JELEN, (2)
JELEN, (2) v. JELĚN, (2), (l. JELEN, mn.); fn. tt. jelěn-t, tb. ~ěk. Mostani állapot, mely folyamatban van, mely még el nem mult. Minthogy az időre vonatkozik, az idő pedig folyton halad, szorosan és észtanilag véve a jelen képzelhető legrövidebb időperczet teszen, melyhez képest a legközelebbi időperczenet egyfelől mult, másfelől jövő. Egyébiránt köz értelemben az előttünk lefolyó idő valamely húzomos részét, s a benne eléforduló események öszvegét is jelennek mondjuk. E népnek sem multja, sem jelenje, talán jövője sincs.
„Lelkem velem ködös mesékbe játszik,
A jelent s otthont is elfeledem.“
A jelent s otthont is elfeledem.“
| Tisza Domokos. |
l. JELEN, (1), mn. Képzésre olyan, mint a szégyen, özön, kölcsön szóké. Nyelvtani ért. jelenti általán az igének azon időbeli módositását, mely a cselekvés, szenvedés, vagy állapot mostaniságát fejezi ki, melyet a mult megelőz, a jövő pedig követ, p. irok, írsz, ír ez jelen; írtam, írtál, írt ez mult; írandok, irandasz, irand ez jövő. A viszonyos jelenek közt külön alakja van ,jelen a multban‘ időnek, melyet láss ,Múlt‘ fn. alatt. Ugyanitt látható, miszerint elbeszélésekben múlt helyett is használtatik. Figyelmet érdemel a magyarban a ,jelen a jövőben‘ is, melyet láss ,Jövő‘ fn. alatt. V. ö. ÍGEIDŐ.
