építőanyag
építőanyag: a lakó- és gazdasági épületek elkészítéséhez szükséges anyag. A magyar népi építészetben a környéken előforduló természetes építőanyagokat használták fel. Az építőanyag és a táj kapcsolata bizonyos harmóniát biztosít a falu építészeti megjelenése és a táj arculata között. A népi építészet legfontosabb fal-építőanyagai: föld (vert, rakott, vályog, gyeptégla), fa, nád, kő és kismértékben a tégla. A tetőszerkezet anyaga: fa, a héjazaté: nád, szalma (zsúp), fa (zsindely, deszka), cserép, terméspala, sás, gyékény. Az egyes építőanyagok használatában a földrajzi adottságok voltak a meghatározók, így sok esetben az egyes építőanyagok használatának határai jól megvonhatók. Máshol a határok összemosódnak, és több építőanyag szerepel egymás mellett. A faépítkezés Mo.-on a 18. sz. tájékán Erdélyben, a Felföldön és Zala, Vas, Somogy, Baranya megyében volt jelentős. A földépítkezés legjellemzőbb területe az Alföld, de határa átnyúlik a Dunántúlra. A kő- és téglaépítkezés elsősorban a Balaton mellékén, a Ny-Dunántúlon, valamint az Északi-Középhegységben volt jelentős. A faépítkezés elterjedési területe régebben még nagyobb lehetett, de az erdők fogyásával fokozatosan visszaszorult. Helyén a föld- vagy kőépítkezés vált jellemzővé. A 20. sz.-ban országszerte visszaszorult a természetes föld építőanyag is. Helyét egyre inkább a tégla foglalja el. – (→ még: tetőfedés) – Irod. Bátky Zsigmond: Parasztházak építőanyag szerinti elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Major Jenő: A magyar falu a tájban (Magy. Építőművészet, 1954); Tóth Kálmán–Farkas Tibor–Miskolczy László: Az anyag, szerkezet és forma egysége a népi építészetben (Magy. Építőművészet, 1954).
Bárth János
