Szántó Tibor
Szántó Tibor (Pécs, 1928. jan. 29. – Bp., 1970. febr. 26.): író. Négy polgárit végzett szülővárosában, utána kifutó, piaci hordár, kárpitosinas és kőművessegéd volt. 1946-ban Bp.-en a Szabadság c. lap rendőrségi riportere. Egy ideig Kaposváron, Szekszárdon újságíró. 1948-ban visszaköltözött Pécsre, magánúton leérettségizett és a Dunántúli Napló kaposvári kiadását szerk. 1951-ben néhány hónapig Komlón segédmunkás. 1952-ben Pécsett megindította és 1957-ig szerk. (1954-től Galsai Pongráccal együtt) a Dunántúl c. irodalmi folyóiratot, amely elsőnek közölte Gáll István, Kalász Márton, Őrsi Ferenc írásait és jelentős szerepet töltött be a magyar irodalmi életben. ~ kezdeményezője volt a pécsi könyvkiadásnak (Dunántúli Magvető), megszervezte a Magyar Írók Szövetségének pécsi csoportját és rendszeressé tette a vitaesteket. Első novelláskötete Triciklin címmel Pécsett jelent meg. 1957-ben hét hónapot töltött vizsgálati fogságban, majd felmentették, a jogi következményektől mentesítették. 1958-ban Bp.-re költözött. Visszavonultan élt, zárkózottságát növekvő szembaja is növelte. Első munkás tárgyú novelláit az ötvenes évek elejétől közölték a lapok. Regényeket is írt, de elsősorban novellista volt. Műveinek fő értéke a részletmegfigyelések gazdagsága, a lélektani finomságok iránti érzék és a tömör, frappáns jellemzés. Tízezer rendszám (Bp., 1965) címmel ifjúsági regényt is írt. – F. m. Árnyékvilág (r., Bp., 1959); Végjáték (r., Bp., 1963); Bálnákról is beszélünk (r., Bp., 1968); A denevérkastély (ifj. r., Bp., 1971); Triciklin (elb., Pécs, 1955); Bezières-i lehetetlenségek (elb., Bp., 1957); Élet, halál, cigaretta (elb., Bp., 1968); Titoktartás (válogatott elb., sajtó alá rendezte és az utószót írta Galsai Pongrác, Bp., 1971). – Irod. Pákolitz István: Sz. T. (Jelenkor, 1970. 4. sz.); Galsai Pongrác: Elkésett beszélgetések Sz. T.-ral (Jelenkor, 1970. 5. sz.); Abody Béla: Sz. T. titka (Új Írás, 1972. 1. sz.); Tüskés Tibor: Lehetőség és megvalósulás. Sz. T. (Pannóniai változatok, Bp., 1977). – Szi. Vidor Miklós: Sz. T. halálára (vers, Jelenkor, 1971. 2. sz.).
