hallel
hallel (héb. ’dicsőít’): A régi zsinagóga ezt a nevet azoknak a zsoltároknak (Zsolt 113–118) adta, amelyeket – kivált ünnepi alkalmakkor – dicsőítésül énekeltek: Így. a) amikor Niszán 14. napján a Templomban levágták a húsvéti bárányt (Misna); a 2Krón 30,21 és 35,15 alapján föltehető, hogy már Hiszkija és Jozija idejében szokásban volt a zsoltáréneklés; a Bölcs 18,9 szerint az első húsvétkor is zsoltároztak. – b) Niszán 14. napján este, amikor elköltötték a húsvéti vacsorát (® húsvét), a 2. pohár megtöltése és az ünnepre előírt szöveg felolvasása után elénekelték a ~ első felét (Sammai szerint Zsolt 113, Hillel szerint 113 és 114); a ~ 2. felének eléneklésére (114–118 v. 115–118) a 4. és utolsó pohárnál került sor (vö. Mt 26,30; Mk 14,26); – c) húsvét napján (Niszán 15.), pünkösd 1. napján, a sátoros ünnep 8. napján és a templomszentelési ünnepen, a reggeli áldozat bemutatásakor. A ® sátoros ünnepen különösen ünnepélyes volt a ~: bizonyos versek éneklésekor a nép lengette a ® lulábot, a papok pedig körbejárták az oltárt (a 7. nap hétszer) a Zsolt 118,25-öt ismételve (® hozsanna). – A rabbinista irodalom még egy nagy ~t említ, de ennek méreteit illetően a hagyomány nem egybehangzó (120–136 v. 135–136, esetleg csak 136). Nem egyértelmű az sem, hogy ezt a húsvéti vacsora végén recitálták. Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, a nép a ~ból (118,25 kk.) énekelt részleteket (vö. Jn 12,13).
