kecske (lat. Capra)
kecske (lat. Capra): az emberiség egyik legkorábban háziasított haszonállata. Ősének általánosan a bezoár kecskét (lat. Capra aegagrus vagy hircus), a pödrött szarvúakénak a Capra Falconerit tekintik. Az előbbi az Égei-tenger szigetein, Kisázsia és Közép-Ázsia hegyein, az utóbbi Tibetben, Afganisztánban, a Himaláján él. A domesztikáció következtében a házikecske termelőképessége és szaporasága nőtt, de ma is könnyen elvadul (hegyvidékeken nemritkán találnak zerge- és vadkecskefalkában házikecskét), s nyájban őrzése nehezebb, mint más háziállatainké. A kecskét kisebb-nagyobb mértékben azok a nomád népek tartják, amelyeknél a juhtartás nagyarányú (pl. a mongolok éppúgy, mint az É-afrikai tuaregek). Igen elterjedt Kisázsiában és a Földközi-tengert környező országokban. (A lakosságszámhoz viszonyítva legtöbb kecskét tartanak Töröko.-ban, Görögo.-ban és Albániában.) További jellegzetes elterjedésfoltjai a SZU és Közép-Európa hegyvidékei. Nálunk és a DK-európai országokban a kecskeállomány vegyes, nem alakultak ki határozott típusok. Középkori ásatásainkból előkerülő csontok az európai fajtákhoz tartoznak. Több határozott típust tenyésztettek ki, elsősorban az Alpok vidékén. A jól tejelő svájci fajták közül majd minden közép-európai ország importált. Mo.-on főleg a fehér szőrű, szarvatlan saanentáli, de más svájci fajták is fellelhetők. Említésre méltó még az angórakecske. E fajta fiatal állatainak bundája főleg mohair-szálakból áll, amelyből fésűsszöveteket, takarókat stb. készítenek. Kisázsiában évezredekkel ezelőtt tűnt fel, s az ottani állomány 1/3-ban ma is angóra. Nálunk a kecskét elsősorban tejért tartják. Testsúlyához képest igen jó tejelő. A Kárpátokban a középkorban is, később is juhnyáj közt legeltették, tejét az → esztenákon juhokéval összefejve dolgozták fel. A lengyel Kárpátokban a juhász 1/3-dal több sajtot adott a gazdának kecskéért, mint juhért. Erdős vidékeken hazánkban is gyakoribb (pl. Bakony), bár az erdészet mindenütt küzd ellene, mert a fák kérgét, hajtásait és a mohát szívesen legeli. Az elmúlt évszázadban elsősorban a falusi szegénység tartotta (innen származik a „szegény ember tehene” elnevezés), de a jobban tejelő szarvasmarhafajták térhódítása előtt gyakran olyan gazdák is tartották, akiknek rideg marhája gulyában volt. Külön kecskecsorda azonban csak elvétve akadt egy-egy községben (pl. Csíkszentdomokos, Szentgál). Többnyire a kijáró tehéncsordához vagy csürhéhez csapták hozzá a kecskéket is. A családi és házi tejszükséglet kielégítésére a kecskét alkalmassá tette, hogy kis testméretéhez mérten viszonylag kevés takarmányigényét útszéleken, árokpartokon, mezsgyéken, sziklás domboldalakon stb. való legeltetéssel, zöldséghulladékkal, gyomokkal, gally-lombtakarmánnyal, azaz más gazdasági állatok számára használhatatlan, „gazdátlan” területeken ki lehetett elégíteni. Mivel mezőgazdasági területet nem igényel, tartották külvárosok, gyár- és bányatelepek környékén is, pányvázva, konyhahulladékon is stb. – Irod. Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Schandl József: Juhtenyésztés (Függelék: A kecske tenyésztése, Bp., 1966); Kowalska-Lewicka, A.: Hodowla kóz... (L’udová kultúra v Karpatoch, Bratislava, 1972).
Földes László
