veszt
veszt [e] ige -ett [ë]; veszítsen [e-ë], (→ veszít); -eni [e]
1. tárgyas (tárgy nélkül is), Veszít (I. 1–3, 5, 7). Pénzt veszt; csatát, pert veszt; időt, teret veszt; vért veszt; erejét veszti; eszét veszti; → hitelét veszti vmi; nyomot veszt: vmely nyomot követve azt szem elől téveszti; (ritka) utat veszt: a helyes útról letérve eltéved. Leült tarokkozni, és három forintot vesztett. Gyakran veszt a lóversenyen. Nem szokott veszteni a cserén. Sokat vesztettünk vele. És az év jár; sárga koszorúját Veszti, váltja a komor vadon. (Vörösmarty Mihály) Valóban kár lenne … csak egy szót is vesztenünk. (Eötvös József) Öreg vitézink ühmögnek, Ifju bajtársak lázadnak S így megy a had, megy a ködnek … Valahol utat vesztettünk. (Ady Endre) Jó pihenni, Ha az ember Csatát veszt is. (Tóth Árpád) || a. tárgyatlan (ritka) Veszít (I. 4). Veszt az erejéből, a fényéből, a súlyából.
2. tárgyas (régies) <Élőlényt> elpusztít; <embert> kivégez. Vízbe veszt: vízbe fojt. Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba, Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba. (Arany János) Megremeg; egész teste lúdbőrzik. Tán veszteni viszik? (Mikszáth Kálmán) || a. tárgyas (régies) Rombol, pusztít, tönkretesz. [Júlia] Hatalmas szemei, Haragos beszédi Engem noha vesztenek, De minden szépségnél, Minden szerelemnél Mégis inkább tetszenek. (Balassi Bálint) Galambócot … Folyamon is, szárazon is Egyre törik, vesztik. (Arany János)
Igekötős igék: elveszt; rajtaveszt.
vesztő.
