halhatatlanság
halhatatlanság: az élet vég nélküli birtoklása. Olyan fogalom, amelyre a héb. ÓSz-ben nincs szó. Nem azért, mintha az ÓSz-ben az a nézet kapott volna helyet, hogy az ember a halál után visszazuhan a semmibe. Ellenkezőleg: az ÓSz-ben az a hit fogalmazódik meg, hogy az ember a halál után tovább él (® élet a halál után), de a halál utáni életet olyan vigasztalannak képzelték el, hogy ezt aligha lehetett ~nak nevezni (® holtak országa). Ezzel szemben a gör. gondolkodásban korán jelentős szerephez jutott a ~, amely az istenek kiváltsága volt (ezért egyszerűen úgy nevezték őket; a halhatatlanok). Platón megkísérelte kimutatni, hogy az emberi lélek is részesévé válhat a kontempláció révén, ennek megfelelően a halált a halhatatlan élet kezdeteként mutatta be. Mások a misztériumkultuszba való beavatás révén törekedtek a ~ot biztosítani. – Jóllehet az ÓSz szerint Isten örökké él (pl. MTörv 32,40; Dán 12,7; Sir 18,1), valójában csak az ÚSz vonatkoztatja a ~ fogalmát Istenre, mégpedig kizárólagos jelleggel (Róm 1,23: halhatatlan Isten; 1Tim 1,17; 6,16). A ~ (athanaszia) szinonimája az el nem múlás (aphtharszia). – Az ember ~ára az ÓSz-ben először a Bölcs utal. A 2,23 kk. pl. Ádám és Éva tört.-ét a ® Paradicsomban úgy értelmezi, hogy a Sátán megirigyelte az embertől a ~ot, mert ez jelentette azt, hogy az embert az Isten a maga képmására teremtette (vö. 6,18 kk.). A 3,4; 8,13.17; 15,3: a szerző ~ról beszél; ugyanakkor az 1,15: halhatatlan; 8,13.17: a ~ az emberek emlékezetében való továbbélést jelenti (vö. 4,1); a többi helyeken az ember továbbéléséről van szó. Ennek módját illetően eltérnek a nézetek. Az exegéták nagy része úgy véli, hogy a szellemi lélek fennmaradására kell gondolni. Valóban előfordul, hogy a Bölcs-ben a héb. lélek (nefes) fogalmának kifejezésére a gör. pszükhé szó szerepel, amely megengedi a szóban forgó értelmezést: mivel a pszükhé (a nefestől eltérően, amely csak a testtel együtt létezhet) az élet alanyának és hordozójának önálló léteként fogható fel, a testi halál nem azonos föltétlenül a lét megszűnésével. Így megvolt rá a lehetőség, hogy a zsoltárosnak azt a vágyát, hogy Istennel való barátságát a halál ne szakítsa félbe (Zsolt 16,9 kk.; 73,23 kk.), a szt.-író valóságnak tekintse (vö. Bölcs 3,1 kk.). Ha elfogadjuk, hogy a Bölcs a testtől elszakadt lélek életét nevezi ~nak, akkor a 3,4 múltbeli történésnek minősül, bár – A. Hulsbosch szerint – ellentétben áll a közvetlen szövegkörnyezettel. Így még a vértanúk lelke számára is csak jövőbeli jó a ~. Mivel a 2,23 a ~ fogalmába a test életét is belefoglalja, a 2,22 úgy értelmezhető, hogy ez a ~ a tiszta lelkek jutalma (vö. 1,15; 5,15), a 2,7 kk. pedig az eszkatologikus ítéletre vonatkozik: az igazak elnyerik örök jutalmukat; ez magát az örök életet jelenti, amely a kiválasztottaknak testük feltámadásával jut osztályrészül. Az ÚSz-ben a ~ szintén csak a feltámadással veszi kezdetét (1Kor 15,50.52 kk.), mégpedig egy előzőleg elvesztett jónak a visszakapása révén (15,21; Róm 5,12). 1Kor 15,50.52 kk.: itt a megfogalmazás lehetővé teszi, hogy isteni tulajdonságból (lásd föntebb) való részesedésként értelmezzük. Ez a jutalom, amely az ítélet napján az igazakra vár (Róm 2,7; 1Pét 1,4), de amely csírájában a ~ magvából született (1,23) keresztényekben, az ev. gyümölcseként (vö. 2Tim 1,10) már most is jelen van.
