5
5
Felteszem Önökről, hogy az alább következőkről sejtelmük sincs Önöknek, mikor e sorokat olvassák (de még nekem sem, mikor írom).
A szőke és kedves művésznő ugyanis igen hamar visszatért a mi kedves Budapestünkre a vendégszereplésről. Sem rézlámpát, sem hervatag rózsacsokrot nem hozott magával.
– Bizonyára valami barbár, durva, műveletlen nép lakik arra, bájos nagysád? – kérdeztük kórusban, mialatt gondolatilag üdvözlő táviratokat röpíténk a kedves Karacs felé, hogy oly hamar visszaadta nekünk a művésznőt.
– Oh, dehogy, kérem! A karacsi színházlátogató közönség igen művelt, de „jobb sorsra érdemes”– monda szende mosollyal.
Ez a fentebbi, idézőjel közé szorított, ritkított betűvel szedett epitheton sokáig nem fért a fejünkbe, de tudakozódni mélyebb értelme után a művésznőnél sértésszámba is mehetett volna, ezért is csak úgy egymás közt és a kávéházban, bizalmas újságolvasókkal hánytuk és vetettük a „jobb sorsra érdemest”.
Egy rész úgy magyarázta, hogy bizonyára igen szegény és kis városka lehet az a Karacs, melynek létezéséről eddig a fővárosban igen kevés embernek lehetett tudomása, és így még általunk világhírűvé emelkedik.
Másik rész meg azt vitatta, hogy a szándék meglehet a lakosságban, de a „vezérférfiak” lehetnek semmirevalók.
Soha várost még nem emlegettünk annyira. A szőke művésznő pedig állhatatosán hallgatott, és olykor haragosan el is pirult, ha a jelenlétében vitattuk az álláspontokat.
Már annyira voltunk, hogy bizalmasan tudakozódni akartunk a karacsi „vezérférfiak” jellemszilárdsága felől, midőn egy alak, torzonborz hajzatú és sötét arcú alak tűnt fel a láthatáron: Mélyvölgyi úr.10
