1
1
Erről a régen elment figuráról (madárijesztőről, ruhafogasról vagy emlékkönyvbeli préselt rozmaringról) most már meg lehet írni, hogy voltak bizonyos napjai is életében, amikor egyetlen sánta öregasszonnyal se találkozott, a vendéglők előtt elhaladtában könynyű lacipecsenye és fokhagyma illatok ütötték meg az orrát, hölgy ment keresztül a kocsiúton, mégpedig teljesen hozzáillő ruhában, akinek utána lehetett bámészkodni: milyen a bokája, milyen a nyakszirtje, alkalmas volna-e a dereka az átölelésre, keble a megnyugtató pihenésre, amelyre minden embernek szüksége van, aki ezen a földön komolyan működik, véleménye (és a társadalom véleménye) szerint is hasznos munkát végez.
Mert hiszen körülbelül ezek az első szempontok, amelyeknek alapján egy hölgyet szemügyre lehet venni: van-e benne megértés egy elszerencsétlenedett férfi szenvedései iránt?
Gödöllői Irénben volt megértés (bár Szindbád néha kénytelen volt Iróniának nevezni a megszokott Iréne neve helyett).
Volt benne megértés… Mindig eltalálta a jó napokat, amikor Szindbáddal kedvére kisétálhatta magát a régi óbudai temetőben, ahová már nem járt temetkezési menet, az újabban elhunytakat a hegy alá viszik, egy síkságra. A hegyoldalban, pláne, a jó magasan alvó budaiak, akik amúgy is csak a bal vállukon át tekingetnek vissza ebbe a világba, mint a fogyó holdra szokás, sohase szemközt, mert az elmenőben levő holdvilág mindig elszívja bizonyos életerejét az embernek, amelyről nem lehet tudni, hogy lehet-e pótolni? – ezek a régi óbudaiak, úgy hallgatták az alantról felhangzó, jó bőséges temetési harangozásokat, mint akiket nem érdekel többé, hogy kit visznek kocsin a földszintes, új temetőben. Az életkoruknál, a helyzetüknél fogva sikerült bejutniok a holtak főrendiházába, fel, a hegyre, családi kriptákba, régen megvásárolt sírhelyekre, amelyekre nézve kontraktust kötöttek valamely hatósággal, amely553 mindig intézkedik, ha temetésről van szó. Mint csupa régi grófok, zavartalan magányban (egyedül, mint a varjú), alig zavarva látogatóktól, lárma csináló vigécektől, rosszindulatú hitelezőktől, de még a földön maradt asszonyságoktól is mentesen (akik hajdanában még a vendéglőben is utánuk jártak a férfiaknak, pedig többnyire nem volt szükség rájuk) aludgattak itt a régi óbudaiak, amíg Iréne rájött a rejtek temető előnyeire, elmélázásra alkalmas pihenőhelyeire, a sorstól más helyen nem élvezhető hangulataira. És elkezdte a temetőlátogatást, mintha legalábbis legközelebbi rokonai nyújtóztatnák itt lábaikat (a sok haszontalan járás-kelés után), hervadt leveleket szedett össze a sírokról, amelyeket összekeverve vetett valamely egészen elhagyott sírra, mintha a temető módosabb lakói nem felejtkeznének el méltatlanul elhagyott kollégájukról. Sőt voltak napjai, amikor nagyobb feladatokra is vállalkozott. Kicserélgette a sírkereszteket, mert így akarta végleg elrejteni kedvenc halottait. Az altábornagy, egy igen régi és szinte már csak álmoskönyvben (vagy katonai sematizmusban) szereplő katona sírjára egy tímármester sírkeresztjét állította.
– Nem kell hogy az altábornagyot megtalálják azok, akik elhidegültségében végleg elfelejtették.
Iréne ugyanis valamely földöntúli összeköttetés révén tisztelte, sőt szerette az altábornagyot.
„Ilyen lehetett apám, ha ismertem volna!” – gondolta az altábornagy sírján üldögélve.
És a sírkereszt elcserélése révén csak ő tudta egyedül, hol nyugszik az altábornagy, aki bizonyára megtett mindent az életben, hogy neve emlékezetes maradjon. Lám, Iréne a nevébe lett szerelmes.
Fabritzkynak hívták.
