A magyarnak nem szabad káromkodni
A magyarnak nem szabad káromkodni
– Ne káromkodj – mondták a hevesi megyegyűlésen. Ugyanígy rendelkezett Gömör-Borsod megyeháza is. Valahol már skribálja is az íródeák a rendelkezést, amely felsorolja a büntetéseket, amelyek a magukról megfeledkezett káromkodókat érik.
Nagyon helyes intézkedés lesz ez a mai világban, amikor a mindennapi magyar ember minden órában szörnyű kísértésbe jön, hogy olyan cifra káromkodásokra vetemedjék, amilyent még öregapáink korában a pandúrkomisszáriusok is restelltek volna. Be kell fogni a száját a magyarnak, aki Ponciustól Pilátusig keresgéli annak az okozóját, miért drága a kenyér, nagy az adó, hitvány az élet Magyarországon. Hagyják békében a csillagokat, azokat a ragyogókat, ne emlegessük senkinek a kiskését, a jérumát, az akasztófáját, a nacsak bicsakját, a mordizomát, de még az adtáját sem.
Bizonyára nem ok nélkül vetették fel a káromkodás elleni törvényjavaslatot nemes Heves vármegyében. Békességes, magaunt, ásítozó korszakokban nem is hallja meg az ember füle, hogy odakint az istállóban vagy a kaszárnyában milyen nyelven folyik a diskurzus égiekről, földiekről. Nyilvánvaló, hogy ez a kanászos, betyáros, cifrálkodó nyelv a mai Magyarországon már olyan divattá lett, hogy bölcs apáink higgadt hanglejtését kezdjük felejtgetni.
Nincs könyv a káromkodásokról, mert hiszen nem könyvből tanulja azt az ember. Se Szenczi Molnár, se Czuczor, se Kis-Viczay, se Baróti Szabó, de még Szirmay Antal és Dugonics sem méltatta annyira a magyarok káromkodásait, hogy szótári és nyelvtörténeti munkáikban megemlékeztek volna róluk. (Az egy Mikes Kelemen panaszolja fel, hogy úgy hallja, Erdélyben még mindig jól tudnak káromkodni; de hát ez a megfigyelés nem valami csodálatra méltó olyan vallásos gazda mellett, amilyen hitbuzgó ember volt a rodostói fejedelem.)187
De majd most, amikor a nemes vármegyék felhívták az országos figyelmet a járványos káromkodásra, bizonyosan akad valahol egy bogarász, aki az egyéb gyűjtések mellett felveszi gyűjteményébe a különböző káromkodásokat is. Annak elmondhatom, hogy a káromkodás járványa megérkezik minden háború, különösen pedig vesztett háború után. Az idők fejünk felett valóban nem olyanok, hogy csillapítanák az elkeseredett emberi hangulatot, sőt lépten-nyomon elénk csetlenek, botlanak körülmények, amelyek ugyancsak próbára teszik a magyar ember híres türelmét. Amíg például e levelet írom a csendes tavaszi éjszakában, a szomszédomban egy suhanc azt a mulatságot találta ki magának, hogy az ajtómat választotta céllövő táblának. Káromkodjak? Ördögöt! Majd tán becsukassam magam!
Hát bizony jó lesz az, ha egy kis zablát teszünk a kapuvá növekedett emberi szájakra. Valahogy külön törvényt kell hozni az asszonyemberekre, akik valami sajátságos ragály folytán a piacról, a péktől, a húsmérőtől, a specerájostól mindig szokatlan káromkodásokkal jönnek, amely káromkodásokon nagyot bámulnak lábasaik. De jól meg kell büntetni a férfiembereket is, akik mindenféle gyűlések, értekezletek, piacbeli tanácskozások ürügye alatt a korcsma nevezetű helyiségekben olyan szavakat tanulnak, hogy majdnem bedől a háztető, amikor csendes otthonukban a szájukon kieresztik. Elő kell venni a virgácsot a gyermekekre, akik a nagyok példáján okulva, ugyancsak felnőttekhez nem illő mondásokat tanulnak az iskolában és az iskola környékén. Inkább sírjon a gyerek, mint a szülő.
Az a keserves magyar pedig, aki ezután is káromkodni akarna, bújjon el egyes-egyedül a sötét pincébe, és egy üres hordóba mondja el megjegyzéseit a földi és magosságbeli kormányzatra vonatkozólag. Így aztán lassan rendbe jövünk, azt a ragyogóját.
(1924)188
