3
3
– Miről beszéljek nektek, hogy békén hagyjatok? – kiáltott fel a vár alján Váralji kétségbeesetten. – Ilyenkor nem kívánkozom kocsmába, mert ott csak lókötők ülnek, akik jámbor utasokat lesnek a félszemű kocsmárossal együtt. A honvágy hozott ide hozzátok, ahol becsületes és ifjú voltam. Pedig tudhattam volna előre, hogy nem láttok szívesen. Ugyanezért azt az időt választottam, amikor amúgy is szomorúnak látszik minden arc, mikor erre nem volna különösebb oka. Nem kérdik a késő őszi embert, hol vette a füstöt arcára, kormot a szemébe, tántorgó, fáradt lépéseire se nagyon figyelnek. És ti egyebet se tesztek, mint a múlt időkről kérdezősködtök.
Nyilvánvaló, hogy az öreg hazug e vakmerő vádjával időt akart nyerni a meggondolásra, tehát már ezért se érdemelte meg, hogy503 valaki pártfogásába vegye: a kínszenvedéses éjszakán mégis megszólalt egy hang:
– „Nem szabad az Öregúr becsületét elveszteni” – mondta egy hang, amelyet idáig nem képzelt, nem gondolt, nem álmodott a vergődő lovas. De annyi bizonyos, hogy az a hang megszólalt, egykedvűen, hidegen, mintha azt mondanák a halálraítéltnek, hogy darab időre elhalasztották kivégzését, mert a hóhér késik.
– Nem szabad az Öregúr becsületét elveszteni! – ismételte az öregember, és megkönnyebbült, a falnak vetette a hátát, mintha az ő becsületéről volna szó. Talán még némi büszkeséget is érzett, hogy nem tologatják már a messziről alattomosan pislogó kocsmaház felé, a gyaluforgács felé, és így szólt:
– Jól van, megkegyelmezek a lókötőknek, akik bizonyára most a kocsmacégér alatt osztozkodnak lovamnak az árán. Pedig tudom, hogy nyomban elcsendesedne minden, ha hirtelen betoppannék! – így kezdett morfondírozni a vár alján Váralji, mintha hívogatná valaki bárhová is ezen a világon. Már éppen kidugta sünbajszát, amikor nyakon fogták, és a kolostor falából kinyúló kezek valamely falmélyedésbe rántották, ahol azelőtt sohasem volt, pedig valaha azzal kérkedett az öreg lova, hogy nincsen olyan kődarab a régi falban, amellyel ne barátkozott volna. És íme teljesen ismeretlen helyen, ismeretlen sötétségben találta magát.
– Nagyon jó helyen vagyok – mond önmagának, bátorításul és hetykén, amint láthatatlan kezek mind tovább vonszolták, amíg végre hideg áramlást érzett az arcán, a homlokán, a tüdejében. Szigorú hang csapódott felé, mintha hirtelen felrántották volna valamely ajtót.
Az előbbi hang parancsolt:
– Nagyon meguntuk tiszteletlenségedet, amelyet itt, a kolostorban és környékén vakmerően merészeltél. Szájadra vettél holtakat, mégpedig olyan holtakat, akiket csak koporsójukban láthattál volna, ha közel engedtek volna a koporsóhoz. Most pedig még egyszer: meddig várjon a türelem?
– Szegény, öreg, hűséges szolga voltam, és többé nem találom helyem ezen a világon. Csak itt maradhatnék, akár csak egy viaszgyertyafoltnak valamely könyv mögött, csak olyan levegőt érezhetnék, amelyből a múlt idő járhatna mindig eszembe. Favágáshoz is értek valamit.504
A rideg hang erre nem is felelt.
– Beszéljek? Kinek beszéljek? Ti amúgy sem hiszitek el, hogy az öreg Ferenc József is járt ebben a kolostorban. Hadgyakorlat volt ezen a környéken, és Első Ferenc József a hegyi folyó mentén gyakorlatozó katonáit nézte a kolostor tornyából, éppen azon toronyból, amelyben az a harang függött, amelyet Rákóczi Ferenc ajándékozott a szegény kolostornak, viszonzásképpen a böjtös eledelért, valamint az éjjeli nyugodalomért, amellyel a szerzetesek szolgáltak neki. A folyó völgyében ragyogóbb volt a gyakorlatozó hadsereg a csillagos égboltozatnál. Első Ferenc József a toronyból szigorú szemmel nézte azt a gyönyörű látványosságot, amely számára legkáprázatosabb a földkerekségen. És a harang egyszerre megkondult a feje felett. Egy gyerek húzta meg a földszinten a harangkötelet, mert akkoriban még így harangoztak ebben a kolostorban. Húzta a fiú a kötelet, megkondult a harang, a kék bakák, viharos huszárok a folyó völgyében kedvükre üldözhették egymást, átúsztatva a gyors folyón, kompokon utazva, zuhatagokban, az örvényeken átgázolva. Ugyan mit meg ne tettek volna Első Ferenc József katonái, ha az Öregúr nézte őket? Csak az a harangozó fiú nem tudta, hogy Első Ferenc József a toronyban van. A harangozó fiúnak az volt a legfőbb gondja, hogy minél hamarabb szólaljon meg a déli harangszó, mielőtt a pajtása az ábécé sorrendjében felelhetne Numa Pompiliusról. A harang lengett, és a Ferenc Józsefre kívül őrködő tisztek hiába futamodtak a harangozó gyerek nyomába, a meglendült harangot nem lehetett hirtelen megállítani, furfangosnak kell lenni a vezérkari tisztnek, aki a harangkötéllel pányvát vessen a harang nyelvére. Olyan furfangosnak, mint egy vásott fickónak, aki a bajtársával összebeszélt a korai harangozásra…
– Ki volt a cimborád? – szólt a jéghideg hang.
– Elment, meghalt, világgá bujdosott – felelt az öregember. – Én meg itt maradtam egy faodúban, ahonnan a harangot néztem, majdnem öt percig, amíg azt megállították, amíg Első Ferenc József, kezében tartva katonatiszti sapkáját, hallgatta a harangszót, majd elhagyta a tornyot, amikor a hegyi folyó völgyében a huszárok, gyalogosok kékek lettek valamennyien a messziségben, mint a hegyláncok, amelyek közelebb és közelebb jöttek, amikor az öreg király lefelé ballagott az elvarázsolt, a harangok lendülésével együtt lendülő toronyból, a figyelőhelyről, amelyet sohasem hagyott el addig,505 amíg egyetlen katonáját láthatta. Most lefelé ballagott a toronyból, és amint a lépcső végéhez közeledett, mind kisebb lett alakja. Innen nyílott egy halk ajtó abba a kis kápolnába, ahol a beteg vagy megöregedett szerzetesek misézgettek néhanapján, ha egészségük megengedte. De rendszerint üres volt a kápolna ebben az időben, mert a király itt volt. És most, a harangszótól remegő toronyból leballagva, csakugyan a kápolnába nyitott be Első Ferenc József, amely kápolnában egy Rákóczi-címerrel faragott térdeplő volt, amelyet az a Rákóczi Ferenc ajándékozott a kolostornak, aki itt imádkozott, mielőtt hazáját elhagyta volna… Első Ferenc Józsefnek bizony gondolatában sem volt abbahagyni az imádkozást, pedig a híres tüzérezredek ágyúi is elhallgattak a messziségben, az öreg király csak imádkozott, és talán észre sem vette a felsővadászi Rákóczinak címerét…
– Igazságot beszélj, ne remélj változást sorsodban. Az Öregúr becsületét amúgy se veszítheted el – felelt a jeges hang, mint a lelkiismeret. – Első Ferenc József éppen azért kereste fel a kolostor kápolnáját, mert meghallotta, hogy Rákóczi Ferenc térdeplőjét őrizték régi szerzetestársaink ezen a helyen. De már lefújták a hadgyakorlatot, már intézkedés történt, hogy a honvédhuszár tisztek levehessék a viaszkos vásznat az arany csákójukról, amely viaszkosvásznat a nyeregben ülve, a hadgyakorlaton szoktak viselni. Város következik valahol a folyó völgyében, ragyogni kell a huszárnak és csákójának … De Első Ferenc József már inkább a templomot kereste, ha meg volt elégedve katonáival.
– De én mégis ott állottam a kápolna titkos ablakánál, ahonnan egykor a büntetésből ide helyezett házfőnökök az ugyancsak lelkigyakorlatra utasított szerzeteseket figyelték – erősködött a mesemondó. – Mindenkinek volt itt valami mondanivalója, királynak és szerzetesnek, hatalmas császárnak és bujdosó fejedelemnek, Rákóczi Ferencnek és Ferenc Józsefnek, mert a kápolna és térdeplője kérte az imádságot az emberi lelkektől.
Nem felelt senki a vár alján Váraljinak, aki ezt biztatásnak vette, s így folytatta:
– A lelkigyakorlatos szerzetest, a bujdosó fejedelmet megtekintette a kápolna ablakán át a házfőnök, de az imádkozó Ferenc Józsefet csak egy vásott diák merte meglesni. S én láttam, hogy a könnyevesztett, nagy hatalmú Ferenc Józsefnek ebben a titkos kápolnában506 egy könnycsepp gördült ki szeméből, amely fényesebb volt minden katonánál, udvari batárnál, királyi pompánál. A könnycsepp hintója elvitte egy percre Ferenc Józsefet az emberek közül. Tán halottaihoz. Erzsébet királynéhoz vagy fiához, Rudolfhoz, aki pihent már a kapucinusok sírboltjában, a messziségben.
A királynéhoz, aki ez idő tájt már ugyancsak a messziséget járta? A könnycsepp itt maradt a kolostorban, azért gazdagabb ez a kolostor minden más kolostornál. Ezt akartam nektek elmondani, amikor idáig bódorogtam olyan tájakról, ahová a gondolat se ér.
– Ahonnan a jég meg a tél jön – mondták, vagy nem mondták a hajnali csendben, de az öregember sohasem érzett megkönnyebbüléssel nézett a lelkébe, mintha utolsó mondanivalójától, legutolsó titkától válott volna meg. – Vigyázott az „Öregúr becsületére”.
A kolostor lakói, akik a havazás jöttével bejárták a bástyák környékét: egy koldusforma öregemberre találtak a mély hóban. Az egyik lábán csizma volt, s azon valami sarkantyúféle.
– Lehet, hogy ő volt, aki nálam vasaltatta meg lovát, de hát ki emlékeznék minden patkolásra, amikor mind egyformán történik – mond a hatalmas termetű hegyvidéki kovács, amikor megmutatták neki is a lovat. – A lóra inkább emlékeznék, mint a lovasra. Sokfelé járhatott-kelhetett ez az öreg, amíg idáig ért.
(1929)507
