Felmagasztal
Felmagasztal Ez a szó azt jelenti: magasra emelni, valakit másokhoz képest naggyá tenni vagy nagynak nyilvánítani. A B különböző viszonylatokban használja ezt a fogalmat.
1. Istent mindenekelőtt a saját tettei magasztalják föl. Ezek a tettek - akár egyénileg átélt csodák (mint pl. Sára, Anna, Dániel és társai, Erzsébet és Mária, Péter, Pál és Szilász életében), akár próféták által értelmezett történeti események (2Móz 15,1-18; 1Kir 18,21-33; Zsolt 105; 114; Ézs 40,5; Dán 7-12), akár a bölcsesség-irodalomban boncolgatott természeti tünemények (Jób 38-39; Zsolt 19,1-7; 28; 104; Péld 8,22kk) - mind annak jelei, hogy Isten fölötte áll minden egyéb látható vagy láthatatlan hatalmasságnak (Jób 40,6-14; Zsolt 89,7-9; Ézs 2,11.17; 33,10; 46,5-11).
2. Felmagasztalják Istent azok az emberek, akik csodás tetteit látva, hódolattal borulnak le előtte, és nevét dicsőítik. Nemcsak Izráel fiai (2Móz 15,1-18; 1Sám 2,1-10; Zsolt 34,4; 97,9; Lk 1,16-55.68-79), hanem más népek fiai közül is sokan (2Kir 5,17; Zsolt 66,3k; Dán 3,28-33; 6,26-28).
3. Isten felmagasztalja az őt felmagasztaló Krisztust (Fil 2,6-11), földi életében teofániák és mennyei szózatok által (Mt 3,16-17; 17,1-5), halála után pedig feltámasztása és mennybevitele által (ApCsel 2,33-34; 5,30-31; Ef 1,20-22; Zsid 2,9; Jel 5,6kk). Krisztus felmagasztalásának kifejezésére szolgál az Isten jobbjára (Mk 12,36; 14,62; ApCsel 2,33; 7,55-56; Róm 8,34; Kol 3,1; Zsid 1,3; 10,12; 12,2; 1Pt 3,22), ill. a mennyei trónra ültetés képe (Mt 25,31; Jel 22,1.3).
4. Isten embereket is felmagasztal. Az 1Móz 1,26-29 és a 8. zsoltár szerint Isten az embert, tehát az egész emberi nemet azzal magasztalta fel, hogy tükörképeként és képviselőjeként a teremtett világ élére állította. Az ily nagy méltóságra emelt embert a bűn meggyalázza (Péld 14,34b), az (isteni) igazság és bölcsesség keresése pedig felmagasztalja (Péld 4,8; 14,34a). Az egyetemes emberi méltóságon belül a B több helyütt beszél egy-egy ember vagy közösség különleges felmagasztalásáról. Isten felmagasztalja választott népét (2Móz 19,5-6 = 1Pt 2,9; Zsolt 148,14; ApCsel 13,17), de más népeket is (Ám 9,7; JSir 2,17; Zsolt 89,43); Izráel felkentjeit (Józs 3,7; 1Sám 2,10; 2Sám 5,12; 2Krón 9,8; 32,23; Zsolt 18,49; 89,20), de más népek királyait is (Ézs 41,2; 44,28-45,7; Jer 27,6; Jn 19,11); engedelmes Szolgáját (Ézs 52,13), a benne bízókat (Zsolt 37,34; 125), a védtelen szegényeket és elnyomottakat (1Sám 2,8; Zsolt 113,7), az összetört szívűeket (Jób 5,11) és az alázatosokat (Mt 23,12; Jak 4,10; 1Pt 5,6). A Krisztust befogadó, újjászületett hívőket Isten arra méltatja, hogy őket is fiainak tekinti (Jn 1,12-13; Zsid 12,7-8; 1Jn 3,1-2) és Fiának dicsőségében részesíti (Mt 19,28; Jel 3,21; 20,4).
5. Emberek felmagasztalása emberek által. A hatalmon levők, különböző okokból, egy-egy embert a többi fölé emelhetnek. Ez történt Józseffel (1Móz 41,37kk), a fáraó pohárnokával (1Móz 40,13.20-21), Hámánnal (Eszt 3,1), Mordokajjal (Eszt 6,10-11), Dániellel (Dán 2,48; 5,29). E példáktól némileg eltérően, Jeftét nem a felsőbbség, hanem Gileád népe emelte vezéri méltóságra (Bír 11,5-11). Egészen sajátos értelemben találkozunk a felmagasztalás fogalmával a 2Kor 11,7-ben: Pál azzal tüntette ki a korinthusiakat, hogy jogairól lemondva, ingyen hirdette köztük az ev-ot.
6. Örök kísértés, hogy az ember önmagát akarja felmagasztalni. Ennek mindig összeomlás a vége (Péld 16,5.18; 29,23; Gal 6,3). Isten, aki felmagasztalja az alázatosokat, megalázza a kevélyeket (Jer 49,16; Lk 14,11; 18,14; Jak 4,10; 1Pt 5,5-6) és a keményszívűeket (Mt 11,23).
HI
