találó
találó melléknév -n, v. -an, -bb
1. Olyan <személy>, aki vkit, vmit, ill. vkire, vmire talál (1–2). Az utcán pénzt találó gyerek; mindenre mentséget találó ember; visszhangra találó felhívás; magára találó fiatalember.
2. Olyan, aki odaérve tapasztalja, hogy vki, vmi bizonyos állapotban, meghatározott körülmények között van. Az ajtót tárva-nyitva találó vendég; a gyermekét holtan találó anya.
3. Vkit, vmit vhol érő <fegyver, dobás, lövés, ütés>. A katonát szíven találó golyó; a céltáblát telibe találó lövés.
4. Vkit, vmit vmilyennek ítélő, minősítő <személy>. A vádlottat bűnösnek találó bíró; a beteg állapotát kielégítőnek találó orvos.
5. (ritka) Vkihez, vmihez illő, hozzávaló. A hajszínéhez jól találó kalap.
6. (átvitt értelemben) Éppen helyénvaló, odaillő. Találó jelző, kifejezés, ötlet. || a. (átvitt értelemben) Olyan <kijelentés, megjegyzés, tréfa>, amely szellemesen eltalálja vkinek, vminek a gyenge, megtámadható, sebezhető pontját; vkinek vminek az elevenére tapintó. Találó élc, tréfa. Elmés mondatai, megjegyzései szintoly találók voltak, mint adomái. (Csengery Antal) Általános kacaj követte e találó mondást. (Jókai Mór) Néhányszor hangosan és idegesen nevettünk egy gúnyos, találó megjegyzésen, amivel valami nagyképű hírességet vagy ostoba intézményt jellemeztünk. (Karinthy Frigyes)
7. (átvitt értelemben) Vminek a valóságos mibenlétét néhány éles vonással fölfedő, rögzítő <ábrázolás>. Találó arckép. Találó jellemzését adja korának. Találóan festi, írja le az eseményeket. Mikor bensőnket találó képeivel… már hatalmába kerítette, két odavetett szóval a legnagyobb megvetést ki tudja fejezni. (Péterfy Jenő) A kép, melyet napjaink erkölcseiről elénk állít, találó, finom, elmés és szórakoztató. (Ambrus Zoltán)
