IX. FEJEZET • Kincsásók éjszakája

Full text search

IX. FEJEZET • Kincsásók éjszakája
Laktak ebben az időben Szent Margit szigetén olyan emberek is, akiket nem lehetett látni nappal, csupán éjszaka hallatszott a lépésük. Amint feljött a nap, elbújtak a romok közé, rejtett pincékbe, sűrűségekbe. A budai őrjárat fehér kabátos katonái hében-korban átkeltek a Dunán fekete-sárgára festett csónakjukon, de még a füstjüket sem látták a sziget bujdosóinak. Olyan emberek voltak ezek, akiket minden országból kivertek. Csempészek, hamis pénzverők, vándorcigányok és mindenféle nem tiszta lelkiismeretű emberek jelentek meg néhanapján a szigeten. Senki sem tudta, mikor jöttek, senki se látta, hova és merre mentek. A Dunán nem hagyott nyomot az a csónak, amely elvitte őket a sötét éjszakán.
A sziget felső csúcsán állt egy cigányputri – azon a helyen, ahol valamikor az esztergomi érsek vára büszkélkedett –, abban lakott Jóska cigány vajda, akinek magától József nádorispántól volt írása, pecsétes engedélye arra, hogy a szigeten megtelepedjen.
Jóska cigányvajda éppen olyan nagy úr volt a maga nemzetségében, mint akár József nádor az országban. A nádori família mindig nagy kedvelője és pártfogója72 volt a magyarországi cigányságnak. Még a nyelvüket is tudták. (A nádor fia, a későbbi József főherceg írt is egy cigányszótárt.)
Jóskának tehát a palatínustól volt pecsétes írása, hogy Szent Margit szigetén megtelepedjen, és üstfoltozással és egyéb munkával foglalkozzon. Ennek a kunyhónak a kéménye egész nap füstölgött, csengett benne a kalapács a rézüstön, ahány foltozni való kondér akadt Pest-Budán, annak mind Jóska, a cigánykovács volt a mestere. Mit kerestek volna az őrjárat katonái a szelíd foglalkozású férfiúnál? Bizony békében hagyták. Ünnepnapokon aztán felvette a cigánykovács ezüstgombbal sűrűn kivert mentéjét, fejére nyomta bársonysüvegét, kezébe vette ezüstgombos vajdabotját, és a háznépével együtt csónakra ült, hogy szent misét hallgasson a tabáni katolikus templomban. Lobogó hajával, sötét szakállával, villogó tekintetével végigballagott a vajda a budai utcákon, és a népség összesúgott a háta mögött:
– Ott megy a cigánypalatínus!
Valóban az volt őkegyelme.
A Vaskaputól Komárom magaslatáig Jóska vajda volt legfőbb bírája, parancsolója mindenféle rendű és rangú cigánynépségnek. Ő tett igazságot a kereskedők között, az ő ítélete döntött azokban a vitás ügyekben, melyek ezen a nagy tájékon előfordulnak a cigányság között. A falu végén vályogvető cigányság, a téli farkas járta országutakon dideregve siető muzsikus cigányság éppen úgy tudott Jóska vajda létezéséről, mint azok a félig vad vándor cigánytörzsek, amelyek lobogó73 hajjal nyargalnak zörgő szekereken egyik vármegyéből a másikba.
Olyan nagy volt Jóska vajda tekintélye, hogy későbben nemcsak a cigányság fogadta az ő bírájának, hanem azok a vízi népek is, akiknek nehéz lett volna városi bíróság elé járulni, hogy igazukat megkeressék.
Ezért látogatta éjszakánkint a szigetet az a sok csempész, hajós, dugárus, akinek nem volt tanácsos nappal mutatkozni.
A vajda kunyhója előtt a legsötétebb éjszakán is tűzrakás lobogott. Ez mutatta az éjféli sötétségben a sziget csúcsát mindenféle hajónak, amely Komárom felől úszott lefelé az árral. A nagy gabonás hajók, amikor üresen, emeletnyi magasságba kiemelkedve a Dunából, lefelé járták útjukat a délvidék felé, hogy onnan őszre megrakodva a vízszínéig, vontassanak majd felfelé, könnyen nekivágódhattak volna a szigetnek, ha egy kicsit áradt a Duna, ami nála tavaszi és őszi időben gyakori, a víz oly könnyedén elbánt a legnagyobb hajókkal is, mint a dióhéjjal.
Azonkívül mindenféle zátonyok, homokhátak rejtőzködtek a Duna mélyében a szigetcsúcs irányában. A tudósok szerint Szent Margit szigetének testvérei voltak, amelyek ott húzódtak meg, amerre manapság az óbudai hajógyár szigete fekszik. Ezeket a szigeteket elmosta ugyan a Duna az emberi szem elől, de a szigetek mégis láthatók voltak minden gyakorlott hajós előtt. A Duna mélyében húzódtak meg a szigetek maradványai. Kész veszedelem volt a nagy hajónak ilyen szigetmaradványra kerülni. Ott rostokolhatott a legközelebbi árvízig.74
Ezért volt megbízatása Jóskának, a cigánykovácsnak, hogy éjszakánkint világítson a hajóknak – habár éjjeli időben becsületes hajósok rendszerint békésen alusznak az Úrban, miután hajójukat alkalmas helyen kikötötték.
Az éjféli tűz volt útmutatója tehát azoknak az embereknek, akik félnek az éjszakától.
A budai kaszárnyákban már régen elfújták a takarodót, a legutolsó őrjárat is aludni ment, miután a gránittal kövezett utcákon nem hallotta, csak a saját lépteinek visszhangját, a rácvárosi korcsmákból is hazazavarták a polgárokat és egyéb zenészeket, akik azon ürügy alatt szoktak a korcsmában tanyázni, hogy a szívük fáj.
Csend borult Budára és Pestre.
A déli szél idáig hozta a toronyóra ütését a pesti belvárosi templomról, akinek kedve volt hozzá, megszámlálhatta, hogy tizenkettőt vert az óra, amikor a szigetcsúcs előtt a messziségben a nagy Dunán csendes tülökhang búgott fel.
Ki járatos a hajók jelzőhangjaiban, megállapíthatta, hogy a tülök nem gabonahajó közeledését jelenti, azoknak olyan erős tülkük van, hogy áthatol a legsűrűbb ködön is.
A tülökhangra a cigányvajda kilépett a kunyhójából – mindig fél szemmel aludt, mint a nyúl –, és egy karnyi száraz rőzsét vetett a tűzre, melytől az fellobogott.
Aztán türelmesen várakozott Jóska vajda, amíg az evezőcsapások közeledtek a Dunán.
Néhány perc múlott el. Aztán halk, sűrű lépések közeledtek a magas part felől.75
– Mi járatban vagytok? – kérdezte a vajda a sötétségbe meredve szemével.
Egy hallkított hang felelt neki:
– Mi vagyunk azok a névtelen emberek, akik a múlt héten megüzentük, hogy eljövünk hozzád azon az éjszakán, amikor a kígyók felébrednek.
– Valóban, ma van az az éjszaka, ma van nagypéntek – szólt a vajda, és szimatolva emelte fel a fejét a déli szélben. – Mit akartok tehát tőlem?
– Hallgatást! – felelte az előbbi hang. – Régi könyvekben, a kincsásók könyvében, amelyet jámbor életű barátok írtak csendes kolostorokban, találtunk egy helyet, amelyben szó van az egykori margitszigeti papok elásott kincseiről.
– Tehát ezért jöttetek?
– Ezért. A kincsásók könyve a mi tizenhármunk birtokában van jelenleg. Mi hajdanában komáromi hajósgazdák, vízimolnárok és egyéb kishaszonra dolgozó iparosok voltunk. Ámde eladtuk mindenünket, házainkat, borainkat, ökreinket, malmainkat, hajóinkat, amikor egy titokteljes ember bukkant fel a városban, aki a köpönyege alatt rejtegette azt a könyvet, amelyben a Magyarországon elásott kincsek jegyzéke foglaltatik. Nagy ára volt a könyvnek, mert nemcsak a vagyonunkat adtuk érte, hanem nyugalmunkat is. És mind ez ideig nem tudtunk egyetlen kincsnek sem a nyomára jutni, amelyet a kincsásók könyve felsorol.
– Azt elhiszem – felelt nagy bölcsen Jóska, a cigánypalatínus. – Járt itt már más is, ásott itt már más is…76
– Elvitte valaki előlünk a kincset? – kiáltott fel a kincsásók vezére.
A vajda csendesen ingatta a fejét.
– Senki se vitte el, mert senki se talált semmit.
Megkönnyebbülten lélegzettek fel erre a kincskeresők.
– Lássuk munkához! – türelmetlenkedtek a sötét háttérben a láthatatlan emberek.
A vajdának még egy kérdése volt.
– Aztán hogy akartok munkához látni?
– Egyszerűen kimérjük a helyet. A kincsásók könyve világosan megírja, hogy a nagy szilfától, amely a legöregebb fák egyikének mondatik a szigeten, tizennyolc lépést kell mérni napkelet felé. Amikor odaérünk a kúthoz, amelybe egykor a domonkosbarátok elrejtették kincseiket, midőn a török elől menekültek.
– Megmutatom én nektek azt a kutat mérés nélkül is. Régi, bedőlt kút az, legfeljebb gyík meg kígyó terem meg benne. Gyertek velem.
– Részes leszel a kincsben – felelték a sötétben.
A vajda pedig elindult előre a sötétben, némán követték a kincskeresők, legfeljebb az ásójuk, kapájuk zörrent meg.
Mindenféle babonás szavakat mondogattak magukban, mint az már ilyenkor szokás. A vezetőjük, a főkincsásó, olykor megállt, és bűvös köröket vont maga köré.
Mély csend volt a szigeten, csak a tehénistálló környékén ugatott álmában egy kiskutya. De az se a kincskeresők miatt, hanem mert rosszat álmodott.77
– Itt volnánk a kútnál – szólt a vajda, amikor a romfalhoz ért, amely a domonkos barátok kolostorfalának helyén ma egymagában mutatja a múlt időt.
A kincsásók körbeálltak, és fél hangon elmondták az ilyenkor szokásos imádságokat.
Azután munkához láttak…
– Én elmegyek aludni – szólt Jóska, a cigánypalatínus –, aztán, ha találtok valamit, amiből nekem is jutna rész, tegyétek csak oda a kunyhóm elé. Nem viszi el senki.
Reggel, mikor Jóska palatínus kipislantott kunyhójából, egy lyukas, rozsdás kondért talált az ajtó előtt.
Ez volt a rész, ami őt a kincsásók munkájából megillette.
Máriási Ilona, mikor korán reggel kiment a szent forráshoz, hogy ott megmossa arcát, kezét, ugyancsak észrevette azt a nagy lyukat, amely a romfal mellett sok ölnyi mélyre nyúlt a földbe. A lyuk fenekén csendesen szivárgott a források vize, amely források a sziget mélyében lappanganak.
Nevetve újságolta édesanyjának:
– Jó anyám, a sors gondoskodott rólunk, hogy ne kellessen messziről hordanunk a mosáshoz való vizet. Jó emberek kutat ástak a házunk mellett.
Kincsásók azután darab ideig nem jöttek a szigetre. Másnak kell itt a kincset megtalálni. Olyannak, aki megérdemli.78

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi