fen
fen [e] tárgyas ige -t, -jen [ë]
1. <Metsző, vágó eszközt rendsz. kövön, szíjon> csiszolva élesít. Bicskát, borotvát, kaszát, kést, pengét fen. Gyilkod … haszontalan fened. (Katona József) Shylock már feni kését, mikor megjelen Portia, egy jogtudor álöltözetében. (Ambrus Zoltán) || a. (átvitt értelemben) Feni a fegyvert: támadásra, öldöklésre, pusztításra készül. Bolgárok fenik a vasakat sergeinkre. (Vörösmarty Mihály) Nagy a nép, ő az eszme fegyvere, És az eszmére, kardodat ne fend! (Tompa Mihály)
2. (népies) Ken, dörgöl. Vmihez fen vmit. (rosszalló) Feni magát: festi, kendőzi magát; feni a bajszát. Írral fente a sebét. Kend meg ne fenje az orrát ködmenének Ujjához; mert az dísztelen dolog. (Jókai Mór) || a. (átvitt értelemben, elavult) Dörgölődzik vkihez; hízeleg. Szégyen egy gavallér legénynek, aki nagy urunkhoz fenheti magát, hogy egy napszámos anyja legyen. (Tolnai Lajos)
Szólás(ok): ld. agyar, fog [2].
Igekötős igék: befen; kifen; megfen; összefen.
Szóösszetétel(ek): ken-fen.
fenet; fenhető; fenő.
