3 A pozsonyi kifli
3
A pozsonyi kifli
A pozsonyi kifli
Mária Pozsonyban többet varrt, mint valaha is életében.
A varrótű és az olló foglalta le a „legszebb kezek” tennivalóját, amely kezek idáig bátor sólymokat vagy jó kutyákat simogattak. Többet varrt a királyné, mint amikor a menyasszonyi kelengyéjét állítgatta össze. Többet varrt, mint Budán, midőn az anyósa, De Foix Anna után maradt fehérneműeket átvette, persze olyan állapotban, amilyenben egy csaknem húsz esztendő előtt elhunyt asszony fehérneműi lehetnek. A királyné most is ruhát varrt, mégpedig férfikabátokat, hosszú köpenyeket, bő köntösöket, amelyek a nyaktól a lábig betakarnak még olyan embert is, akinek egyébként más ruhája nem volna. Az olló, az asszonyok eme régi barátnője szétbontotta azokat a ritka szép ruhákat, amelyeket az innsbrucki apácakolostorban, a mindenféleképpen megvasalt szekrényekben az apácák gyűjtöttek Mária királyné részére, miután gyermekkorában Lajos király menyasszonya lett. Mióta a trautmansdorfi erdőségben ama nagy hársfa alatt megtörtént a találkozás Ulászló és Miksa császár között, akik egymás közt elintézték a két gyermeknek az ügyét, az innsbrucki apácák gyűjteni kezdték a jövendőbeli királyné kelengyéjét. A vásznakat, amelyeket végekben vettek meg a nyugat felől jövő kereskedőktől, mert azok inkább értik vala a finom gyolcs készítésének a módját, mint a Lengyelország felől jöttek, amerre a takácsok inkább a vásznak tartósságára, mint finomságára ügyelnek. A flandriai posztókat, amelyeket Mária Brüsszelben lakó rokonai küldözgettek, ugyancsak országjáró nagy szekerekkel, amelyeket a dologtalanságtól elálmosodott katonák kísérnek228 végig Közép-Európán. A génuai bársonyokat, amelyek úgy szikráznak, mint csillagfénynél a tengeröböl, amelyeket az olaszoktól széles hátú, munkabíró lovaikért kapnak cserébe a németalföldiek. És az ugyancsak lovakért cserélt orosz cobolyokat, medvebőröket is gyűjtötték a jövendőbeli királynénak az innsbrucki apácák, mert hiszen ez a dolog volt rájuk parancsolva a menyasszony nagyapja, Miksa római császár által. Ezenközben a vasalt ládák, természetesen, megteltek a legfinomabb csipkékkel is, Németalföld kincseivel, mert a herceglaki rokonság olyan jól öltözött királynét akart küldeni a magyaroknak, amilyen királynéjuk még nem volt.
Hát most ezek a tíz esztendeje gyűjtött posztók, bársonyok, állatbőrök, sőt selymek kerültek elő, amelyek már valaha Linzből Budára hajórakományszámra megtették az utat, amikor Mária Lajoshoz férjhez ment, és együtt jöttek el Máriával a budai palotából, amikor Máriának a mohácsi hírek hallatára Pozsonyba kellett menekülnie. Mindentudó asszonynak nem kell magyarázni, hogy az ilyen régen őrzött ruhaneműek mennyire hozzánőnek a szívhez, de talán még a férfiember is megértheti, hogy lelki felindulás nélkül nem lehet elővenni egy vég vásznat, amely tíz esztendeig feküdt ugyanazon a helyen a vasalt ládában.
És Mária Pozsonyban, a főtéren, amikor beköltözött vala ama ódon, ablakfaragványos, de igen nyikorgó ajtókkal felszerelt egyemeletes házba, amelyet Fischer, a pozsonyi főbíró kijelölt részére (miután a régi pozsonyi királyi palotát nem lehetett elvenni a bennlakó morva és ausztriai idegenektől) az ódon ház első emeletén varróműhelyt rendezett be, és habozás nélkül elővette a posztókat és vásznakat, amikor a pozsonyi főtéren erdőből tört fagallyakra támaszkodó, bizonytalankodva tévelygő, sántikáló, a végletekig lerongyolódott ruházatú zarándokokat látott közeledni, akik félénken kérdezték meg a téren ácsorgó tábori strázsát, hogy merre is lakna Magyarország királynéja. A strázsa a háta mögé bökött az emeletes házra.
– Die hunger Könige wunt dort. (A magyar királyné ott lakik.)
A királyné, az ablakában állva, néha felismert az elvadult, elembertelenedett, megkövült arcvonások között arcokat, amelyeket valaha más alakban látott maga előtt. Olyan felismerés volt ez, mint holtakat viszontlátni, akik hónapok óta a föld alatt feküdtek; vízbefulladtakkal, elégettekkel találkozni.
– Ennek a Brodaricsnak, a szerémi püspöknek kell lenni! – kiáltott fel Mária királyné főtéri ablakában, amikor egy derékig szakállas erdei229 remete ballagott végig a főtéren, és tarisznyájából kökényt majszolt. A strázsa az erdei remetének megmutatta a királyné házához vezető utat, és Mária nem csodálkozott, amikor a mindig körülötte levő Logus Tamás jelentette:
– No, megérkezett Brodarics uram is a bakonyi haramiák fogságából.
– Láttam őkegyelmét. Egy szál papucs meg egy koldusköpenyeg a ruházata – felelt sóhajtva a királyné, és már keresett is megfelelő asszonyi ruhaneműt, amelyet majd átalakítva (az asszonyok akkor is értettek az ilyesmihez) férfiassá lehet tenni. Ebédnél, ahol a püspök úr az őt megillető helyet foglalta el (másodiknak az asztalfőtől), már mintha a szakálla sem lett volna olyan bozontos, mint az erdei manóké. Hűségesen elmondta, hogy mit látott a mohácsi csatán, ötödik helyen harcolván királyától, amire a királyné hirtelen felindulással asztalt bontott, hogy az ebédelők csak hirtelen való felállással és főhajtással alig tudtak tőle elbúcsúzni. A sánta nádorispán rá is prüszkölt a szerémi püspökre:
– Szentatyám, akasztott ember házában nem szokás kötélről beszélni. Mi már mindennap meghallgattuk eddig a csata történetét.
– Én meg nem akadtam olyanra a haramiák között, aki elhitte volna. Magukhoz hasonlónak mondják a bitangok a mohácsi hősöket – vágott vissza a püspök, mert hisz tudni való volt, hogy azok az urak, akik Máriát Pozsonyba kísérték, nem voltak Lajos királlyal a csatában.
Persze hogy a szerémi püspök után feltünedeztek más rongyos emberek is, akik eleinte félénken nyomakodtak be a városba, majd mikor észrevették, hogy itt senki sem bántja őket, sőt helyet kapnak a királyné asztalánál, hangosan kezdtek beszélni. A mindennap érkező jövevények láttára csak Mária királyné és Logus Tamás, a humanista nem veszítette el a fejét. Mária nyomban varrnivalót adott annak a tucatnyi pozsonyi polgárlánynak, aki most udvartartásában volt, miután a vele nevekedett budai frájait Esztergomban feltartóztatták Orbánc várkapitány huszárjai. Még Logus Tamás, akinek bármely európai udvarnál szíves fogadtatása lett volna a tudományossága miatt, egykedvűen legyintgetett:
– Mindig ilyenek voltak a magyarok, amikor bajba jutottak. Nyomban hűségesek lettek a királyukhoz. Már András királyt is szeretni kezdték, amikor attól féltek, hogy az adósságai miatt menekül a Szentföldre, dehogyis eresztették volna egyedül hosszú útjára. Ugyanezt tették Béla királyukkal, amikor az nem akart visszajönni a tengermellékről a félig tatárrá lett országba. Most Máriában van minden bizodalmuk, mert azt hiszik, hogy a külföldi atyafiak majd adnak némi gubát az ország talpra230 állításához. Akik Pozsony felé veszik a célt, azoknak nincs egy lyukas tallér a zsebükben, innen akarnak vinni.
Így bölcselkedett a humanista, és ámbátor gyermekkora óta nevelője volt a királynénak – még az álomországba merült brüggei herceglakban –, Mária nemigen hallgatott a bölcs ember prédikációira. Sőt, néha méltatlankodva felelt:
– Csak nem azt akarja, főtisztelendő atyám, hogy mezítlábas és rongyos emberek királynéja legyek?
Szólt a királyné, és tovább felruházta, pártolta, magához vette azokat, akik azzal a hírrel jöttek, hogy Mohácsnál a király oldalán harcoltak.
A negyede se volt ott a huncfutoknak – káromkodott magában az öreg humanista, és őszre járván az idő, elment hordókat olvasni a pozsonyi bíróval.
S így nem is lehetett tanúja Logus Tamás főtisztelendő úr ama aranypirosba öltözött hétköznapnak, amikor a Szent Márton-torony harangjai megkondultak, mintha valami ünnepély készülődne a városban. A toronyablakból azonban hatalmas lobogót tűztek ki, amelybe nyomban úgy belekapaszkodott a szél, mint a csatamén sörényébe. A toronyőrök a zászlóval a napnyugat felé mutattak. Arról kellett valakinek közelegni, akinek a pozsonyiak általában jobban megörültek az eddigi kenyérpusztító vándorlóknál.
Valóban úriember lovagolt be a város nyugati kapuján: a Markaláb gróf, amint a köznép nevezte, más néven Brandenburgi György őrgróf, akinek jövetele mindenütt örömet jelentett. Az őrgróf az élet ura volt, mint Logus Tamás, a simanyelvű humanista elnevezte, aki kedvenceinek tudott szép neveket is adni. Ugyanezért bizonyára nagyon fogja sajnálni majd a humanista, hogy nem foglalhatott helyet ott, a főtéri ablakban, amikor válogatott csapatával a Markaláb a piacra lovagolt. Úgy ragyogtak ezek a vitézek, mintha egyenesen Granadából vagy Ferenc francia király csapatából jöttek volna, ahol akkoriban kezdték a karusszeleket, a fegyvertáncokat és a legnemesebb lovagjátékokat kultiválni az eddigi nyaktörő viadalok helyett. Pedig nem jöttek olyan messziről Markalábék, csak innen, a morva határszélről, ahol állomást tartottak, miután Lajos király segítségére, a mohácsi csatába már úgysem mehettek volna. Eljöttek tehát az özvegy királyné támogatására.
Csak azt a tizenhat markos csatamént kellett megnézni, amelyről a Brandenburgi leugrott a pozsonyi főtéren, hogy az embernek mindjárt több bizalma legyen a jövendőhöz. A mén patkójával csaknem kikaparta231 az évszázad óta földbe helyezett követ, és a Brandenburgi leugorván róla, a kantárt szabadon a paripa nyakába vetette, úgysem fog elmenni az, amíg ő vissza nem tér.
Kihez lehetne hasonlítani a Brandenburgit, amikor násznagyléptekkel végigment vala a piactéren, bársonyköpenyege az aranyhímzései miatt akár oltárterítő is lehetett volna egy kisebb apátság templomában, nyakában háromszoros vastag aranylánc, amely kinyújtva bizonyára hosszabb lehetett egy ölnél; valamely csodálatos rendjelet az inge felett viselt, amely messzire vakított. Fekete bársonybarettjén ugyancsak aranylánc volt, míg kezén hófehér kesztyűk, mintha még sohasem fogott volna kezet olyan emberrel, akiről szenny tapadt volna a kesztyűjéhez.
Ábrázatáról tehát bízvást azt lehet mondani, hogy álma lehetett volna minden lovagi kornak. Igen, minden bizonnyal ilyenek szerettek volna lenni azok az urak, akik ebben a korban is a lovagságról álmodoztak.
És a tünemény közelebbről sem veszített jelentőségéből, mint a hamis kövek szokták, ha azokat bővebb vizsgálódás alá vesszük. Brandenburgi már elmúlt ötvenesztendős, könnyedén átlépett azon a mezsgyén, ahol a legszebb lovagokra is az az öregember szokott várakozni dióverő botjával, amellyel kikergeti az ifjúságot a különböző testrészekből, ragyás erdőt bocsát a sima arcokra, megkoptatja a hajak fényét. Brandenburgi ama boldog emberek közé tartozott, akik észre sem veszik ötvenedik születésnapjukat. Csak átmennek rajta, és másnap nyújtózkodnak:
– Ejnye, be bolond álmom volt az éjszaka – mondják ásítozva.
Széles arca volt, mint egy katonának, aki sebhelyet és vidámságot egyformán az arcán visel. Ez az arc bajusztalan és szakálltalan volt, mert a lovagrendekben akkoriban jött divatba, hogy némelyek sima arccal különböztetik meg magukat. Ámde kétoldalt hatalmas oldalszakáll, mint valami kerítés zárta be az arcot: sűrű és fekete, mint a vadkan sörtéje.
(Aki manapság nézegeti az arcképet, amelyet a porosz királyi képtárban őriznek az egykori gavallérról, az talán felkiált magában, ejnye, be jó komornyikpofa Markaláb, emberemlékezet óta ilyenformák az inasok az udvarokban. így lehetne lovászlegény is őkelme, ha éppen ilyen volna a sora.)
Most megszólaltak a piacon a kürtök. Mária egy hónapja nem hallott kürthangot, és ez bármely csekélységnek látszik, hiányzott az életéből. Megdobogott a szíve, mert a Markaláb ugyanazokat a kürtjeleket fúvatta, mint a visegrádi vadászatokon – a boldog időkben. Az urak jönnek a hajtásból visszafelé, és úgy veszik körül a királynét, mint a csillagok a232 holdat. És a Salamon király tornyának udvarán hirtelen tekergőzni kezdtek az oda kihúzott rétestészták, egyikben sem támadt lyuk.
Már nyitották is a kaput Markaláb előtt. Szíjra járó sarkantyúi, amelynek vigasztaló hangjait annyiszor hallották a királyok a budai palotában, mikor a magyar urak szemrehányásaitól meggyötörtetve a vár valamelyik kisebb szobájában mint szepegő gyermekek egymás mellé bújtak, és azon törték a fejüket, hova, merre szökjenek el a teljes bizonyossággal kopogtató hitelezők elől – Brandenburgi gárdakapitány megjelenése mindig változást, sőt kellemes változást jelentett.
Vajon így történne mostani megjelenésekor is?
Brandenburgi György olyan szabályszerűen hajtott térdet Mária királyné előtt, mintha még mindig Miksa császár uralkodna a közeli Bécsben. A spanyol etikett meghódította az egész világot.
– Felség, én még mindig a régi Brandenburgi vagyok.
– Brandenburgi! Ha kis csikó vagy bikaborjú jönne elébem e néven: vajon nem olyan szívesen látnám-e, mint boldogult férjemnek és nekem legjobb barátomat? Amint nem felejtettél el minket, Brandenburgi, azonképpen nem múltál el emlékezetünkből te sem.
Brandenburgi még mindig nem változtatott térdeplő helyzetén. Ő azt úgy tanulta, hogy térdepléséből csak a királyné oldhatja fel.
– Vajon szükség lesz-e itt reám, ahol a házban, az ebédlőn áthaladva, ugyanazokat a magyar urakat látom a pozsonyi pintek mellett, akik egykor Budán Medved váramra és házamra pályáztak, végül pedig csak azzal elégedtek meg, ha engem a budai palotájából eltávolít a király? Vajon mily sorsa lehet itt az öreg katonának, aki egyesülésük óta egyforma hűséggel szolgálta a Habsburg- és Jagello-címert?
– A két címerből most már csak az egyik maradt meg – felelt a királyné, aki szerette a csipkézett szavakat, ha akadt valakije, aki azokra hasonló választ adott. – A Jagello-címer Magyarországon végleg az enyészeté lett, mint azt a magyar urak annyiszor kívánták a maguk Istenétől. Felállítanak a templom falában egy kőcímert, és azzal befejeződik a történelemnek egy része. Nemsokára csak mi, akik jól ismertük ezt a címert, tudjuk majd, hogy Magyarország története fekszik ott eltemetve.
– És a Habsburg-címer, amely nyugatról közeledik kelet felé, hogy minden természeti törvény ellenére itt majd felragyogjon, mint a kelő nap?
– Állj fel, Brandenburgi, eléggé kifejezted már jóindulatodat a mindenkitől elhagyatott szegény özvegyasszony iránt – kiáltott a királyné,233 hirtelen csattintva a két tenyerével, mint akinek tetszik Markaláb beszéde.
A tenyércsattantást azonban nyilván félreértették a szomszédos szobában, mert az ajtó felnyílott egy nagy sinkorán eb kapaszkodása révén, és egy csomó kutya tódult a szobába. Volt közöttük vadászkutya, öleb és agárfajta.
– Az uram kutyái, amelyeket gondjaimra bízott, mielőtt a csatába elindult volna – mond Mária, és ritkán elérzékenyülő szeme most könnybe borult. Csak arra mosolyodott el, amikor egynémelyik vénebb vadászeb körülszaglászván az őrgróf csizmáját, hirtelen a nyakába vetette magát a díszes férfiúnak.
– Lám, a kutya sem felejti el azt, aki őt szerette. Hogyan felejthetné tehát a magyar királyné az ő hívét?
Markaláb nagyon jól ismerte Máriát, hosszú udvari szolgálata alatt tisztába jöhetett azzal, hogy a királyné a szavaknak mily kincseivel rendelkezik.
– Werbőczi! – kiáltott rá gyermekes gügyögéssel arra a vén vizslára, amely a Markalábot elsőnek felismerte. A vizsla valamely vadászat emlékére suttyomban sántított. A kutya úrnőjéhez szaladt, és lába elé heveredve, kerek, sárga, örömös szemével onnan nézegette a Markalábot, aki a maga módja szerint akkor kezdett barátságot kötni a többi ismeretlen ebekkel is.
– A Habsburg-címer! – folytatta Brandenburgi, és kutyaidomító módjára megcsavarta egy medvefogó ebnek a fülét, hogy majd sohase felejtse el őt a fájdalomtól és örömtől. – Amerre jöttünk a haddal a morva határon, majd a Duna völgyében, takaros kis falvakkal találkoztunk, amelyek olyan csendesek voltak, mintha itt senki sem tudná, hogy a szomszéd országban a török jár, mint valami keleti dögvész. És a helyes kis fogadók, ahol barátaimmal megtelepedtem, egytől egyig a Habsburg-címerről voltak elnevezve.
A királyné felkiáltott, rövid, kapkodó lélegzettel, mint férje halála óta mindig.
– Ott van az én szülőhazám, a nagyapám, a bátyám országa. – De menne az őrgróf Magyarországba, ahol én valamikor királyné voltam. Ott olyan országot találna, amilyenről még Dante sem írt. Az új Vergilius a mostani Magyarországon nem találna másra, mint leégetett falvakra, amelyeket gyakran maguk a magyarok gyújtottak fel azzal a szándékkal, hogy elhitessék a törökkel, hogy már e vidéken megelőzték234 őket más rablók. Az ördögnek tennék meg tehát a hiábavaló utat a kalandot, zsákmányt kereső pogányok. Kóbor ebek csordája farkasokként üvölt, és megtámadják a magányos vándorlót. Bírónak, orvosnak, rendnek híre-hamva sincs. Bár mi most olyan távol élünk országunktól, mint valaha a bujdosó IV. Béla király a tengermelléken, mindent tudunk, ami az ország keleti részében történik. Tomicki uram, Zsigmond lengyel király kancellárja elküldözi nekünk azokat a leveleket, amelyeket magyarországi követeitől kap. Nem járunk sötétben és behunyt szemmel.
Brandenburgi a régi udvaronc ejtő mosolyával meghajolt, mintha Budán hallgatná a királyné szájából azokat a taktikai rendszabályokat, amelyeket a magyarok ellen szándékoznak tenni, hogy azok békességben hagyják uralkodni.
– Felséged férfias egyéniségéről, lángelméjéről mindig meg volt győződve leghívebb szolgája. Tudtam, hogy ez a koronás fő ritkán téved az emberek és dolgok megítélésében. Bizonyos, hogy a pogány ádáz megmozdulása nélkül idővel Európa egyik leghatalmasabb uralkodója lett volna II. Lajos király, felséged irányítása mellett.
– Most Ferdinánd és Károly bátyám életsorsát szeretném irányítani, mert munka, tett, gondolat és messzi perspektíva nélkül nem tölthetem mindennapi életemet – felelt hirtelen őszinteséggel Mária királyné, mert már régen nem találkozott a pozsonyi házban senkivel, akivel szemben őszinte mert volna lenni.
Markaláb továbbszőtte szavait, mégpedig nem alattomossággal, mint e zűrzavaros korban beszélni szoktak egymással az emberek, hanem nyíltan, mint egy ötvenen felül levő férfiú beszélgethet egy fiatal nővel.
– Nagyon helyesen teszi felséged, hogy bár ellensége lett az egész ország a mohácsi csata óta, felséged a magyar özvegyasszonyok szokásos ruházatát viseli. Ez a fejkendő, amelynek végei stóla módjára csüggenek alá, mindig a magyar asszonyok büszkeségét jelentette.
– Perényinétől tanultam ezt a ruhaviseletet.
– Az efféle apróság nagyon jólesik a hiú magyaroknak. Bár én tudtam volna hízelegni nemzeti bolondságaiknak, még mindig Budán lakhatnék.
– Vagy a mohácsi csatamezőn – felelt Mária. – Én most minden támasz nélkül állnék itten, mert hiába nézegetnek reám a magyar urak ama barna tekintetükkel, amellyel a jó lovat és a jó hívek törhetetlen hűségét szokták elárulni, én valahogy nem bízok a magyarokban. Félek, őrgróf, hogy amint az erdélyi vajda csillaga feljebb emelkedik a Tiszántúl, itt, a Dunántúl is szemügyre veszik ezt a csillagot.235
Brandenburgi egy lépéssel közelebb ment a királynéhoz, halk hangon beszélt, mintha attól félt volna, hogy a szobában ténfergő, ásítozó, nyújtózkodó ebek kihallgatnák a beszélgetését.
– Én nagyon csodálkoztam, mikor Pozsonyba érve azt hallottam, hogy innen jobbára csak a zsidók menekülnek el. Ők vitték kincseiket biztonságba nyugat felé, mert felséged rokonai, Károly granadai császár, valamint az ausztriai Ferdinánd tárt karokkal várják a pénzes jövevényeket.
– Végre okos dolgot is hallok a bátyámról – feleli Mária, és némi megelégedett mosolygás tűnt fel keskeny ajakán. – Ha már engem cserbenhagynak a zsidaim, legalább nekik legyen valamely hasznuk belőlük. A zsidópénz jó, mert nehezen lehet hozzájuthatni.
– Hallottam egy Peremartoni Mihály nevű pozsonyi orvosról is, aki Bécsbe költözött, és ott megtelepedett.
– Azt meg én küldtem Bécsbe, hogy legyen valaki Ferdinánd bátyám mellett, aki az egészségi állapotáról mindig pontosan tudósítson. Ugyancsak a helyzet megfigyelésére költöztettem Bécsbe jó hívünket, Posoni Márton nemesembert, aki gyermekkora óta a budai udvarban nevelkedett. Most szereztem neki feleségnek egy gazdag bécsi özvegyasszonyt, és azóta Márton szorgalmasan írogatja a leveleket.
– Ó, királyné – felelé komoly meghatottsággal Markaláb –, mily kevéssé ismerjük mi, férfiak, az asszonyok gondolkozását! Én magam bizony árulásnak vettem, amikor ezen pozsonyiaknak a meneküléséről hallottam. Mert bizony beszéltek rossz híreket is azokban a csendes határszéli falvakban, ahol a fogadók a Habsburg-címerhez vannak címezve. Azt beszélték, hogy Szapolyai János a törökökkel egyesülve közeledik Buda felé, és kormányzóvá vagy királlyá fogják megválasztani. Mások szerint már el is érte Budát, bizalmas emberét kinevezte várkapitánynak, és ő maga Pozsony megtámadására készül. A vajdának huszonötezer főnyi serege van, míg Ferdinándnak alig nyolc-kilenc ezer embere, az is szétszórtan csavarog a határ mentén, fél lábbal mindig hazafelé pislogva, hogy az első Zápolya-vitéz láttára hanyatt-homlok elmeneküljön.
A királyné ölébe eresztette két liliomvirághoz hasonlatos kezét, amint Markalábot hallgatta.
– Rád ismerek, őrgróf, őszinteségedről, mert ezek a hírek valóban hozzám is eljutottak. Persze, csak kerülő úton, mert velem még mindig úgy szokás bánni, mint valami gyenge asszonnyal. Kímélnek, takargatnak,236 bekötik a szememet, hogy ne lássak, ne halljak, mert még mindig nem tudják, hogy három férfi rejtőzik bennem. Hát majd most én mondom neked, hogy mi az igazság ebben a pozsonyi számkivetettségben. Engem ama Zápolya Jankó, ama nagy fejű tót, akinek műveletlenségén, fösvénységén, szláv alattomosságán annyit bosszankodtunk és nevettünk a budai udvarnál: mindenáron feleségül akar venni.
Brandenburgi a régi cinkostárs ádáz mosolyával hallgatta a királynét.
– No nézd, a nagyfejűjét! A római császár húga kellene neki feleségül! Hát még mindig nem eszmélt rá alacsony származására?
– Alacsony származásukat hamar elfelejtik az emberek, ha dolguk jobbra fordul – felelt Mária, és elfordult, hogy az őrgróf ne lássa arcán azt a fájdalmas mosolyt, amelyet arcára Szapolyai János alacsony származása fakasztott. – És talán csak mi, akik Európa legfenségesebb családjából származunk, mondjuk alacsonynak a Pozsega megyei Zápolyákat, viszont meg elégtételünkre szolgálhat, hogy mindazok a horvát-szlavón uraságok, akik a Zápolyák őseivel valaha atyafiságot és barátságot tartottak, most, amikor azt hallják, hogy az ő Jankó rokonuk király akar lenni, egytől egyig hozzánk pártolnak, anélkül hogy egy intéssel is hívnánk őket. Nem, sehogy sem tudnák elviselni, hogy rokonukból király legyen. Itt járt már, és Zápolya ellen való támogatásáról biztosított Frangepán Kristóf, a tót országi kormányzó, Erdődy Simon, a zágrábi püspök, Rauber, a laibachi püspök, Batthyány Ferenc, a horvát bán, gróf Joachim a horvát követekkel, Perusics Jankó és Krizanics Gáspár, Jurisics Miklós és Pichler János várkapitányok, Krusics Péter zenggi kapitány, Karlovits János, akire Zápolya a tengermellék felé számíthatott volna, mint atyafira vagy barátra. Nem akarnak maguk közül való királyt, azért szívesen útra keltek, amikor Ferdinándhoz küldtem őket.
– Nos, és legalább Ferdinánd úr adott pénzt ezeknek a kalózmaradékoknak, akik harminc ezüstgarasért Jézus Krisztust is megfeszítenék?
– Sajnos, Granadából nem jött meg idáig a bátyám pénzküldeménye, így tehát Krusics Péter, a zenggi kapitány hétezer forintnyi zsoldját sem tudtuk kifizetni, pedig azt még Lajos királytól is megkapta. A jó pozsonyiak adtak nekik tehénhúst, kappant meg miegymást, ami a majorságukból kitelik.
– Hm, ez baj – dörmögött Markaláb, aki mint egykori várúr, elég jól ismerhette az országot arra délnyugat felé. – Semmi rosszat nem mondhatok a horvátok vitézségéről, a legöregebb ember is olyan jó katona közöttük, mint a fiatal magyar leventék, életcéljuknak tartják, hogy237 haláluk harcban érje őket utol, ám az úgynevezett horvát nemesség, amely a városokat is ösmeri és a városokban a kalmárok portékáit: az már azt is tudja, hogy van valami, ami a csatatéri halálnál is jobb kedvet okoz – ez pedig a testi épség. Mielőtt útnak bocsátotta volna őket felséged, meg kellett volna tölteni a tarisznyájukat, mert pénz nélkül nem lehet tojást festeni.
Mária, bár gazdag nemzetnek volt a leszármazottja, magyar királyné korában megtanulta azt a kézmozdulatot, amelyet az üres tenyérnek kifelé való fordításával hajtanak végre.
– Honnan vettem volna pénzt? Bornemissza elzárta a pozsonyi várba azt a tízmázsányi ezüsttallért, amelyet Budáról hoztam volt magammal. A pénzkölcsönző uzsorások elmenekültek országomból, hogy még a nálam levő aranygyapjas rendjelt se zálogosíthassam el. Zapka és Eraszmusz, akiket Zsigmond lengyel királyhoz pénzért küldtem volt, azzal a hírrel tértek vissza, hogy Zsigmond úr csak akkor hajlandó pénzt áldozni a magyar királyságra, ha Kázmér herceget választják meg királynak. Csak egyetlen emberhez küldhettem volna pénzért, de annak nagy ára lett volna.
– A kérőhöz! – felelt Markaláb, és még mindig nem vette észre, hogy mily fájdalmas vonás keletkezik Mária ábrázatán, amikor Szapolyaira fordul a szó.
– A kérőmhöz – mond most olyan száraz hangon Mária, mint amilyen száraz a stóla alakú kendője volt. – Bizonyára ő Magyarország leggazdagabb urasága, mérhetetlen kincséről regemondásokkal vannak az emberek, bizonyára nem vonakodna pénzéből méretni részemre akkor sem, ha bizonyosan tudná, hogy ezt a pénzt őellene használom fel.
Markaláb borotvált arca eltorzult, és különböző grimaszokat vágott, amelyeknek máskor talán hálás nézője lett volna a királyné, de most bánata nem csillapodott e bohókás dolgoknak láttára, habár az egykori udvarmester kitett magáért: vágott olyan arcot, mint egy szakács, hunyorított, ruganyos lábszeléssel és testtartásával utánozta az alkudó zsidókat. Az efféle mókák mindig hatni szoktak a legmagasabb uraságokra.
Mária összefont kézzel, földre sütött szemmel, amint későbben a németalföldi és spanyol templomokban ábrázolják vala a szent asszonyt a fantáziájukból pingáló festőművészek, hallgatagon állott, míg Markaláb felvidítására csaknem cigánykereket hányt már előtte.
– Van az udvaromban egypár szegény rokona is a vajdának, hogy ne mondhassa a farkas a báránynak, megzavarja ivóvizét. Itt van többnyire238 Ferenc diák, vingárti Horvát, Gerendi Miklós, akikről tudom, hogy szegről-végről szegény rokonai Szapolyainak, vagy legalábbis azok szeretnének lenni; ezek a szegény rokonok a megmondhatói, hogy ennél a háznál soha egyetlen rossz szó sem esik a vajdáról.
Markaláb, aki mulattató tiszténél fogva pompásan tudta a gettóbeli zsidók hanghordozását utánozni, mintha legalábbis közöttük nőtt volna fel, panaszosan felkiáltott:
– Csak a szegény rokontól mentsen meg az Isten. Én sohasem tűrtem magam mellett egyetlen szegény rokonomat se, mert az efféle ember még a betegséget is irigyli. Miért vagyok én beteg, és miért nem ő? Miért fáj nekem a hátam, és nem az ő háta? Miért élek én gyógyszerrel, és miért nem ő? A szegény rokon, éppen helyzeténél fogva, mindenképpen különb, méltóbb, érdemesebb embernek véli magát. Csúf dolog az irigység, de azt nem az ellenségek találták ki, hanem a szegény rokonok. Ebrúdon kell kivetni őket.
– Nos, hát még ezeknek a szegény rokonoknak az a mindennapi jó reggelük, hogy valahogyan eszembe ne jusson Szapolyai János kérésére hallgatni.
– Bizonyosan attól félnek, hogy Szapolyai ármányosságukért nyomban az utcára vetné őket – felelt kedélyes nevetéssel az őrgróf, aki szerette volna Máriát a régi, budai, könnyelmű időbeli hangulatba hozni, mert hiszen nincs keményebb dió egy töprengő, gondolkodó asszonynál. – Amint én ismerem a szegény rokonokat, azokat nem kell meghallgatni akkor sem, ha bűt vagy bát mondanak. Mindig csak azon törik a fejüket, hogy mit lophatnának el a háztól, mert azt hiszik, hogy ehhez jussuk van. Fogadom, hogy nekem mást mondanak a szegény rokonok, ha pénzt csörgetek meg az orruk alatt.
Brandenburgi szavai mind bizonytalanabbak, zavarodottabbak lettek, mintha elveszítette volna beszéde fonalát. Vajon azért jött ő ide a morva határról, hogy a szegény rokonok ártalmasságáról tartson előadást a királynénak? Nem, csak az hozta zavarba, hogy a gyászruhás, gondterhes, megtört királynéban az árnyékát sem tudta feltalálni annak a régi osztrák főhercegnőnek, aki gőgös jókedvében, születési fölényességével Budán évekig elfelejtette megjegyezni magának még azoknak a magyar uraknak neveit is, akiket mindennap látott. Az öreg Bornemisszát, aki pedig a legfontosabb ember volt a budai háztartásban, éveken át csak „vén kalefaktornak” emlegette, mintha annak nem is lett volna más neve. Ha pedig a királyt olykor Ludovicusnak szólította a mit sem mondó239 felséges úr megszólítás helyett, bizony már felderült a király arca is. Most pedig név szerint ismer maga körül mindenkit, mint a cigányasszony a rajkóit.
A királyné kendőjét, amelyet vállán hordott, most leemelte, a karosszék hátára dobta, és maga is helyet foglalt a karosszékben, mint valami trónuson.
– Nos, vitéz Brandenburgi, akinek Budán az volt a híred, hogy az ebeknél és lovaknál csak az embereket ismered jobban: halld meg, miután bátyáim tehetetlensége és szegénysége miatt nem tudom számukra megszerezni a magyar trónust, végül mégiscsak kénytelen volnék Szapolyai Jankóhoz feleségül menni, aki akkor kiáltatja ki magát Magyarországon királlyá, amikor akarja. Ősi erkölcsök lettek úrrá az országon, sehol egy „német”, sehol egy patika, sehol egy postaszekér számára való országút – szittyavilág van, szittyaasszony leszek magam is.
Könnyezve és mosolyogva hangzottak a királyné szájából a szavak, de Markaláb gróf tudta, hogy sok komolyság is van a szavak mögött. Ezért mellőzte most szokásos grimaszait az udvarmester, pedig ahhoz is nagyon értett, hogyan kell csúfolni, gúnyolni a tormába esett féregként sínylődő, forgolódó, szenvedő magyar urakat.
– Szapolyai Jankó akkor leend király Magyarországon, amikor ehhez gusztusa támad, mert nincsen, aki megakadályozhatná szándékában – mondotta az őrgróf, mintha jól meg akarná jegyezni a királyné szavait. – Hát én mégis tudok valakit, aki ezen szándékában a legnagyobb akadálya, gáncsolója, sőt gyilkosa lehet, ez pedig senki más, mint őkelme maga. Nincsen nagyobb ellensége Zápolyának, mint önmaga.
– Nem mondhatnám, hogy eddigi életében valamely nagyobbfajta bolondságot követett volna el, mint például az én szegény uram, aki elment meghalni Mohácsra azért a Magyarországért, amelyben senki sem szerette. Várták a halálát, mint valami déli harangszót – mond Mária, és csendesen bólongatott fejével.
– Az én érzésem az, hogy Jankó még sokszor keservesen megbánja azt, hogy kivonta magát a mohácsi csatából – folytatta Brandenburgi. – Ha most, e zűrzavaros, gondolattalan világban, ahol mindenki a tíz körmével akarja megásni magának azt a lyukat, amelyben elrejtőzhessen a semmi jóval nem kecsegtető élet elől – ha most akadnak is magyarok, akik magasztalják Jankót eszélyességéért, hogy Szeged alatt bundájára heveredve hallgatta a Duna felől hangzó ágyúdörgést, majd kinyílnak a könnytől, vértől, káromkodástól, a nyomorúság kaszabörtönétől elhomályosodott240 szemek, és más tekintetekkel méregetik végig a nagy heverőt.
– Nem addig, amíg csak olyan ellenfele lesz a trónus meghódításában, mint az én szegény Ferdinánd bátyám, akinek mindig nyitva van a szája, mintha örökké imádkoznék. Akinek hiába írom napról napra, hogy igyekezzen hadaival Magyarországra, amíg nem kap rosszabb hírt, mint II. Lajos halálának a hírét. Legutóbbi követével, Kreutzer Gergellyel, a laibachi főesperessel azt a krajcárt sem érő tanácsot küldte, hogy csak legyek nyugodt, az igazság és a jog az apáink között létrejött szerződések folytán a mi részünkön van, tőle a magyar trónust senki el nem veheti.
– Márpedig Szapolyai Jankó elveendi, de hogy meg is tudja-e tartani magának, annak titka a végzet méhében vagyon – felelt Markaláb gróf kézlegyintve, mintha valami ócska süvegről beszélne. – Az ő keze a legsötétebb, amely a magyar korona után nyúl, sötét a vértől és az aranytól.
– És a nyavalyatöréstől, amelytől végtagjai megdagadnak, amíg rá nem szánja magát az érvágásra. Mindig kéznél van a borbély, pedig sem szakállát, sem haját nem nyíratja.
– Ez csak a júliusi hatvani országgyűlés óta van így – mondta Brandenburgi –, amely országgyűlésen a magyar urak csendesen elhatározták maguk között, hogy Lajos királyt elteszik láb alól, és fenségedet férjhez adják az erdélyi vajdához. Pedig a török akkor még valójában nem is gondolt arra, hogy betörjön Magyarországba. Odáig a vajda még az érvágással se nagyon törődött, inkább kínoktól gyötörve feküdt napokig, nagy ökörszíve a feje búbján akart kiugrani, de vérét nem hagyta venni, mert azt mondta, hogy kár minden cseppjéért. Hatvan óta forgatja gondolatát az egészségén, és félig főtt tehénhúst sem eszik többé kilószámra.
Mária a papucsa orrát nézegette:
– Ez talán még nem is válik kárára. Utóvégre egészségének teljessége nélkül nem vállalkozhatna házasságkötésre. Nem betegápolónőt akar feleségének megtenni, hanem ő akar első szolgája lenni királynéjának – mond Mária, és hangjában valamely lágyság lopózkodott most, hogy még a nagy emberismerőnek képzelt Markaláb gróf is elcsudálkozott a Mária szavai mögött meglendülő selyemkárpitokon és asszonyi puhaságokon. Ugyanezért megint csak bizonytalanul folytatta szavait, mintha rendes szokása szerint nem volna azzal tisztában, hogy szavaival tetszésére leend-e hallgatójának; holott Markaláb gróf olyan természetű ember volt, hogy többnyire mindenkinek tetszeni szeretett volna. Minek ellenségeket241 szerezni ezen a világon, amikor a túlvilágon amúgy is várják a halandót a született ellenségek, az ördögök?
Ám Brandenburgi mégiscsak tudta a leckét, amellyel ideküldték, azért így folytatta:
– Most már nevetséges kezd lenni, hogy mennyire vigyáz az egészségére ez az úr, akinek mindig az volt a híre, hogy hadban és vasban tölti az életét. Egyetlen erényéül katonás reátermettségét, vezéri képességét voltak hajlandók elismerni azok is, akik régi barátaiból ellenségei lettek, és úton-útfélen festett királynak emlegették. Hát ez az úr se nem katona, se nem vezér. Este, mikor a katonáitól hazatér, mindenféle szerekkel, tömjénekkel füstölteti magát, nehogy ráragadjon valami a katonai táborokban szokásos betegségek közül. Leborított üstökön ülve gőzölteti magát szagos vizek párájában, hogy gyomra és belei rendbe jöjjenek. Szagos vizekkel, olajakkal, fürdőkkel tisztítja bajszát és szakállát amaz apró férgektől, amelyek már a régebbi háborúkban is annyi kárt tettek a katonákban, hogy az ellenségnek nem is kellett mást várnia, mint csak azt, hogy azok a férgek nagyra növekedjenek. És a „festett király”, mielőtt katonái közé menne, vadszőlő érett bogyójával dörzsöli be a két arcát, hogy félelmetes legyen, mint Barabás, ha talán valakinek a katonák között eszébe jutna a jézusi szelídségű Ferdinándra gondolni.
– De Ferdinánd még eddig nem ölt meg és nem öletett meg senkit, míg Zápolya múltjában ott füstölögnek az elevenen megsütött parasztok, ott komorlik a magyar Alföld, amelynek akácfáit lázadó pórokkal akasztatta tele. Amiért az 1514-i országgyűlés hálás köszönetet is szavazott neki, és az ország megmentőjének nevezte. Kinek jutna tehát eszébe Ferdinánd? – kérdezte most csali mosollyal a királyné, mintha a Markaláb gróf megjelenése óta a Zápolya pártjára szegődött volna maga is.
Csakhogy Markalábban végül felébredt az emberismeret. Észrevette a játékot, amelyet Mária űz vele, és észrevette azt is, hogy ez az asszony azok közül való, akik bizonyos férfiakról szívesen elhallgatnak jót is, rosszat is, csak halljanak róluk. De már Markaláb megmaradt a programja mellett, amellyel Pozsonyba jött.
– Mielőtt elindultam volna felségedhez, hogy hódolatomról és hűségemről biztosítsam – kezdte Markaláb azon a régi hangon, amellyel a fejedelmekkel és királyokkal szokás beszélni, ha azoknak figyelmét felébreszteni akarjuk –, csendes napot töltöttem Bécs városában a „Jámbor utazó”-hoz címezett fogadóban. Szeretek az ilyen fogadókban megpihenni, mert itt többnyire egyházi vagy legalábbis az egyháziakhoz242 hasonlatos világi emberekkel találkozhatni, akik mindig tudnak valamely orvossággal szolgálni a háborgó lelkiismeret ellen. Ötvenöt esztendős vagyok, de gyónás után mindig húszévesnek érzem magamat. A „Jámbor utazó”-nál tehát valóban buzgó örömet éreztem, amikor megtudtam, hogy ugyancsak a fogadóban tartózkodik Wese János bundi érsek úr is, aki V. Károly granadai császár hitszónoka. Császári hitszónoknak még úgyse volt alkalmam bűneimet bevallani, és tőle felmentést nyerni. Alig vártam, hogy a fogadóban elcsendesedjenek az öszvérek csengői, a kereskedők alkudozásai, a fogadósné mindennapi megbeszélései férjével és fazekaival: bekopogtattam az érsek úr szobájába, s amikor megmondtam neki, hogy igazában ki is vagyok, aranykeresztes keblére vont az érsek, és csaknem előre biztosított, hogy felmentésem bűneim alól valószínű, mert bűnöket csak abban az időben követhettem el, amikor a legkatolikusabb Habsburg-ház szolgálatában állottam, márpedig körülbelül egész életemet a Habsburgoknak áldoztam fel.
– Másnapon, amikor a szokásos penitenciákat a Szent István-templom kijelölt kápolnájában elvégeztem, szerencsés voltam ebédvendége lehetni az érsek úrnak, amit nagy örömmel vállaltam is, mert a magas rangú egyházi férfiak a földkerekség bármely részén különb ellátásban szoktak részesülni, mint akár a leggazdagabb világiak. A „Jámbor utazó” fogadósnéja valóban kitett konyhájáért, pedig én már csak tudok különbséget tenni az ételek között.
– Ebéd végeztével aztán mondá az érsek úr, hogy áldását fogja adni magyarországi utamra, ha az ő tanácsait meghallgatom. Még csak álmomba se jusson eszembe, hogy Magyarország királya más lehetne, mint Mária királyné bátyja, ha még van erejük a világon az eskütételeknek és fogadalmaknak. Ferdinánd hitbuzgó, nagylelkű, nemes érzésű, egészséges testű, minden jóra hajlítható, mert még csak huszonnégy esztendős, akinek van ideje bőségesen jóvátenni azokat a hibákat, amelyeket esetleg idáig elkövetett. Egyetlen gyengéje szegénysége, de végeredményében annak sem ő az oka; mert háza, családja gazdagságát bátyja, a granadai császár költséges hadivállalatai emésztették föl. Bizonyára megszeretnék őt a magyarok, ha megismerik, mégpedig először is azok a magyarok, akik ráeszmélnek, hogy mostani nyomorúságuknak, búcsújárásuknak az okozói ama vacsoragőzök, amelyekben elmerülve töltötték életüket legutóbbi királyaik alatt. Egy sült marhagerincnél mégiscsak többet ér az ország.
– Míg Szapolyai éppen ellenkezője Ferdinándnak. Megpróbálom a243 spanyol király orátorának szavait idézni, mert hiszen ezeket a szavakat többször is elmondta előttem. Szapolyai fösvény, kicsinyes, hiú, félénk, tétovázó, kevély, kétszínű, alattomos és bosszúálló. Szerencsében elbizakodó, szerencsétlenségben kishitű. Ehhez járul nagy fösvénysége, pénzszeretete és pénzszerzésének erőszakossága. Sem igazságot osztani, sem királyi fényt kifejteni nem tud. Csalárdul tárgyal mindenkivel, és ámításokat keres. Nem tudja, mi az igazság, mert attól messze áll. Nem is szégyenkezik azon, ha szemébe mondják, hogy előbbi napon vagy máskor egyebet ígért. Szóval semmi hit, semmi igazság, semmi szégyenérzet és semmi állhatatosság nincs a vajdában. Hozzája hasonlók az ő tanácsosai is. A sánta Werbőczy, mióta Zólyom várát ajándékul kapta Zápolyától, az ő szája íze szerint írja a törvényeket. Igazolni kell valamiképpen annak a tízezer parasztnak a felakasztatását a Dózsa György idejéből, amely akasztásokat néha személyesen végzett a vajda. A sánta jogtudós így írja vala törvényét: A paraszt életét kímélni kell, mert parasztság nélkül nincs nemesség. De azt a parasztot, aki nemesasszonyt megbecstelenít, rajtakapás esetén nyomban fel kell húzni a legelső fára. Ebből a törvényből tehát megtudhatjuk, hogy Werbőczy barátja, Zápolya uram csak azokat a parasztokat huzatta fel, akik nemeseket megbecstelenítettek. Így mossa egyik kéz a másikat.
Mária királyné láthatólag nagy figyelemmel hallgatta Brandenburgi szavait, mert az őrgróf igazmondásában nem volt oka kételkedni. Ha Markaláb gróf azt mondja vala, hogy ezeket a szavakat Wese Jánostól, a bundi érsektől hallotta, akkor bizonyára az érsek mondta őket. Brandenburgi Györgynek még nem volt szüksége arra, hogy hazugságokkal kedveltesse meg magát. Ötvenöt esztendős volt, termete, mint szálfa, soha nem tudta róla senki, hogy szomjas-e vagy éhes, mert efféle apróságokat nem emlegetett. Talán élete végéig hallgatni fog arról, hogy valaha szenvedett is valamitől ezen a világon, gyomortól vagy szívtől, nyári sertéshústól vagy hölgyi gondtalan kacajtól?
Az ilyen kemény férfival még az asszonyok is nyíltabban beszélnek, mint más férfiakkal. Tudják, hogy nem jön mindjárt vér nyelvük fullánkjának első csippentésére.
– Amit idáig elmondott Markaláb uram ama Zápolyáról, azt én körülbelül mind tudtam. Nem lehet senkinek bűntelenül annyi pénze, mint őkelmének van. Az emberek szívesen kiáltanak rablót akkor is, ha nem fojtogatják őket. Talán a fojtogatást akarják megelőzni ilyenformán. Persze hogy olyan törvényeket írat Zápolya a maga jogtudósával, amely244 törvények neki kedveznek, nem pedig a szomszédjának. Persze hogy nem akar koldus lenni a koldusék országában, ahol most mindenki teliszájjal azt hirdeti, hogy mennyi vagyont veszített a bajba jutott haza és megölt király miatt. Néha azt gondolom magamban, hogy milyen jó Lajosnak, hogy a másvilágra ment, most mindenki rajta követelné még a sarkantyúját is, amelyet futás közben elveszített a csizmájáról. Persze hogy félénk, alattomos, kételkedő, habozó, gyanakvó, elhatározásaiban ingadozó lőn Szapolyai abban az országban, ahol tolvajokkal, orvokkal, gyilkosokkal és félkézkalmárokkal van lesbe véve mindenki, akinek még maradt valamije Mohács után.
– Azon sem csodálkoznék, ha igaz volna az a hír, hogy az éhes farkascsordákként bolyongó vagy pedig áruláson törekvő, mérgezett tőrhöz hasonlatos szavú magyarok ellen az ország egyetlen gazdag embere a törökkel kötött volna szövetséget, mert hisz a mai magyarsággal amúgy is hiába kötne bármilyen szerződést. Amit a bundi érsek őeminenciája mondott volt Markalábnak e férfi beárnyékolására, az én asszonyfelfogásom szerint minden eszélyesen, logikusan, józanul gondolkodó ember előtt kívánatossá teendi ezen férfiú személyét. Persze hogy nem akar királyi pazarlással élni, és belenéz a cselédei tányérjába; mert nem azért szerezte bizonyára nehéz utakon, vérrel és vassal vagyonát, hogy azt most eltékozolja.
– Ó, felséges asszony! – kiáltott fel önkéntelenül Brandenburgi György. – Mily nagy változások történtek ebben az országban azóta, mióta Budát elhagytam! Meg kell hallgatnom a fösvénység dicséretét, holott Lajos király udvarában a fösvénység számított a legnagyobb szégyennek.
Mária egyszerűen felelt:
– Kegyelemkenyéren vagyunk. Szégyellném, ha az én moslékos dézsáimat dicsérnék a városban. Száraz kenyér még nem volt az én pozsonyi házamban. Az énekesmadaraknak nincs keresnivalójuk ablakomon, de antul több kedvezésben részesülnek a patkányevő vércsék és varjak. Hajdanában nem engedtem volna az asztalomhoz azokat a férfiakat, akiknek sötét öklük volt, vagy pedig kézformájuk elátkozott fa gyökeréhez hasonlított. Féltem a csonkaujjúaktól, a betört körműektől, a csimbókos kezűektől, amelyen a görcsök az ördög indulatait jelentették. Manapság azokat a kacska kezű férfiakat szeretem, akiknek kezéről a gonoszság áradozik – szeretem a hibásokat, akik már nem sokat törődnek azzal, hogy kezükkel rémületet gerjesztenek – szeretem azokat a kezeket,245 amelyek akkorák, mint egy nyúlfekvés, és alkalmatosaknak látszanak arra, hogy egyetlen szorításukkal elroppantsák valakinek a gégéjét, szeretem a balog embereket, mert ezekről előre nem lehet tudni, hogy mit fognak csinálni a kezükkel.
– Már amint én hallottam, ezek szerint felségednek mindenféleképpen megfelelne a Szapolyai keze. Nagy és szőrös az, a körmei befelé görbítvék, és egyetlen ujja nincsen sérülés nélkül, mert egykor, midőn gonosz írást csaltak ki tőle a szepesi adókra nézve, kisfejszével akarta lemetélni valamennyi ujját. Nagy fagörcsök vannak ebben, a kézben, amelyekkel sok dolguk lesz a föld alatt a csontevő férgeknek. Azonkívül állandóan reszket ez a kéz még az asztalra helyezett állapotában is, annak az emlékezetére, hogy Magyarországon egykor fellázították a parasztokat a baklovagok, és a Szapolyai keze azóta reszket.
– De nem reszket a szíve.
– Mit lehet tudni a közöny álorcája alatt, amelyet ez az úr mindig arcára helyez, akár van rá szüksége, akár nincs – felelt legyintve Brandenburgi. – Talán éppen a legközömbösebb embereknek a szíve van telve azokkal a félelmekkel, amelyekről nekünk gondolatunk sem lehet! Hiszen Zápolyának már a betegsége sem mindennapi.
– A betegsége? – sóhajtott fel Mária királyné, és Markaláb gróf nyomban észrevette, hogy most terelődött gonosz határba a beszélgetésük madárcsapata, amely eddig csipegető seregély-fészekaljaként csapongott egyik mezőről a másikra, anélkül hogy nagyobb kárt tett volna a mezőkben, amelyeket e bámulatos őszön meglátogatott.
– Hallottam erről a titokzatos betegségről, amelyet idáig csak két orvos tudott gyógyítani: Faust doktor, a kreuznachi tanító és Luther Márton, akinek ugyancsak az a híre, hogy meggyógyítja az ördögtől származó betegségeket – mond Mária királyné, és a nyakában függő stólákat összevonta, mintha valami betegség ellen védekeznék.
Markaláb nem felelt. Neveltetése, eddigi pályafutása, úri magatartása jelt adott neki arra nézve, hogy ízléstelenség volna egy asszony előtt egy távol levő férfi betegségéről beszélni. Bár a magyar urak mindig csendesen lenézték külföldi származása miatt, e Markaláb mindenképpen lovagnak érezte magát.
– Királyné, e betegségeket Isten küldi ránk, valamint Isten adja a jó egészséget is. Én, aki még sohase voltam beteg életemben, azt mondom, hogy nincsen az embernek semmi különös érdeme abban, ha a betegségek kutyái meg nem harapták. Magyarországon valaha minden második246 lélek himlőben pusztult el, mégpedig gyermekkorában. Azután jöttek a különböző bélcsavarodások, amelyeknek még ma sem tudjuk az orvosságát. Ha az ember a himlőn és bélcsavarodáson átesett, bízvást elélhetne addig, amíg öregségére agyonvernék.
Mária csendesen figyelt.
– Szapolyai harminchat esztendős, Magyarországon a harminchat éves emberek nem szoktak betegek lenni. De ha volna betegsége, a legrútabb is, amelyet valaha a szentföldi lovagok hoztak magukkal, ha volna betegsége olyan ragályos, amely miatt némely vidékeken ezrével meszes gödrökbe ássák az embereket, ha volna betegsége hasonlatos a rothadáshoz, amelynek szaga miatt megközelíthetetlenné válik a beteg, ha volna betegsége olyanforma, amilyennel a szemérmetlen szegény emberek és a még szemérmetlenebb állatok az erdők sűrűjébe bujdosnak el: akkor is azt mondanám, méltóbb ő a magyar királyságra bátyáimnál, mert lelkében ő az egyetlen egész férfi Magyarországon.
Markaláb gróf sohase volt sopánkodó természetű, még most sem sopánkodott, pedig Mária királyné szavaira bizony nagyot gondolkozhatott a királyné jövendőjén. Régen félték már Mária hívei azt a rettenetességet, amely talán gyenge álmukban szokta meglepni az asszonyokat: a hirtelen megözvegyült királyné beleszeret a legelső férfiba. Szapolyait választotta volna ki erre a sors Mária szerencsétlenségére? Testvér testvérrel kerül szemközt egymással a szív csalárdsága miatt? Mit gondol magában a két bátya, Ferdinánd és V. Károly, ha kiderül, hogy testvérük magában halálos ellenségükért imádkozik? Nagyobb csapás leend az Magyarországra a mohácsi vésznél.
Markaláb tehát csendet parancsolt lelkében a gáncs nélküli lovagnak, rá kell lőni a farkasra, mielőtt az behatolna a pozsonyi palotába. Az őrgróf tehát beszélni kezdett Szapolyai betegségéről. Elmondá, hogy ez a betegség csaknem rokon a beszámíthatatlan őrültséggel. Hirtelen jön, mint a nyavalyatörés, és semmiféle elővigyázatossággal nem lehet megelőzni, még csak imádkozással és jámbor koplalással sem. Mintha egy ördög ereszkedne le hirtelen a levegőből, és tíz körmével elkapná a beteg szívét. A legnagyobb tanácskozásban, a legfontosabb beszélgetésben, de még asztal felett is beugrik a betegség, és Szapolyai feje ilyenkor mellére hanyatlik, szemei lezárulnak, tompa hörgés hallatszik melléből, percekig ül eszméletlenül, anélkül hogy hangot tudna adni. Nem segít ilyenkor semmiféle orvosság, se hideg víz, se érvágás: Szapolyai darab időre a másvilágra megy, és onnan oly rémületes ordítással tér vissza, mintha247 valóban látta volna mindazt, amiről Dante írt. S kétségbeesetten tudakozódik arról, hogy meddig aludt, mit beszélt álmában, mit árult el magáról. Gyilkolja, gyötri, kínozza a körülötte lévőket, s ezért menekülnek el mellőle asztaltársai, szolgái, amikor a betegség rájön.
– Éppen azért kell mindig mellette maradni egy hű léleknek, aki nem hagyja őt cserben akkor sem, amikor másvilági kirándulásait teszi. Ezt a betegséget Innsbruckban, ahol nevelkedtem, az apácák között holdkórosságnak mondták.
– Nem, ez a betegség nyavalyatörés, mert habos szájjal és borzalmas rángatózással jár. Ha kövön esne el az ilyen beteg, összezúzná a fejét – felelé Markaláb gróf.
– Sajátságos – suttogta most Mária –, nem tudok haragudni reá azért sem, hogy annyi esztendővel öregebb, mint én, de még a betegségéért sem tudom megvetni, pedig magamat tán megölném, ha egyszer beteg volnék.
Most halkan kopogtattak az ajtón, holott aki kopogtatott, bizonyára nagyon jól tudta, hogy Mária nem szereti, ha különböző tanácskozásaiban zavarják. A királyné összeráncolta a homlokát, és a karosszékből felkiáltott:
– Vajon ki az, aki előtt ma megint kisebb lett Magyarország királynéja?
Logus Tamás, a humanista tudós dugta be a barna és minden faragás nélküli ajtón fejét, amelyen némely napokon alig lehetett felfedezni hajszálat, mintha a hajszálak elrejtőztek volna a borzolások és tépések elől. Fátyolozott hangon, mintha könnyek üveggolyói forognának a torkában, szólt a humanista:
– Megérkezett a tokaji követség.
– Tokaj! – kiáltotta hirtelen felvidámodva Mária, és diadalmas pillantást vetett Brandenburgi Györgyre. – Mit hoztak? Szőlőt, bort, mézet? A hordókat nem dézsmálták meg az úton? Aki Tokajban megfordul, azt mind kitanítják arra, hogyan kell szalmaszállal megfúrni a hordókat.
– Valami mondanivalót hoztak – felelt a humanista –, amit négyszemközt szeretnének a felséges asszonnyal közölni.
Mária kezével intett:
– Markaláb gróf régi hívünk, nem volt titkunk előtte már a budai palotában sem. A kérő úr titkát pedig éppen úgy ismeri az őrgróf, mint jómagunk.
– Nem éppen asszonykérésről van szó – felelt a humanista, és komoly tekintettel behúzta maga után az ajtót.248
A küszöbön lábcsoszogás, tapogatózás hallatszott, mintha ketten nagyon udvariaskodnának azon, hogy kit is illet meg voltaképpen az elsőbbséges belépés. Végül mégiscsak nyílott az ajtó, és nagy bizonytalankodva belépdelt rajta vingárti Horvát uram, az étekfogó, akivel már volt szerencsénk találkozni, valamint egy Bekény Péter nevű nemesember, akit a királyné hallgatagsága miatt ugyancsak bizalmas követségeknél szokott felhasználni.
– Talán megvertek valahol? – kérdezte a királyné, amikor a két kókadt ember térdet, fejet hajtott előtte, és nem mert az arcába tekinteni. Még rajtuk az út pora, ördögszekér a kezükben tartott süvegükön, tövistől megtépett ruhájuk, penészes a csizmájuk a koptatástól, mint akik a legrövidebb utat választották Tokajtól Pozsonyig.
– Megverni nem vertek meg – felelt vingárti Horvát –, csak éppen három nap és három éjszakán kellett táncolnom, mert Zápolyának olyan kedve támadt. Azt találta ki, hogy olyan táncos nincs az országban, mint én.
– Zsarnok! Hát veled mi történt? – fordult most a királyné Bekényhez.
– Velem? – kérdezte az siránkozó hangon, mintha a szavakat és hangokat keresné, amelyekkel kellően értésére adhatná a királynénak az ő nagy nyomorúságát. – Én a tiszai nádasokban vártam a cimborára, mert illendőnek véltük, hogy valaki vissza is térjen a követségből. Igen ám, de a farkasok ebben az évben korábban ereszkedtek le a hegyekből, mint más esztendőkben. Elvitte hozzájuk a szél annak a sok hullának a szagát, amely hullával most telve van az ország Mohácstól Budáig. Fel kellett gyújtanom magam körül a nádast, hogy az ordasok meg ne találjanak. Isten csodája, hogy ép bőrrel menekültem.
Ki tudná, meddig folytatta volna még a követ panaszát, de a királyné elkomolyodva közbeszólt:
– Mindig ilyen mesemondásokkal tértek vissza, hacsak a szomszéd faluig küld benneteket az ember. Hazahozzátok az üres tarisznyát. Rég befújta a szél annak a követnek a nyomát, aki pénzzel tért vissza valaha a magyar királyságba. Hát miért táncoltatott meg Zápolya? – fordult most Horváthoz a királyné.
– Örömében, mert azt monda, hogy az én látásom hozza meg neki a várva várt jó gondolatot. Kétségei között végül ráeszmélt, hogy mit kell csinálnia. Össze kell hívni az országgyűlést.249
– Ó, te jámbor fekete kosom – gúnyolódott a királyné. – Szapolyai urammal már régen megegyezénk vala, hogy november végére, Szent Katalin névnapja körül országgyűlést hirdetünk vala Komáromban, amelynek összehívásával a sánta Báthory nádorispán uram már foglalkozik is.
– Ha egy másik sánta ember nem avatkozott volna azóta nádorispán uram dolgába. Ez a másik sánta pedig senki más, mint Werbőczy uram, aki zólyomi várában kigondolja vala, hogy nem kell ám megvárni a királyné komáromi országgyűlését, hanem össze kell hívni előbbre egy másikat: november hónap elejére, mégpedig Székesfejérvárra. Nagy felfordulás van azóta Tokajban, mert a vajda hívei mindenfelől gyülekeznek.
Máriát erős természetű asszonynak mondják mindazok a történetírók, akik egyébként minden asszonykirályról tudják, hol és mikor ájultak el, mikor tesznek vala tanúságot női gyengeségeikről. A királynéknak is vannak gyenge óráik, nemcsak a királyoknak. Ámde Máriáról még akkor sem jegyeznek fel valamely különösebb rosszullétet, amikor a tokaji követek megjöttek volt a maguk hióbpostájával, amely után Mária nyomban kiparancsolta őket szobájából, nehogy árulkodó könnycseppet vegyenek észre a szemében.
Csak Markaláb gróf állott oldalvást, két kezével hosszú pallosára támaszkodva. Ő nagyon jól tudta, hogy mi megy végbe a királyné szívében és lelkében. Állott mozdulatlanul, mint egy fatörzs. Várta a királyné intését, mikor húzza ki kardját hüvelyéből.
Bizonyos szünet múlva, ami talán arra volt szükséges, hogy a királyné megerősítse hangját, így szólott Mária:
– Remélem, őrgróf, most már többé nem jut eszébe, hogy minket magunkra hagyjon Pozsonyban.
– Legalább lesz időm jóllakni pozsonyi kiflivel, amelyet idáig úgysem kóstoltam. A festett királlyal majd csak végeznek a testi vagy a lelki nyavalyái.
Mária királyné felemelkedett a trónust helyettesítő karosszékből, összeszedte kendőit, kesztyűit, és míg kendőjét borzongva vállára borította, mintegy önmagában így szólott:
– Volna csak egy akkora gyermekem, mint egy babszemjankó, bizony nem várnám be, amíg az ördög elviszi Szapolyai uramat. Egyengetném neki az utat a pokol felé, amelynek tüzét már régen megérdemelte. Nagy délszláv szemei helyén fehér gombák dudorodnának.250
