ráklevest evett, mégpedig olyan fűszerekkel, hogy minden tisztességes embert elvitt volna az ördög. Szégyellhette volna magát, amikor pipafüstös szürke, bozontos bajszát mindenáron a fiatal rák hetyke, pödrött, csinos, piros bajszával keverte össze, mert nemcsak a ráknak a töltelékét, a derekát, a farkát, ollóját fogyasztotta el, hanem a héját is megrágta, mégpedig olyan módon, hogy csak a ráknak a bajusza maradt a tányérján, amikor akkorát sóhajtott, mintha herkulesi munkát végzett volna, egy fekete zápfogán akadt piros rákollócskát forgatott a nyelvével, mintha még mindig kevesellné azt a féltucatnyi tiszai rákot, amelyet elfogyasztott. – Ha apróbbak lettek volna: talán még néhányacskát megettem volna – mondotta, és a szokásos szemrehányással nézett Csapó Gizellára, aki hűséges gazdasszony módjára szemben ült az asztalnál, egyetlen falatot nem evett, egyetlen szót sem szólt, egyetlen mozdulatot sem tett, mert vannak olyan pillanatok az életben, amikor minden női hang csak zavarhatná az embert. Csapó Gizellának kellemetes a hangja akkor, mikor a kovászos ugorkát rakja ki; kellemetes a hangja ősszel, amikor a sombefőttet kötözgeti – a ráklevesnél mégiscsak leginkább hallgatnia jobb, mert az ember azonkívül, hogy a családi szekrényből előkeresett legnagyobb szalvétáját is tönkreteszi a sok bajusz-, száj- és orcatörülgetéssel: alig várja, hogy a kezét megmoshassa a rákevés után.”
„Ilyenkor igazán várni kell sorjára minden asszonyhangnak, amely a férfiember privát dolgaiba avatkozna.”
Mindenben közösséget vállalhat egy férfi az asszonnyal, csak az emésztési dolgokban nem. Az asszonynak más a szervezete, mint a férfinak. Vannak bizonyos ételek, amelyektől a férfi olyan jó szagú lesz, mintha rozmaringot evett volna; ugyanattól a rozmaringtól az asszonyi szervezet „stichet kap”… Azért a legjobb házasságban is szükséges, hogy az asszony hagyja magára a férfiembert bizonyos életpercekben, amelyek Ferenc Józsefnél is éppen olyan fontosak, mint a tekintetes úrnál, aki a régi Vasárnapi Újság egész évfolyamát viszi magával, pápaszemet tesz az orrára, dohányszitát visz hóna alatt, ha árnyékos helyen, magányosan pihengetve akar üldögélni.447
