1
1
Nagybátyám, Béla: olyan romantikus ember volt, aki csak azért halt meg ágyban és párnák között (és mezítláb), mert a sors nem adott neki kedvező alkalmat arra nézve, hogy másképpen fejezhesse be életét – például csatamezőn, a vívóteremben vagy oroszlánnal birkózva, abban az időben, amikor a Nyírbe megérkezett az őszi lovas, az a híres Szent Mihály, és a lovas baktatása nyomán kopárak lettek a mezők, még a tengeritáblák is elfutamodtak kísértetszárnyakon, utolsót harsogva: a bús tájakról.
És a napraforgó ottfelejtett fekete kórója reggelenként az éji ködből úgy tért vissza állomáshelyére, mint egy megőszült lovag, a megöregedett Don Kihóte a kalandokból.
Szent Mihály jött meg fakó, köhögős lován, és olyan ködöt fújt maga körül, hogy a csőszök, tengeripásztorok, sőt a piros képű szőlőcsőszök is mind deres öregemberek lettek nyomban. A szőlőskertek úgy megkopaszodtak, mintha többé nem lenne már szüret ebben az életben. A diófák odaadták utolsó dióikat is a szőlők végén, mert azt gondolták, hogy sorsuk immár betelt, elmehetnek koporsódeszkának, öreg ember ágyának vagy más olyan életpályára, amelyre az asztalos kiszemeli őket. A szilvafák betöltötték hivatásukat: álomba merülve hallgatták a gallyaikon ugrándozó cinkéket, ezeket a hűtlen, gyors járású, színes mellényű kis madárkákat, amelyek Szent Mihály lova előtt haladnak mindig. És a szilvafák a tűzre kívánkoztak, hogy immár céltalan életüket a háziak szolgálatában befejezzék. Kocsik, szekerek szedték fel őszi jó barátaikat, a hordókat, hogy biztos pincékbe vigyék őket Szent Mihály elől. (Mintha Szent Mihály meginna minden odakint felejtett bort a présházakban, kunyhókban!) Sűrű keréknyommal telt meg az orosi szőlők sárga homokja – amerre az új bort vitték el, hogy Mihály csak kulloghatott már a szekerek után. Nagybátyám, Béla, akkor mondta,283 hogy ideje elérkezett. Mert őszi ember volt, akinek igazában csak akkor kezdett ízleni az élet, az étel, a fátyolra borulgató nap és a hólyagos tekintetű holdvilág, amikor más emberek behúzódtak a fedeleik alá, mondván:
– Itt az ősz Bergengóciában!
(Mintha máshol nem volna őszidő!)
Megnézegették még utoljára a nádas háztetőket, amelyeken mindig elkelt egy-két köteg új nád a közelgő viszontagságok előtt. Igaz, hogy az ilyen új nádnak előbb meg kell találni a háztetőn a maga fekvését; – voltaképpen nem is lesz jó, mielőtt nem kapna a hosszú őszi esőkből, majd a tél félméteres havából, a szélein csüngedező jégbajuszokból… a mohából, a penészből, a szakállból… de mindenesetre szükség van az új nádra a veremnél is, amely az őszi meleget majd csak januárban kezdi felejtgetni, miután jól megszívta magát vele. (Míg a januári hideget majd csak úgy május táján eregeti ki magából.)
– Itt van Szent Mihály Bergengóciában! – mondták azok, akik költözködni szoktak, és ezért szemügyre vették az új házfedeleket, amelyek alatt elhelyezkednek.
Szemügyre veszik ilyenkor a megfeketedett zsindelyeket, amelyek között mindig akad kimustrálni való. Egy-egy fehér zsindely kerül a régi feketék közé, és darab ideig ugyancsak tarkítja a házat. Rendes embernek már csak a hitele végett is muszáj évenként néhány fehér zsindelydarabot elhelyezni a háza tetőjén. Hadd lássa a szomszéd, az ismerős, az atyafi, az útonjáró, hogy nyugodtan nyithat be a házba, oda nem folyik be az esővíz, hólé.
– Most már elkezdődhetnek a házi tennivalók, miután megjött Szent Mihály, így a padlás rendbehozatala is elkezdődhetik – mondták azok, akiknek padlásuk volt, amely felett a nádtetőt, zsindelytetőt vagy a cseréptetőt megigazították.
