Kárpátalja, Kárpátukrajna, Kárpátontúli-terület
Kárpátalja, Kárpátukrajna, Kárpátontúli-terület: politikai-közigazgatási hátterű nagytáj a SZU-ban, az Ukrán SZSZK-ban, a Tisza és a Kárpátok által közrefogott terület. A honfoglaló magyarság egyik csoportja e vidéken, az Ung völgyén (Vereckei szoros) át szállta meg a Kárpát-medencét. A középkori államszervezés korai szakaszában rendkívül gyéren lakott határvédelmi terület, gyepűvidék volt. Az alföldi jellegű Tisza menti síkságon és a nagy folyóvölgyekben viszonylag korán indult meg népes települések kialakulása, amit a gyepűk kitolódása előzött meg. Korai középkori lakossága nagy létszámban magyar, de némely helyen → hospesek is letelepedtek (szászok), későbbi benépesítésében a folyamatosan bevándorló románok is részt vettek. Eredeti szláv lakossága a Kárpátok keleti lejtőjéről bevándoroltakkal különösen a hegyvidék irtásos felhasználásának során a 13. sz.-tól állandó ütemben erősödött. A 16–17. sz. folyamán és a 18. sz. elején népességét jelentékeny veszteségek érték, részben a szabadságharcos mozgalmakban, részben a betörő tatár csapatok pusztításai révén. A 18. sz. folyamán a korábbi népesség mellé még újabb német telepítéseket is kapott. Viszont a 18. sz. során korábbi lakossága, a magyarok és kárpátukránok (ruszinok) részt vettek az ország újranépesítésében. Jelentős létszámban távoztak elsősorban a szomszédos alföldi, alföldszéli megyékbe, de távolabbi vidékekre is, így pl. a → Bánságba és → Szlavóniába. Sajátsága volt az e területről kitelepült rajoknak, hogy ritkábban alapítottak önállóan új telepeket. Inkább a meglevő, a török kort túlélő vagy már korábban újjáéledt közösségek népét gyarapították. A kiköltözők helyére a Kárpátok K-i oldaláról érkeztek újabb és újabb csoportok. Újkori gazdasági fejlődése visszamaradott volt. Településhálózata egyenetlenül fejlődött, városainak elevensége nem közelítette meg a késő középkori szintet. A növekvő lélekszámú lakosság az egyre mostohább természeti adottságokkal küzködve irtásgazdálkodást, havasi pásztorkodást űzött. A területen kialakult nagy latifundiumok, erdőuradalmak is erősen korlátozták a helyi lakosság életviszonyait. Értékes, a középkor óta ismert ásványkincsei ellenére sem indult meg a 19. sz. folyamán jelentékeny iparosodás. Némely bányászközössége is a mezővárosi szintről falusi szintre süllyedt (pl. Visk). Ez volt az oka annak, hogy a kapitalizmus korában a vidék lakói nagy létszámban vándoroltak ki elsősorban É-Amerikába. Fakitermelése és fakereskedelme már a 19. sz. előtt is országos jelentőségűvé vált. Az erdei munkákban, valamint a faáru szállításában specialistáinak rendkívüli szerepe volt. Ma Kárpátalja lakói ukránok, akiknek több néprajzi csoportja, nyelvjárása ismert, magyarok, akik a városokon kívül elsősorban az alföldi jellegű vidékeket lakják és románok, akik elsősorban a vidék K-i és D-i sávjában élnek. Jelentős városai, vásáros központjai (Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőllős) a hegyvidék és a síkság találkozásánál fekszenek. Különleges történeti fejlődése volt az ún. koronavárosoknak (Visk, Técső, Máramarossziget, Huszt, Hosszúmező), amelyeknek német és magyar alaprétegű, egykor kiváltságolt bányászlakossága ma jórészt parasztsorban él, de a környező településektől különállási tudatát megtartotta. A Kárpátalja területén élő magyarság sajátos kisebb tája a Szernye-mocsár környéke. A magyar népi műveltség fejlődésében fontos szerepe volt a területén kialakult történeti borvidéknek és a középkori bányászhagyományoknak is. Kárpátalja fogalom úgy alakult ki, hogy a területet a trianoni békeszerződés Csehszlovákiához csatolta, ahol önálló közigazgatási egységként, Podkarpatska Rus néven kormányozták. Ennek a kifejezésnek a magyar fordítása Kárpátalja. A II. világháborút követően a SZU Ukrajna területévé, Zakarpatszkaja Oblaszty néven önálló igazgatási egységévé vált. – Irod. Szabó István: Ugocsa megye (Bp., 1937); Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei (Bp., 1943); Grozdova, I. N.: Etnicseszkaja szpecifika vengrov Zakarpatya (Karpatszkij Szbornyik, Moszkva, 1972); Lizanec, P. M.–Vaszócsik, V. J.: A kárpátontúli magyar lakosság népballadái (Ungvár, 1974).
Filep Antal
