5 Könnyű a kilencvenedik esztendő
5
Könnyű a kilencvenedik esztendő
Könnyű a kilencvenedik esztendő
– Gondoltam, hogy ezt nem mulaszthatja el a vén szamár – mond Sztárayné minden felindultság nélkül.
– Neki is megvannak a maga családi bajai – válaszolt Szent Mihály. – Örvendezhet, ha a születésnapján kimulathatja magát.
– Vajon hányadik születésnapja volt a vén szamárnak? – kérdezte meglepetten özvegy Sztárayné. – Nem is tudom komolyan elhinni, hogy egy ilyen vén embernek még születésnapja lehessen, amire emlékezzen!
– Nem is emlékezett rá előbb, mint reggel felé, amikor a társaság álmosodni, a cigányság fáradozni, az énekesek unatkozni kezdtek, különösen Andrási, aki mind mélyebb hangon kísérte Amanda szopránját, mintha már nem bírná a versenyt. Akkor jött elő Laci bácsi a nagyágyúval, kérelmezvén, hogy ne hagyjuk magára annak a napnak az évfordulóján, amikor búra-búbánatra erre a világra370 megérkezett. Ebbe természetesen egyhangúlag beleegyeztünk: úgy Akáci, az állami tiszttartó, valamint Andrási, a bátori hivatalfőnök. Nekem, mint legfiatalabbnak a társaságban, nem lehetett sok szavam, hiszen azért vannak itt korban és tekintélyben korosabb barátaim, hogy helyettem intézkedjenek. Hál’ istennek, Magyarországon lakunk, ahol az idősebb urak a fiatalabb urak életével is rendelkezhetnek. Urak vagyunk egymás között… A barátság törvényei parancsolóbbak, mint a házassági törvények.
– Tökéletesen igaza van, Szent Mihály, magam sem szeretnék rossz híreket hallani a vőmről, mint például azt, hogy cserbenhagyott egy úri társaságot, ahol jó barát módjára foglalkoztak vele. Ilyesmi nem szokott előfordulni urak között – válaszolt Sztárayné (Rózsi) –, csak arra volnék kíváncsi, hogy hányadik születésnapját ünnepelte Laci bácsi.
– Természetes, hogy meginterpelláltuk – felelt komolyan Szent Mihály. – De az öregúr kijelentette, hogy ez „hivatalos titok”. Csak annyit vallott be nagy nehezen, hogy hat hónappal fiatalabb Iván barátunknál, aki azonban, sajnos, ekkor nem volt társaságunkban. Az öregurak titkolják az életkorukat; például nagyatyámról, a „gróf”-ról, sohase lehetett megállapítani, hogy hetvenedik vagy kilencvenedik évében van-e…
– No, Laci bácsi legalábbis a hetvenedik évében van emlékezetem szerint – mond Sztárayné Szent Mihály kétségeskedéseire. – Ez azonban a mi fajtánknál nem jelent semmit. Ha valaki eléldegélt hetven esztendeig: nyugodtan gondolkozhat azon, hogy a kilencvenedik esztendő is a földön találja. Legnehezebb ugyanis a hetvenedik esztendőt elérni. Természetes, hogy folytatták a mulatozást a meglepő vallomás után. Csak azt nem tudom, hová mehettek, amikor már javában virradni kezdett?
Sztárayné jóságos arca aggodalmat fejezett ki. De Szent Mihály hamarosan megnyugtatta:
– Nagyon egyszerű a dolog. A vasúti állomás restaurációjába, az úgynevezett „restibe” mentünk, ahol a korán reggel induló vonatok miatt már hajnalban kezdődött az élet, talpon van a szakácsné, hogy zónapörkölttel, gulyással, savanyú tüdővel szolgáljon a vendégeknek.
– Idehaza meg nem enné a pacalt, amit most savanyú tüdőnek nevez.371
– Savanyú tüdő gombóccal, pecsenyezsírral leöntve, fél citrom mellékelésével felszolgálva csak hajnali vendéglőben lehet jó, amikor tudvalevőleg más íze van minden ételnek, mint napközben De nagyon meg voltak elégedve az urak a kispörköltökkel is, amelyek talán azért is készültek nagyobb figyelemmel ezen a napon, ezen a hajnalon, mert Várdán vásár volt, és a vasúti restaurációban nagyobb publikum fordult meg, mint egyébkor. A pörköltféle, a gulyásféle akkor adja ki valódi ízét igazán, ha azt üstszámra főzik. „Azért nem főz egy okos asszony marhapörköltet odahaza, amely amúgy se versenyezhetik a vendéglői pörkölttel” – mondta Laci bácsi születésnapján, amikor a vasúti restaurációba a megfelelő talyigákon megérkeztünk, elhelyezkedtünk, ettünk és ittunk.
– Vajon mit ittak korán reggel? – kérdezte ártatlan arccal özvegy Sztárayné.
– Ezt is megmondhatom, nagyasszonyom, mert látom, komolyan érdeklődik a dolgok menetele iránt. Házi seprőpálinkát ittunk, amit a vendéglős is szokott inni felkeléskor. Van neki egy barátja, aki saját kezűleg szállítja a seprőpálinkát, de idegennek nem ad belőle aranyért sem. Laci bácsi krákogott is eleget, amikor mondogatta, hogy ez a seprőpálinka igazi születésnapi meglepetés. Később, az érkezés után természetesen rátértünk a frissen csapolt sörre, „Lager-Bier”-re, amelynek hordóját az asztalunk mellé állítottuk, hogy az mindjárt kéznél legyen, ha valaki megszomjazik. Tessék elhinni, Nagyasszony, hogy nem utolsó mulatság, amikor az ember saját magának csapolhat!
– Elhiszem – felelt megértőleg özvegy Sztárayné. – Most már azt szeretném tudni, hogyan fejlődtek tovább a dolgok.
