JELEN, (1)
JELEN, (1) v. JELĚN, (1), (jel-ěn) mn. tt. jelěn-t, tb. ~ek. Igen érdekes adat a magyar észjárásból és magyar nyelv ősrégiségéből. Midőn t. i. több más nyelvek a ,jelen‘ fogalmát öszvetett alakokkal adják, pl. a hellén παοειμι, παοων, a latin praesens, a német Gegenwart, gegenwärtig stb., melyeknek előrésze am. előtt, s az egész am. előtte levő, a magyar egyszerü en képzővel a jel szóból származtatja, mintha mondaná: jellel biró, létének jelét, jelenségét adó, minthogy se a mult, se a jövő, lételének jelét nem adja, nem adhatja. 1) Mondjuk általán oly időről, mely most van, mely még le nem folyt, legyen az a legkisebb időpont, vagy hosszabb időszak. Jelen percz, jelen óra, jelen nap, jelen évszak, jelen év, jelen század. 2) Mondjuk eseményekről, melyek most folyó időben történnek. Jelen zavarok, belháborúk. Az utóbbi e hangzóra nézve megjegyzendő, hogy az ö-ző szójárásokban mind e-re, mind ö-re van példánk, tehát az e is kétképen (nyiltan és zártan) ejthető. „Jelentötte bémenetele okát.“ Kriza J. gyüjteményében a XIII. népmesében. ,Jelönnen‘ Benigna asszony imakönyvében (Nyelvemlékek II. kötet). A Nádor-codexben, Debreczeni Legendáskönyvben is stb. jelönik. Képzésre nézve jelěn mn. olyan mint: alacson, rokon (régente: rakon), kicsin, külön. V. ö. JELĚN fn.
