Zsigmondy Vilmos
Zsigmondy Vilmos (Pozsony, 1821. máj. 14. – Bp., 1888. dec. 21.): bányamérnök, az MTA l. tagja (1868). Főisk. tanulmányait a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Ak.-n 1842-ben fejezte be. 1843-ban állami szolgálatba lépett. 1846-ban a Szabadalmazott Osztrák Államvasúttársaság bányamérnöke, s ott Szlávy Józseffel együtt a szabadságharc alatt a resicai vas- és acélművek üzemét teljesen átállították a honvédség felfegyverzéséhez szükséges fegyver- és lőszeranyag gyártására. Ezért Olmütz várában rabságot szenvedett, ahonnan 1850-ben szabadult. 1860-ban a fővárosba költözött, hogy magánmérnöki gyakorlatot folytasson. Nevét elsősorban sikeres artézi kútfúrásaival tette ismertté. Az elsőt 1865 évben fúrta Harkányban, 1866 – 67-ben a margitszigeti, majd a lipiki és alcsúti fúrásokat vezette. 1868-ban kezdte meg a városligeti kút fúrását, melynek további munkálatait 1876-ban unokaöccsének, ~ Bélának adta át. Az elkészült kút 970 m mélységű és 74 C°-os termálvizet szolgáltatott. Az 1879-ben befejezett petrozsényi fúrásokkal gazdag kőszéntelepeket tárt fel. Fúrásainak földtani és hidrológiai tanulságairól értékes tanulmányokban számolt be a Földtani és Természettudományi Közlönyben és a Bányászati és Kohászati Lapokban. A mo.-i geotermikus (hőenergia nyerését célzó) kutatásoknak úttörője volt. A közéletben is szerepet vállalt. 1875-től élete végéig a selmecbányai kerület képviselője volt szabadelvű párti programmal. 1883-ban főleg az ő fáradozásainak hatására szabályozták a bányanyugdíjakat. 1883-ban a Földtani Társulat alelnökévé választották. 1967-ben az Orsz. Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tiszteletére Zsigmondy Vilmos emlékérmet alapított. – F. m. Bányatan… (Pest, 1865); Tapasztalataim az artézi szökőkutak fúrása körül (MTA székfoglaló, Pest, 1871); A városligeti artézi kút Budapesten (Bp., 1878). – Irod. Böckh János: Zs. V. (Bp., 1890); Péch Antal: Emlékbeszéd Zs. V. 1. tagról (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1891); Sárközy Imre: Régibb vízimérnökeink… (Bp., 1897); Csiky Gábor: Zs. V. emlékezete (Magy. Nemzet, 1967. 258. sz.)
