4
4
– De megálljunk csak! – kiáltott fel az Úriember, aki figyelemmel kísérte Szindbád elbeszélését. – Ön nagy rákokról is beszélt. Mi történt a nagy rákokkal?
A számonkérésre Szindbád így válaszolt:
– Itt van az a pont, ahol a ráklevesek egymástól való különbözőségét meg lehet állapítani. A nagy rákok megeszik a kicsinyeket.
– Még főtt állapotukban is? – kérdezte hihetetlenkedve az Úriember.
– Ekkor leginkább, mert a kis rákoknak nincs hová menekülniök, menthetetlenül belekerülnek mindenestől a nagy rákok héjába. Tudniillik a szakácsné az apró rákot csak tölteléknek használja, amely töltelékkel a nagy rák héját – húsával és csontjával, vajjal és grízesliszttel, rizskásával és rántással megtölti, és tejfellel, tojással tálalja a csontlében a nagy rák húsával együtt. Egyszerű áldozat lesz a kis rák a nagy rák mellett. Ha nem tudnánk különös ízeiről a múlt időből, amikor még egymagában szerepelt a Felső-Tisza mentén; – ha nem tudnánk, hogy ízesség dolgában (miután folyóból való) vetekedik az állóvizekben hízó nagy rákkal; – ha nem tudnánk, hogy a lusta nagy rák mellett ő ugrik ki, mint a gumilabda a csalánfészekből és a kasból: – talán nem is hinnénk már neki, miután ideje lejárt. – Most válogathat, mélyen tisztelt nagyságos uram, hogy mely leves megkóstolásával kezdjük meg az annyi csodálatosságot ígérő május hónapot!
Mond Szindbád, és maga is gondolkozóba esett.
[1932]547
