2
2
A legnagyobb szerencsétlenség, ha a gyufásskatulyát kifelejti a hálókabátja zsebéből, vége van akkor a patriarkális nyugalomnak, a csendes, kiadós üldögélésnek, mert a méhes felé nem merészel emberfia járni, amikor a tekintetes úr ott megtelepszik. Hiábavaló minden deszkafaldöngetés, káromkodás, bízvást szörnyet halhatna az ember a mérgelődéstől, mert senki se merészel a méhes közelébe jönni, mert hátha éppen a romlott szódavíz miatt átkozódik a tekintetes úr, mint tavaly ilyenkor, amely szódavíz gyomorfájásait okozta. A szikvízgyárban poshadt vizet használtak, meg is verte érte a sehova Svarzot. Akkor spriccelt a szódavize, amikor senki se várta.
– No, megállj csak! – kiáltott fel Ulrik úr, és bal kezével megfogta a jobb kezét, mintha az segítene valamit a reggeli lelkiismeret-furdalásokon. – Megállj csak, „Flegman”, nagyon messzire kalandozol el a tárgytól, a rákleves utókövetkezményeitől. Hiszen hasznos a penitencia, különösen a magamfajta, vén bűnösnél, aki már csak úgy tud pillanatnyi megnyugvást szerezni magának, ha esténkint a cselédeinek elmeséli, hogy vannak még nagyobb gazemberek ezen a vidéken. Így tud elaludni, „Flegman”, az a szegény, nyomorult beteg .. . Hát mindennek a rákleves volna az oka?
– A rákleves sok mindennek az oka. Egyoldalúvá teszi az embert! – felelt igen elkomolyodva „Flegman”. – Más szóval: szórakozottá teszi a tekintetes urat. S így felejti el az elhagyott méhesbe magával vinni a gyufát, a fidibuszt, holott érzése szerint az volna az időpont, amikor nyugodtan rágyújthatna a csibukjára, anélkül hogy forgolódnia, szellőzködnie, káromkodnia kellene annak rágyújtása közben. Nincs gyufa, vége van minden komóciónak, vissza kell térni a méhesből gyufáért a házba, de ekkorára elment már az energiája a tekintetes úrnak, hogy a magányosságot biztosító, komoly, asszonynép által a méhek miatt is került helyen folytassa egészséges mulatozását. Új szórakozást keres, és az asszonynép által is felkeresett lugasban, filagóriában, merengő helyen próbálkozik régi kedvével. De, hajh, sem a Latakia, sem a Portorico csibukozása nem teszi meg többé azt a hatást, amelyet a férfias méhesben egy pipa tiszai dohány is előidézett. Szórakozott lesz a tekintetes úr, a hölgyekre gondol, akik lugasaikat, filagóriáikat mindenféle képecskékkel, arcképekkel, sőt még kézimunkákkal is szokták feldíszíteni. Meg kell448 maradni férfinak, és sohase kérni kegyelmet a lugasban. Legjobb Podmaniczky Frigyest okolni, hogy a tekintetes urat a politikában cserbenhagyták.
– Akkorát nőttek körmeim az elmúlt éjszaka, mint egy halotté a koporsóban, amikor már csak a körmöknek és szakálloknak van kedvük és erejük növekedni. És te, vén kérődző, még mindig a Hölgyek Lugasáról beszélsz? – csattant fel Ulrik úr.
– Ne felejtse el, hogy hányszor futamodott a hölgyek kedvéért, amikor táncra hívták! – felelt „Flegman”. – Most már talán itt volna az ideje, hogy ne mindig a hölgyek véleményére gondoljon, amikor a saját egészségéről van szó. Azok az ördöngös dámák majd csak meglesznek a tekintetes úr nélkül is. Akad huncut ebben az országban, aki azt mondja Csapó Gizellának, hogy ő tudja sütni a legjobb libapecsenyét, holott a zsírnak a felét szereti félretenni, még abból a libuskából is, amelyet az imént csalogatott be a kertből, és annyi időt sem adott neki, hogy a vén gúnárok kitaníthassák arra, hogy tegye magát kellemetessé az életben – így például zsírosság szempontjából.
Ulrik úr elgondolkozott.
– Igen, emlékszem a korszakra, amikor minden valamirevaló úriember azzal is ijesztgette az anyósát, hogy majd meg választatja a magát képviselőnek, levelezett Podmaniczky Frigyessel vagy Kossuth Ferenccel. Pártba lépett, és a pártlap vezércikkét otthon a családi lámpa alatt olyan szenvedélyes hangon olvasta fel, mintha ő maga írta volna. Az volt a legboldogabb ember, aki részeltetni tudta a hangját estefelé, hogy még újabb palackkal tegyenek az asztalra. Az ilyen férfitól reggel az anyósa kérdezte meg, hogy mit szeretne reggelizni, fiam? Én még „az éjféli szónok”, V. beszédét is felolvastam otthon a családomnak, rám függesztették a szemüket, nem szóltak, de nyilvánvalóan azt gondolták magukban, hogy képviselőnek való ember vagyok. – „Csak hallgass, te bolond szív, csak hallgass arról a szép világról, amikor Magyarországon ilyen udvariassági formák között is megtalálhatta az ember a családi élet nyugalmát, a nők tiszteletét és helyeslését, még lábzsákot is húztak rám hölgyi hozzátartozóim, amikor Miskolcra utaztam, hogy ott Kossuth Ferenccel találkozzam.” Csak hallgass, te hűséges, öreg szív, amellyel manapság már senki se akar cserélni, mert elmúltak az ideálok ebből a világból. Hol találhatnék napjainkban olyan asszonyt, aki esős időben449 azon sopánkodna, hogy már háromszor megázott, negyedszer inkább otthon marad, megelégedik azzal, ha régi „Egyetértés” vezércikkeit olvasgatom a szórakoztatására? – mond Ulrik úr igazi elérzékenyüléssel, mert igazában ilyen asszonyt szeretett volna, ha már feláldozza az „úgynevezett legénységét”, festett úrfiságát.
„Flegman”, aki Ulrik úr legábrándosabb gondolatai közepette is sötét, reménytelen, fanyar, őszi szélként lengedezett a betegségeivel laboráló úriember körül, köhécselve így szólt:
– Manapság már alig lehetne olyan asszonyt találni, aki megelégedne férje politikai pártállásával. És ezért nemcsak szerelmét, hűségét, de vagyonát is feláldozná. Nem elég az asszonyságoknak, hogy a férje naphosszant a kormányt szidja, otthon, a négy fal között is. – Nem bánom, ha bezárnak is érte: megmondom neked, Szívecském, hogy T. Kálmán volt a legnagyobb gazember. – Ezt mondta hétfőn reggel a „régi okos ember” a feleségének, és szombatig akár szappanos vízzel áztathatta a lábait, semmiféle családi perpatvar nem ugrasztottá fel a karosszékéből.
– „Flegman”, már megint nem válogatod meg a szavakat, amikor hölgyekről beszélsz – csóválta fejét Ulrik úr. – Én ismerem Z. Jolánt, aki csak egyetlenegyszer merte a férjét „vén mameluk-nak” nevezni, és Z. nyomban elvált tőle.
– El? – kérdezte csípősen „Flegman”.
– Igenis, elvált – felelt tüzesen Ulrik úr. – Nagyobb sértést nem mondhatott az asszony a férjének, nem is merte Z. Jolánt többé emberfia feleségül venni, még az öreg K-y se, pedig az váltig azt hangoztatta, hogy csak olyan asszonyt venne még egyszer feleségül, aki Debrecenben, a nagytemplomban megesküdne arra is, hogy a trónfosztó határozathoz fogja magát tartani.
„Flegman” vállat vont.
– Hiszen igaz, hogy a Zathureczkyék elválásának az volt az oka, hogy a tekintetes asszony hajthatatlan függetlenségi érzelmű volt, Zathureczky pedig „állítólag” bejárt Nyíregyházára, a szabadelvű párt gyűléseire. Ezzel indokolta a tekintetes asszony, hogy miért is nem adott mindennap kedvére való ebédet az urának, mért verekedtek össze minden áldott este, amikor a postáról elhozatták az újságjaikat – a tekintetes asszony természetesen az ellenzéki Egyetértést olvasta, földhöz vagdosta a harisnyakötést, ha nem írt kedvére valóan Csávolszky… 450
– Aki errefelé helyiérdekű vasutakat épített, s ebbe belebukott – kukkant közbe Ulrik úr, aki „Flegman”-nal szemben mindvégig konzervatív állásponton volt. („Ez a bolond előbb-utóbb belesodor valamely gyújtogatásba” – intette magát Ulrik úr.)
– Ugyanazt mondta egyszer Zathureczky is, aki a Nemzet című kormánypárti lapot olvasta: ugyanakkor, amíg a tekintetes asszony a Csávolszky lapjára prenumerált. Ismétlem, csak egyszer mondta meg véleményét Zathureczky, leesett a függőlámpás, a postasrétek a lámpanehezékből szerteömlöttek, hogy volt dolga a cselédségnek másnap, amíg összeseperte a törött tányérokkal együtt. Zathureczkyt ugyanakkor az ügyvédje szabadította ki az ágy alól, amely előtt töltött pisztollyal járt Z. Jolán. – Csak gyere ki, te vén mameluk! – mondta a tekintetes asszony. – Szólt „Flegman”, befejezvén történetét, és sajnálkozva rázta kezeit, mintha a legnagyobb fájdalommal emlékezne az eseményre, amely miatt a fentebb említett, példás életű házaspárt a bíróság egymástól elválasztotta. – Hiába írta a postáskisasszony a veszedelmes újságokra, hogy címzettek elutaztak, az újságokat tovább küldték B.-be, és a postáskisasszony olvasgatta őket. Persze, a postáskisasszony se ment szerencsésen férjhez, de az újságokat talán még manapság is küldik.
„Flegman” figyelmeztetése nyomán Ulrik úrhoz hasonló „beteges” úriember – az ő helyében legalábbis – megjegyezné magának az újságok címét, amelyek, íme, örökre megdöntötték azt a régi magyar álláspontot, hogy a politizálás szükséges a családi élet boldogságához. Nem lehet a helytelen kormánypolitikára fogni minden adóvégrehajtást, valamit tenni kell a boldogulás érdekében, mielőtt az ember végleg elköltené a maga és a felesége és a családja vagyonát azokra a gyönyörű, nemzetiszínű zászlókra, amelyek oly szívdobogtatóan lengedeznek a padláslyukakban. Szépen szól a kortesvers is, de az ember mégse vigasztalhatja vele egész életen át a búsuló feleségét, akármilyen derék honleány volna is szegény. Csak Zrínyi Ilona költötte el a Rákócziakért minden vagyonát… „Flegman” mondta:
– Tekintetes uram, igaz, hogy már 55-ben vagyunk, amikor a férfiember nemigen érhet el sikereket a daliásságával, a táncával, a dalával, a lovagi mivoltával, a hírnevével a hölgyi világban. Ebben a451 korban el kell készülni arra is, hogy megmérgezi valamely komor csalódás az ember életét. De még mindig hátra van a bölcsesség, amellyel megpuhíthatjuk a női szíveket…
– Hiszen éppen azért gondoltam arra, hogy fellépek képviselőnek, a politika még mindig ér annyit, mintha az ember reggelig tudna táncolni.
„Flegman” megcsóválta a fejét.
– Csak tessék emlékezni, „Korányi tanár úr még a polkázást is eltiltotta a táncok közül”. A politikáról pedig ugyancsak megtudtuk, hogy rövidíti az életet. És nem is minden asszony szereti, csak az öregebb fajta.
– Elég az – akarta mondani Ulrik úr, mert „vén konok létére” azt hitte, hogy asszonysegítség nélkül nem mehet végig hátralévő életén. De nem szólhatott, mert „Flegman” előhívta Csapó Gizellát, a gazdasszonyt, s miután igazolta, hogy Ulrik úr testi állapota, lelki harmóniája már megérett arra, hogy reggelizőasztalhoz ülhessen, ideje volna elővenni azt a hideg libapecsenyét, amelyről már említés történt a történetben…
– A pecsenye zaftjában, félig fagyottan, drótkosárral letakarva az éléskamrában van – felelt a gazdasszony.
– Mily messzire van tőle a liptaitúrós doboz? – kérdezte „Flegman” némi aggodalommal, mert így, nyár felé mindig a túrósdobozra gyanakodott, ha az ételek illatai, ízei nem „stimmeltek” (mert „Flegman” közönséges fráter volt, aki csak a gyomrával törődött).
Csapó Gizella valamiképpen mórikálta magát, mintha a tanfelügyelő kérdésére felelne: kacsintott Ulrik úrra („rendes tanítójára”), és alattomos tiszteletlenséggel felelt:
– Tudom, hogy a térképen merre van Liptó vármegye. Tessék csak felöltöztetni a tekintetes urat, az ámbituson piros abrosszal terítettem, hogy akár a városi fogadóba képzelheti magát a tekintetes úr.
– Ez a liba a tegnapi liba? – kérdezte „Flegman”, mert még mindig nem volt megelégedve Csapó Gizella válaszaival. – Az a liba, amelyet a tekintetes úr éppen a bőséges rákleves miatt nem tudott kellően méltányolni? Szórakozottságában nem vette észre, hogy zsírosabb is lehetne a liba. Sohasem hallottam, hogy a libazsírnak lába van. Elment.
Ulrik úr látván a közelgő vihart Csapó Gizella összevont tekintetében,452 udvarias, finom ember lévén igyekezett „Flegman” baklövését jóvátenni.
– Mondja, Gizella lányom, milyen politikai pártot ajánlana, ha egyszer annyira egészséges volnék, hogy Pestre költözködhetnék?
Csapó Gizella fájdalmasan nézett álltában:
– Az én szegény apámnak az törte ketté az életét, hogy nem akart a Tisza Kálmán pártjába belépni. A főispán ráfogta, hogy bajt csinált az árvaszéknél. Most aztán a többit gondolhatja a tekintetes úr.
Az árulkodó „Flegman” persze nyomban válaszolt Cs. Gizellának, hogy a tekintetes úr a jövő nyugalma, a megfontolt józanság, a bölcsesség miatt éppen a Tisza-pártba óhajt belépni.
– Meg is mérgezem – mondta egyszerűen Csapó Gizella, és valamely ajtót bevágott a házban, s a padlásra menvén: jó darab ideig nyekergette a száraz lóbőrt, hogy gazdáját zavarja… (Állítólag ilyenkor sírt Csapó Gizella.)
De Ulrik úr (és kebelbarátja, „Flegman”) elérte célját, mert egyedül maradt a libapecsenyével, amelynek igazi élvezetéhez ugyancsak nincs szükség az asszonyokra (akárcsak a halevéshez). Mert az asszonyok mindig a szárazabbik részt, a lúdhúst akarnák megetetni azzal a férfival, akit állítólag szeretnek. Nem tudják a maguk eszével átlátni, hogy a lúd húsánál sokkal élvezetesebbek azok a részek, amelyek például a bőrben, a bőr alatt, a megrágásra is alkalmas gyenge libacsontoknál rejtőzködnek. Azt akarják elhitetni a férfiakkal, hogy a csontokat nem illik szájba venni, csemcsegve szopogatni (mert egyszer Zathureczky a csont helyett a saját ujjába harapott, persze, amikor a felesége ugorkásüveget akart a fejéhez vágni, mert Z. úr azt merészelte mondani, hogy a kovászos ugorka még nem elég érett). Azt akarják elhitetni az asszonyok, hogy a lúdcsont voltaképpen csak az időjárás megjósolására való őszvégen – de nyáridőben voltaképpen csak arra való, hogy a „szegény, lemondó, nélkülöző asszonyélettársak” kínlódjanak vele, miután a lúd java részét átengedték a „teremtés urainak”. Hohó, barátocskám, Ulrik úr eszén nem lehet túljárni, még ha „Korányi professzorra is hivatkozna valaki”! Igaz, hogy Korányi professzor eltiltotta a bőzsíros eledelek élvezetétől Ulrik urat, inkább a tömör húsokat ajánlotta, amelyekkel könnyebben elbánhatik a sok viszontagságot látott gyomra, szíve és453 emésztése. De józan ésszel meggondolva, vonatkozhatik-e ez a tilalom a libára, pláne a hideg libára, amelynek fehér, dísztelen, egyszerű porcelán tálában csak a hideg zsírja mutatkozik, olyan kellemetességgel, amint az ember akarja? – Nem, uram, a professzor a tilalmat nem így „gondolta”. A professzor bizonyosan úgy gondolta tanácsát, hogy nem szabad kanállal enni az élet örömeit, így a lúdzsírt sem; de kenyérdarabkákkal (ha lehetne, friss cipóval, vagy „veknyivel”) kitörölgetni a tálat, rácélozni egy-egy csontocskára, amelyen még látható valamely leszopogatnivaló, elgondolkozni azon az időn, amikor a ludak még repültek, és éppen a szárnycsontot megkeresni, amelyet Madarász Henrik francia király a legjobbnak mondott, pedig csak értett valamit a madarakhoz; mondjuk ki őszintén: azt még Korányi professzor se tiltotta meg komolyan, hogy a beteg várja meg a liba életkorában azt az időt, amikor minden kedve elment az embernek attól, hogy a libával komolyan foglalkozzon. „A vén lúd húsát csak egye meg Csapó Gizella.”
S ilyenformán a tegnapi ráklevesnek nem kellett szégyenkeznie, de még a lepedő nagyságú asztalkendőnek sem, ha meggondoljuk, hogy Ulrik úr megfordította a szalvétát nyakában, hogy ne érezze mindig a rákszagot másnap, amit szeretne az ember elfelejteni.
Igen, így kellett volna tölteni napjait beteg, úri barátunknak, Ulrik úrnak, ha merészelt volna valamit is tenni, egy „önálló lépést” – de nem mert, csak az ágy szélén üldögélt, a lábait nézegette, ledobálta a papucsát, majd újra felvette, az élet örömeire gondolt. „A fene egye meg, mikor kér már egyszer tőlem tanácsot az öreg Korányi professzor, hogy mindezt elmondhatnám neki.”454
